A 19. és 20. század fordulóján a vallásos hit hanyatlása egyre nyilvánvalóbbá vált a nyugati világban. Sigmund Freud, az osztrák neurológus és pszichoanalitikus, kulcsszerepet játszott ebben a folyamatban. Elméletei, különösen az ösztönökről, a tudattalanról és a vallás eredetéről, mélyen befolyásolták a társadalom gondolkodását.
Freud szerint a vallás nem más, mint egy illúzió, egy gyermekkori vágyteljesítés, amely segít az embereknek megbirkózni a félelmeikkel és szorongásaikkal. „A vallás az emberiség egyetemes rögeszméje,” írta. Ez a radikális nézet sokakat elgondolkodtatott a hit mibenlétéről és a vallás szerepéről az életükben.
A freudi pszichoanalízis nem csupán egy terápiás módszer volt, hanem egy komplett világnézet, amely a racionalitásra és a tudományra helyezte a hangsúlyt a hit helyett.
Persze Freud nem volt egyedül. Számos más gondolkodó és tudós is hozzájárult a vallásos hit megkérdőjelezéséhez. Karl Marx a vallást a „nép ópiumának” nevezte, amely elnyomja a dolgozókat és megakadályozza őket a valódi problémáik felismerésében. Friedrich Nietzsche pedig Istent halottnak nyilvánította, jelezve a hagyományos értékek és erkölcsök összeomlását.
Ezek az ateista gondolkodók nem csupán a vallás kritikusaiként váltak ismertté, hanem olyan ideológiákat és elméleteket hoztak létre, amelyek mélyrehatóan megváltoztatták a világot. A pszichoanalízis, a marxizmus és a nihilizmus mind olyan eszmék, amelyek a mai napig hatással vannak a társadalomra, a politikára és a kultúrára.
Freud ateizmusa: A vallás mint illúzió
Sigmund Freud, az osztrák neurológus és a pszichoanalízis atyja, nyíltan ateista nézeteket vallott. Véleménye szerint a vallás nem más, mint egy kollektív illúzió, amely az emberi psziché mélyén gyökerezik.
Freud úgy vélte, hogy a vallás gyökerei a gyermekkori tapasztalatokban keresendők. Az ember a szülői tekintély mintájára képzeli el Istent, aki megvédi őt a világ veszélyeitől és gondoskodik róla. A vallás tehát egyfajta vigasztaló mechanizmus, amely segít elviselni az élet nehézségeit és a haláltól való félelmet.
A vallás az emberiség univerzális obszesszív neurózisa.
Freud Totem és tabu című művében egy hipotetikus ősi társadalmat képzel el, ahol a fiúk megölik az apjukat, hogy megszerezzék a hatalmat és a nőket. Ezt a bűntudatot a későbbiekben vallási rítusokkal próbálják meg feldolgozni. A vallás tehát a bűntudat és a vezeklés terméke, amely segít fenntartani a társadalmi rendet.
Freud szerint a vallás akadályozza a tudományos fejlődést és a racionális gondolkodást. A vallási dogmák megakadályozzák az embereket abban, hogy kritikusan gondolkodjanak a világról, és helyette a hitre hagyatkoznak. Emiatt Freud a vallást az emberi fejlődés gátjának tekintette.
Freud elméletei nagy hatással voltak a 20. századi gondolkodásra. Ateista nézetei sokakat inspiráltak arra, hogy kérdőjelezzék meg a vallás szerepét a társadalomban, és hogy a tudomány és a racionalitás felé forduljanak. Ugyanakkor Freud valláskritikája heves vitákat váltott ki, és sokan elutasították elméleteit.
Bár Freud nézetei vitatottak, kétségtelen, hogy mélyen befolyásolta a modern gondolkodást a vallásról. A vallás pszichológiai gyökereinek feltárásával új perspektívát nyitott a vallás megértésére, és hozzájárult a valláskritika fejlődéséhez.
A pszichoanalízis hatása a vallási gondolkodásra
Sigmund Freud, bár maga ateista volt, mélyrehatóan befolyásolta a vallási gondolkodást a pszichoanalízis megalkotásával. Freud elméletei kihívást jelentettek a vallás hagyományos magyarázataira, különösen az emberi természetről és a motivációkról alkotott elképzelésekre. A vallást, szerinte, egyfajta kollektív neurózisnak tekintette, amely a gyermekkori vágyak és félelmek kivetítése a világra.
A vallási hittel kapcsolatos freudiánus megközelítés lényegében redukcionista volt. Freud azt állította, hogy a vallásos érzések és rítusok az Ödipusz-komplexus feloldatlan maradványai, az apával szembeni ambivalens érzelmek kivetülései. Az Istenkép szerinte az apafigurának egy idealizált, hatalmas változata, amely kielégíti az emberi biztonság iránti vágyat.
A pszichoanalízis rámutatott arra, hogy a vallás mélyen gyökerezik az emberi pszichében, nem feltétlenül isteni eredetű kinyilatkoztatás eredménye.
A freudiánus gondolatok hatása nem korlátozódott a valláskritikára. A pszichoanalízis új perspektívákat nyitott a vallási élmények, szimbólumok és rítusok értelmezésére. A vallástudósok és teológusok elkezdték alkalmazni a pszichoanalitikus fogalmakat a vallási szövegek és gyakorlatok mélyebb megértésére.
Például a vallási szimbólumok értelmezése során a pszichoanalitikus megközelítés feltárhatja a tudattalan vágyakat és félelmeket, amelyek a szimbólumokhoz kapcsolódnak. A mítoszok és szertartások pedig a közös pszichológiai szükségletek kielégítésének eszközeiként értelmezhetők.
A pszichoanalízis tehát kettős hatást gyakorolt a vallási gondolkodásra. Egyrészt kritikát fogalmazott meg a vallás eredetével és funkciójával kapcsolatban, másrészt új értelmezési kereteket kínált a vallási jelenségek megértéséhez. Ez a kettősség a mai napig érezhető a vallás és a pszichológia közötti párbeszédben.
Albert Einstein: Kozmikus vallásosság és a személyes Isten elutasítása
Albert Einstein, bár gyakran vallásosnak titulálják, valójában egy mélyen szkeptikus, de a kozmosz iránt áhítattal viseltető gondolkodó volt. Elutasította a személyes Istent, azt az elképzelést, hogy egy teremtő aktívan beavatkozik a világ dolgaiba, vagy hogy imákkal befolyásolható.
Einstein a kozmikus vallásosság fogalmát hirdette, mely a természet törvényeinek mély megértéséből és a kozmosz nagyságának és rendezettségének ámulatából fakad. Ezt az érzést a tudományos kutatás ösztönzőrugójának tekintette.
Én nem tudok elképzelni egy személyes Istent, aki közvetlenül befolyásolja az egyes emberek tetteit, vagy ítélkezik a teremtményei felett.
Einstein ateizmusa nem a hagyományos értelemben vett vallásellenesség volt. Inkább egyfajta panteizmus, melyben Isten a természet törvényeivel azonosul. Hitt abban, hogy a tudomány képes felfedni ezeket a törvényeket, és ezáltal közelebb kerülni a kozmikus rend megértéséhez.
Bár Einstein tisztelettel viseltetett a vallás iránt, mint a moralitás és a társadalmi rend forrása iránt, határozottan elutasította a dogmákat és a babonákat. Szerinte a tudományos gondolkodás és a vallásos áhítat nem zárják ki egymást, hanem kiegészíthetik egymást a valóság megértésében.
Einstein világnézetének hatása messze túlmutat a fizikán. Ateizmusa és kozmikus vallásossága inspirálta az embereket, hogy a tudományban és a természetben keressék a válaszokat, és hogy ámulattal tekintsenek a világra anélkül, hogy szükségük lenne egy személyes Istenre.
Einstein tudományos világnézete és az etika kapcsolata
Einstein, bár sokan ateistának tartják, valójában agnosztikus volt. Tudományos világnézete azonban kétségtelenül befolyásolta etikai meggyőződéseit. Einstein mélyen hitt a kozmikus vallásosságban, ami egyfajta csodálat és tisztelet a természet törvényei iránt, nem pedig egy személyes Istenbe vetett hit.
Ez a kozmikus vallásosság vezette őt arra, hogy az etikát nem isteni parancsolatokból, hanem az emberi természetből és a társadalmi szükségletekből eredeztesse. Úgy vélte, hogy az erkölcsi normák az emberi együttélés feltételei, és céljuk a szenvedés minimalizálása és a boldogság maximalizálása.
Az etikát nem lehet valláson alapulóvá tenni, és a vallást sem lehet etikán alapulóvá tenni.
Einstein úgy gondolta, hogy a tudomány és az etika két különböző terület, de szorosan összefüggenek. A tudomány feltárja a világ működését, az etika pedig megmondja, hogyan kellene használnunk ezt a tudást. A tudomány önmagában nem ad választ etikai kérdésekre, de elengedhetetlen a megalapozott etikai döntések meghozatalához.
Például, az atommag hasadásának felfedezése önmagában nem volt sem jó, sem rossz. Az azonban, hogy ezt a tudást atombomba létrehozására használták, súlyos etikai kérdéseket vetett fel. Einstein maga is mélyen aggódott a tudomány felelőtlen felhasználása miatt, és szorgalmazta a nemzetközi együttműködést és a fegyverzetkorlátozást.
Einstein szerint az etikai értékek nem objektívek, hanem az emberi kultúra és a társadalom termékei. Azonban úgy vélte, hogy bizonyos alapvető etikai elvek, mint például az igazságosság, a méltányosság és az együttérzés, univerzálisak és elengedhetetlenek a fenntartható és harmonikus társadalomhoz.
Karl Marx: A vallás mint a nép ópiuma
Karl Marx, a 19. századi német filozófus és közgazdász, mélyrehatóan befolyásolta a világ politikai és társadalmi gondolkodását. Ateista nézetei szervesen kapcsolódtak materialista világnézetéhez, melyben a gazdasági struktúrák határozzák meg a társadalom felépítését és az emberek gondolkodását. Marx legismertebb vallással kapcsolatos állítása a „A vallás a nép ópiuma” kifejezés.
Ez a mondat nem a vallás elítélését célozta, hanem annak társadalmi funkcióját elemezte.
Marx úgy látta, hogy a vallás egyfajta illúziót nyújt a szenvedő emberek számára, egy képzeletbeli menedéket a valóság elől. Az elnyomott munkásosztály számára a vallás a reményt testesítette meg egy jobb, túlvilági életre, ami elterelte a figyelmüket a jelenlegi igazságtalanságokról és a társadalmi változás szükségességéről. A vallás tehát egyfajta fájdalomcsillapítóként működött, ami elnyomta a valós problémákból fakadó szenvedést, de nem oldotta meg azokat.
Marx szerint a vallás az uralkodó osztályok eszköze volt a társadalom irányítására. A vallási dogmák és erkölcsi elvek segítségével legitimálták a fennálló hatalmi viszonyokat és elnyomták a lázadó hangokat. A vallás tehát a status quo fenntartását szolgálta, megakadályozva a társadalmi forradalmat.
Bár Marx kritikusan viszonyult a valláshoz, elismerte annak pszichológiai jelentőségét is. Úgy vélte, hogy a vallás kielégíti az emberek vágyát a transzcendensre és a közösségre. Azonban azt vallotta, hogy a vallás helyett a valós problémák megoldására kell törekedni, és egy igazságosabb, egyenlőbb társadalmat kell létrehozni, ahol a vallásra már nem lesz szükség.
Marx ateista nézetei jelentős hatást gyakoroltak a 20. századi politikai mozgalmakra és ideológiákra, különösen a kommunizmusra. Bár a marxista rendszerek gyakran elnyomták a vallást, fontos megérteni, hogy Marx valláskritikája elsősorban társadalmi és gazdasági elemzés volt, nem pedig egyszerű vallásellenesség.
A marxizmus ateista alapjai és társadalmi forradalom
A marxizmus, mely a 19. században formálódott, mélyen ateista gyökerekkel rendelkezik. Karl Marx, a mozgalom névadója és fő ideológusa, hevesen kritizálta a vallást, melyet a „nép ópiumának” nevezett. Úgy vélte, a vallás elnyomja az embereket, elvonja a figyelmüket a valós problémáktól, és egy illuzórikus boldogságot kínál a földi szenvedésért cserébe.
Marx szerint a vallás egy társadalmi konstrukció, melyet a hatalmon lévők használnak a társadalmi rend fenntartására. Az ateizmus tehát nem csupán egy hitrendszer hiánya volt Marx számára, hanem a társadalmi forradalom előfeltétele. Csak a vallási illúziók lerombolása után láthatják meg az emberek a valóságos elnyomást, és indulhatnak el a társadalmi igazságosságért folytatott harcban.
A marxista ateizmus nem csupán a vallás tagadását jelentette, hanem egy új, materialista világnézetet kínált. Eszerint a valóság alapja az anyagi világ, és az emberi történelem a termelőerők fejlődésének és a termelési viszonyok változásainak eredménye.
A marxizmus célja egy olyan társadalom megteremtése volt, ahol megszűnik a magántulajdon, és a termelési eszközök a közösség tulajdonába kerülnek.
Ez az osztályok nélküli társadalom, a kommunizmus, Marx szerint az emberiség végső célja.
A marxizmus hatása a 20. századra óriási volt. Számos országban alakultak kommunista rezsimek, melyek a marxista ideológia alapján próbálták átszervezni a társadalmat. Ezek a rezsimek gyakran erőszakos módszereket alkalmaztak a vallás visszaszorítására, és az ateizmust állami ideológiává tették. Bár a marxista kísérletek sok helyen kudarcot vallottak, a marxizmus továbbra is fontos szerepet játszik a társadalomtudományokban és a politikai gondolkodásban.
Friedrich Nietzsche: Isten halála és a felsőbbrendű ember
Friedrich Nietzsche, bár nem kifejezetten ateista szervezetben tevékenykedett, mélyreható hatást gyakorolt a vallással kapcsolatos gondolkodásra, és ezáltal a világra. Legismertebb gondolata, „Isten halott”, nem egy literalista kijelentés volt, hanem inkább egy diagnózis a nyugati társadalom állapotáról a 19. század végén. Nietzsche úgy vélte, hogy a felvilágosodás és a tudomány előretörése aláásta a hagyományos vallási értékeket és erkölcsi alapokat, aminek következtében az emberek elvesztették hitüket Istenben, és ezzel együtt a korábbi életük értelmét is.
Ez az „Isten halála” nem okot adott a kétségbeesésre Nietzsche szerint, hanem lehetőséget. Lehetőséget arra, hogy az emberiség új értékeket teremtsen, és hogy a „felsőbbrendű ember” (Übermensch) megszülethessen. Az Übermensch nem egy biológiai felsőbbrendűségre utal, hanem egy olyan emberre, aki képes elfogadni az élet értelmetlenségét, és ennek ellenére képes boldog és értelmes életet élni, saját értékrendszere alapján.
Isten halott! Isten halott marad! És mi öltük meg őt!
Nietzsche filozófiája tagadta a keresztényi morált, különösen a szerénységet, az alázatot és a bűntudatot. Ehelyett az életigenlést, az erőt és az önmegvalósítást hirdette. Úgy gondolta, hogy az embernek fel kell emelkednie a „csordaszellem” fölé, és bátran kell vállalnia saját egyéniségét.
Nietzsche hatása a 20. és 21. századra óriási. Filozófiája inspirálta az egzisztencializmust, a posztmodern gondolkodást és számos művészt és írót. Bár sokan félreértelmezték gondolatait (például a nácik), Nietzsche valójában az egyéni szabadság és a kreativitás védelmezője volt, aki a vallási dogmák helyett az emberi potenciál kiaknázására ösztönzött.
Nietzsche hatása az egzisztencializmusra és a modern filozófiára
Friedrich Nietzsche, bár Freud kortársa, és szintén ateista gondolkodó volt, jelentős hatást gyakorolt az egzisztencializmusra és a modern filozófiára. Nietzsche Isten halálának gondolata nem csupán egy valláskritikai megjegyzés volt, hanem egy mélyreható társadalmi és morális válságra mutatott rá. Ez a válság az egzisztencialista filozófia egyik központi témájává vált, mely szerint az emberi lét alapvetően értelmetlen, és az egyénnek kell megteremtenie saját értékeit és jelentését.
Nietzsche akarat a hatalomra elmélete szintén kulcsfontosságú az egzisztencialista gondolkodás szempontjából. Ez az elmélet nem a pusztító hatalomvágyról szól, hanem az egyén belső törekvéséről, hogy kibontakoztassa képességeit, és önmagát meghaladja. Az egzisztencialisták ezt az elképzelést az egyéni felelősségvállalás és az autentikus élet megélésének alapjaként értelmezték.
Aki szörnyekkel harcol, vigyázzon, nehogy maga is szörnyeteggé váljon. És ha sokáig nézel a mélybe, a mélység is visszanéz rád.
Nietzsche gondolatai a nihilizmusról szintén nagy hatást gyakoroltak a modern filozófiára. A nihilizmus az értékek, a jelentés és a célok hiányát jelenti. Nietzsche nem a nihilizmus passzív elfogadására buzdított, hanem arra, hogy az ember felismerje a nihilizmusban rejlő lehetőséget az új értékek teremtésére. Az egzisztencialisták ezt az elképzelést az egyén szabadságának és kreativitásának alapjaként értékelték.
Nietzsche kritikája a tömegemberről és a konformitásról szintén visszhangra talált a modern filozófiában. Nietzsche szerint a tömegember elvesztette egyéniségét, és a többség véleményét követi. Az egzisztencialisták ezt az elképzelést az egyéni autonómia és az autentikus élet megélésének fontosságára való figyelmeztetésként értelmezték. Nietzsche hatása olyan gondolkodók munkáiban érhető tetten, mint Martin Heidegger, Jean-Paul Sartre és Albert Camus. Munkássága nélkül a XX. század filozófiája elképzelhetetlen lenne.
Bertrand Russell: A vallás ártalmassága és a racionális humanizmus
Bertrand Russell, a 20. század egyik legnagyobb hatású filozófusa, matematikusa és pacifistája, határozottan ateista nézeteket vallott. Számos írásában és előadásában kritizálta a vallást, különösen a kereszténységet, annak ártalmasnak vélt hatásai miatt. Russell szerint a vallás félelmen, tudatlanságon és babonán alapszik, és akadályozza a racionális gondolkodást.
Russell úgy vélte, hogy a vallásos hit gyakran erőszakhoz és intoleranciához vezet. Kritikájában kiemelte, hogy a vallásos dogmák korlátozzák a tudományos fejlődést és az egyéni szabadságot. Szerinte az embereknek a racionális érvelésre és a bizonyítékokra kell támaszkodniuk, nem pedig vak hitre.
A vallás, bár talán eredendően a félelemből fakad, a hatalom eszköze lett, és ezáltal az elnyomás eszköze.
Russell a racionális humanizmus elkötelezett híve volt. Azt vallotta, hogy az embereknek a saját erejükre és értelmükre kell támaszkodniuk ahhoz, hogy megoldják a világ problémáit. A humanizmus számára az emberi méltóság, az együttérzés és a racionális gondolkodás alapvető értékek.
Russell ateista nézetei és a vallás kritikája számos vitát váltott ki, de nagy hatással voltak a 20. századi gondolkodásra. Munkássága hozzájárult a szekularizációhoz és a vallásos dogmák megkérdőjelezéséhez. Az 1927-ben megjelent „Miért nem vagyok keresztény” című esszéje a szekuláris gondolkodás egyik alapművének számít.
Russell emellett kiemelten foglalkozott az oktatás kérdésével. Ő volt az egyik alapítója a *Beacon Hill School*-nak, amely a progresszív pedagógia elveit követte. Azt vallotta, hogy az oktatásnak a kritikai gondolkodásra és a független ítélőképességre kell nevelnie a diákokat, nem pedig vak engedelmességre.
Russell a vallás kritikájáról és a tudomány szerepéről
Bertrand Russell, a 20. század egyik legjelentősebb filozófusa és logikusa, kiemelkedő alakja volt az ateista gondolkodásnak. Russell szigorúan kritizálta a vallást, különösen a szervezett vallásokat, azok dogmáit és a társadalomra gyakorolt hatásukat. Úgy vélte, hogy a vallás gyakran a félelemre és a tudatlanságra épül, és akadályozza a racionális gondolkodást.
Russell szerint a vallás káros, mert elnyomja a kritikai gondolkodást és helytelen erkölcsi elveket terjeszt. Érvelése szerint a vallási dogmák elfogadása megakadályozza az embereket abban, hogy önállóan gondolkodjanak és kérdéseket tegyenek fel a világról. Ehelyett azt javasolta, hogy az emberek a tudományra és a racionalitásra támaszkodjanak a világ megértésében.
Russell úgy vélte, hogy a tudomány az egyetlen megbízható módszer a valóság megismerésére.
Russell hangsúlyozta a tudomány szerepét a társadalom fejlődésében és az emberi problémák megoldásában. Úgy vélte, hogy a tudományos módszer alkalmazása – a megfigyelés, a kísérletezés és az érvelés – képes választ adni a legfontosabb kérdéseinkre. Azt hirdette, hogy a tudomány előrelépése lehetővé teszi, hogy jobban megértsük a világot és javítsuk az életminőségünket.
Russell nem csupán kritizálta a vallást, hanem egy etikus, humanista világképet is kínált. Az emberi jogok, a szabadság és a tolerancia elkötelezett híve volt. Úgy vélte, hogy az erkölcs alapja nem a vallás, hanem az emberi együttérzés és a racionalitás. Ez a meggyőződése vezette őt a béke és a társadalmi igazságosság melletti kiállásban.
Russell hatása a modern ateizmusra és a szekuláris humanizmusra óriási. Írásai és előadásai számtalan embert inspiráltak arra, hogy megkérdőjelezzék a vallási dogmákat és a tudomány, valamint a racionalitás útján keressenek válaszokat.
Jean-Paul Sartre: Az egzisztencializmus és az ateista szabadság
Jean-Paul Sartre, a 20. század egyik legjelentősebb filozófusa és írója, az egzisztencializmus kiemelkedő alakja volt, aki mélyen ateista nézeteket vallott. Az ateizmus nem csupán egy meggyőződés volt számára, hanem filozófiájának alapköve, amely meghatározta az emberi létezésről, a szabadságról és a felelősségről alkotott elképzeléseit.
Sartre szerint „Isten halott”, vagyis nincs olyan felsőbb hatalom, amely előre meghatározná az emberi sorsot vagy erkölcsi irányt mutatna. Ebből a felismerésből kiindulva fogalmazta meg az egzisztencializmus központi tézisét: „A létezés megelőzi a lényeget.” Ez azt jelenti, hogy az ember először létezik, megjelenik a világban, és csak utána definiálja önmagát a tettei, a választásai által. Nem kapunk kész válaszokat, nem létezik előre megírt forgatókönyv.
Ezzel a gondolattal szorosan összefügg a szabadság fogalma. Ha nincs Isten, nincs előre meghatározott emberi természet, akkor az ember teljesen szabad. Ez a szabadság azonban nem feltétlenül örömteli állapot, hanem egyben hatalmas felelősséget is ró ránk. Sartre szerint „Az ember arra van ítélve, hogy szabad legyen.”
Ez a szabadság azt jelenti, hogy minden egyes döntésünkkel nem csak önmagunkat teremtjük meg, hanem az egész emberiséget is.
Sartre szerint az emberi élet értelmetlen, de éppen ez az értelmetlenség ad lehetőséget arra, hogy mi magunk teremtsük meg az értelmet. A választásaink, a tetteink, a projektjeink azok, amelyek értelmet adnak a létezésünknek. Az egzisztencialista ateizmus nem a nihilizmushoz vezet, hanem épp ellenkezőleg, arra ösztönöz, hogy vállaljuk a felelősséget a saját életünkért és teremtsük meg a saját értékeinket.
Sartre gondolatai mélyen befolyásolták a 20. századi kultúrát és társadalmat. Az egzisztencializmus hatása érződik az irodalomban, a művészetben, a pszichológiában és a politikában is. Sartre ateista filozófiája rávilágított az emberi létezés alapvető kérdéseire, és arra ösztönözte az embereket, hogy gondolkodjanak el a saját szabadságukról és felelősségükről.
Sartre felelősség elmélete és az emberi létezés értelme
Jean-Paul Sartre, a 20. század egyik legjelentősebb egzisztencialista filozófusa, ateistaként radikálisan újragondolta az emberi felelősség fogalmát. Az egzisztencializmus alapelve, hogy a létezés megelőzi a lényeget. Ez azt jelenti, hogy az ember először létezik, találkozik önmagával, feltűnik a világban, és csak utána definiálja önmagát. Nem egy előre meghatározott esszenciával születünk, hanem a tetteinkkel teremtjük meg a saját lényegünket.
Sartre szerint Isten hiánya nemcsak a vallási dogmák elvetését jelenti, hanem azt is, hogy nincs külső tekintély, amely meghatározná a helyes cselekvést. Nincs előre megírt forgatókönyv, nincsenek örök érvényű erkölcsi szabályok. Ez a szabadság azonban egyben óriási felelősséget is ró ránk.
Az ember arra van ítélve, hogy szabad legyen; mivel egyszer a világba vetették, felelős mindenért, amit tesz.
Sartre hangsúlyozza, hogy minden cselekedetünkkel nemcsak önmagunkat kötelezzük el, hanem az egész emberiséget. Amikor választunk, egyúttal azt is kijelentjük, hogy szerintünk helyes az adott dolog. Így minden egyes döntésünkkel egyetemes értékeket hozunk létre.
Ez a felelősség néha szorongást okozhat, hiszen tudjuk, hogy nincsenek kifogások, nincs mentség. Nem hivatkozhatunk a körülményekre, a neveltetésünkre vagy a társadalomra. Mi vagyunk a saját tetteink szerzői, és ezért teljes mértékben felelősek vagyunk. Sartre úgy véli, hogy a szorongás nem a félelem jele, hanem a szabadságunk és a felelősségünk felismerése.
Az emberi létezés értelme Sartre szerint nem előre adott. Nincs külső cél, amit el kell érnünk. Az értelmet mi magunk teremtjük meg a választásainkkal és a tetteinkkel. Az emberi élet értelme maga az emberi projekt, az a folyamatos kísérlet, hogy önmagunkat megteremtsük és megvalósítsuk.
Bár minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy a bemutatott témákat precízen dolgozzuk fel, tévedések lehetségesek. Az itt közzétett információk használata minden esetben a látogató saját felelősségére történik. Felelősségünket kizárjuk minden olyan kárért, amely az információk alkalmazásából vagy ajánlásaink követéséből származhat.
