A vitatkozás során elkövetett hibák gyakran gyökereznek a logikai gondolkodás hiányosságaiban és az érzelmi reakciókban. A leggyakoribb hibák közé tartozik a szalmabáb érvelés, amikor valaki az ellenfél álláspontját eltorzítja, leegyszerűsíti vagy kiforgatja, majd ezt a torzított változatot támadja, mintha az az eredeti álláspont lenne. Ezáltal a valódi vitát elkerüli, és egy könnyebben cáfolható céltáblára összpontosít.
Egy másik gyakori hiba az ad hominem, vagyis a személyeskedő támadás. Ebben az esetben ahelyett, hogy valaki az érvvel foglalkozna, a vitapartner személyét, jellemét, motivációit vagy körülményeit támadja.
Az ad hominem érv sosem cáfolja meg az eredeti állítást, csupán eltereli a figyelmet róla, és lejáratja a vitapartnert.
Ez a taktika gyakran érzelmi alapon működik, és célja a hallgatóság befolyásolása a logika helyett.
Végül, de nem utolsósorban, gyakori hiba a csúszós lejtő érv alkalmazása. Ez az érv azon a feltételezésen alapul, hogy egy adott lépés elkerülhetetlenül további, általában negatív lépésekhez fog vezetni, anélkül, hogy bizonyítékot szolgáltatna erre a láncolatra. Például: „Ha engedélyezzük az azonos neműek házasságát, akkor hamarosan engedélyezni kell a többnejűséget és az állatokkal való házasságot is.” Ez a gondolatmenet figyelmen kívül hagyja a köztes lépéseket és a lehetséges korlátokat, és túlzó következtetéseket von le.
A szalmabáb érv: Tények elferdítése és a valós álláspont figyelmen kívül hagyása
A vitatkozás során elkövetett hibák közül az egyik leggyakoribb a szalmabáb érv. Ez a hiba akkor következik be, amikor valaki elferdíti, leegyszerűsíti vagy teljesen kiforgatja a másik fél álláspontját, hogy azt könnyebben támadhassa. Ahelyett, hogy a valós érvet cáfolná, egy gyengébb, könnyebben ledönthető „szalmabábot” hoz létre, majd azt támadja.
A szalmabáb érv lényege tehát az, hogy nem a valós álláspontot kritizáljuk, hanem egy annak látszó, de valójában hamisított változatot. Ez a módszer megtévesztő, hiszen a hallgatóság azt hiheti, hogy a valós érvet cáfoltuk, pedig valójában csak egy torzított képét.
Nézzünk néhány példát a szalmabáb érv alkalmazására:
- Eredeti álláspont: „Szerintem az államnak többet kellene költenie az oktatásra.”
Szalmabáb érv: „Te azt akarod, hogy az állam az összes pénzét az oktatásra költse, és semmi ne maradjon másra?” - Eredeti álláspont: „Azt gondolom, hogy a gyorséttermekben kínált ételek egészségtelenek lehetnek, ha valaki rendszeresen fogyasztja őket.”
Szalmabáb érv: „Te azt állítod, hogy mindenki, aki valaha is evett gyorsétteremben, meg fog halni?” - Eredeti álláspont: „Szerintem a bevándorlást szigorúbban kellene szabályozni.”
Szalmabáb érv: „Te azt akarod, hogy senkit ne engedjünk be az országba, és bezárjuk a határokat?”
Mint látható, a szalmabáb érv eltúlozza, leegyszerűsíti vagy torzítja az eredeti álláspontot, hogy azt könnyebben támadhassa. Ahelyett, hogy a valós érvekkel foglalkozna, egy képzeletbeli ellenfelet hoz létre, és azt győzi le.
Miért olyan gyakori a szalmabáb érv?
- Könnyebb támadni egy gyenge érvet, mint egy erősset. A szalmabáb érv alkalmazásával elkerülhetjük a nehéz kérdések megválaszolását, és a valós érvekkel való szembenézést.
- Politikai és ideológiai okok. Gyakran használják a szalmabáb érvet politikai ellenfelek lejáratására vagy bizonyos ideológiák alátámasztására.
- Érzelmi okok. Amikor valaki érzelmileg kötődik egy állásponthoz, hajlamos lehet a másik fél érveit torzítva értelmezni, hogy megerősítse a saját meggyőződését.
Hogyan kerülhetjük el a szalmabáb érv alkalmazását?
- Figyelmesen hallgassuk meg a másik felet. Próbáljuk meg pontosan megérteni az álláspontját, mielőtt válaszolnánk.
- Kérdezzünk tisztázó kérdéseket. Ha nem vagyunk biztosak abban, hogy pontosan értjük a másik fél álláspontját, kérdezzünk rá.
- Fogalmazzuk meg a másik fél álláspontját a saját szavainkkal. Ezzel ellenőrizhetjük, hogy valóban jól értettük-e.
- Támadjuk a valós érvet, ne a szalmabábot. Koncentráljunk a másik fél által ténylegesen képviselt álláspontra, és ne próbáljuk meg azt torzítani.
A szalmabáb érv nem csupán egy logikai hiba, hanem egy etikai probléma is. Megakadályozza a konstruktív vitát, és aláássa a bizalmat a felek között.
A szalmabáb érv felismerése és elkerülése elengedhetetlen a racionális és produktív vitákhoz. Azáltal, hogy figyelmesen meghallgatjuk a másik felet, tisztázó kérdéseket teszünk fel, és a valós érvekre koncentrálunk, elkerülhetjük ezt a gyakori hibát, és elősegíthetjük a kölcsönös megértést.
A szalmabáb érvek használata gyakran ártalmas lehet a vitákra, mivel félrevezető és manipulatív. Ahelyett, hogy a valós problémákra összpontosítanánk, egy torzított képet támadunk, ami nem segíti a megoldás megtalálását.
Személyeskedés (Ad Hominem): Az érvelés helyett a vitapartner támadása
A viták során az egyik leggyakoribb, és egyben legkárosabb hiba a személyeskedés (ad hominem) alkalmazása. Ez azt jelenti, hogy ahelyett, hogy a vitapartner érveit cáfolnánk, a vitapartner személyét támadjuk.
A személyeskedés számos formát ölthet, de a lényeg mindig ugyanaz: a cél nem az igazság feltárása, hanem a másik fél lejáratása, hiteltelenítése.
Például:
- „Ne higgyünk Kovácsnak, hiszen ő korábban már hazudott!” (Ez nem cáfolja Kovács aktuális állítását, csak a múltbeli viselkedésére hivatkozik.)
- „Persze, hogy a klímaváltozás ellen vagy, hiszen egy olajcégnek dolgozol!” (Itt a személy foglalkozását használják fel az érveinek aláásására.)
- „Ez a javaslat teljesen értelmetlen, pont tőled várhatnánk ilyet!” (Ez egy sértő megjegyzés, ami nem foglalkozik a javaslat tartalmával.)
A személyeskedés azért problematikus, mert eltéríti a vitát a lényegtől. Ahelyett, hogy a felvetett kérdésekre koncentrálnánk, a vitapartner jellemvonásait, múltját vagy motivációit vesszük górcső alá. Ez nemcsak tisztességtelen, hanem megakadályozza a racionális párbeszédet és a közös nevező megtalálását.
Érdemes megjegyezni, hogy a személyeskedésnek több fajtája is létezik:
- Sértő ad hominem: Közvetlen, sértő támadás a vitapartner ellen.
- Körülményes ad hominem: A vitapartner körülményeire (pl. foglalkozása, vallása) hivatkozva próbálják hitelteleníteni az érveit.
- Tu quoque („Te is!”) ad hominem: A vitapartner képmutatására hivatkoznak, mondván, hogy ő maga sem tartja be azokat az elveket, amiket hirdet.
Felmerülhet a kérdés, hogy mikor elfogadható egy személyes megjegyzés a vitában. A válasz az, hogy szinte soha. Még akkor sem, ha a vitapartner valóban problematikus személyiség. A vita célja az, hogy az érveket mérlegeljük, nem pedig az embereket. A személyeskedés mindig kerülendő, mert aláássa a vita hitelességét és a résztvevők közötti tiszteletet.
Ahelyett, hogy a vitapartner személyét támadnánk, koncentráljunk az érveire, és próbáljuk meg megérteni, hogy miért gondolkodik úgy, ahogy. Csak így juthatunk el a valódi megoldásokhoz és a kölcsönös megértéshez.
A személyeskedés nemcsak a vitázó felek közötti viszonyt mérgezi meg, hanem a közönségre is negatív hatással van. Ha azt látjuk, hogy valaki személyeskedik, könnyen elveszíthetjük a bizalmunkat mind a vitázóban, mind a vitában. Ezért fontos, hogy felismerjük és elkerüljük ezt a hibát, és ahelyett a racionális érvelésre összpontosítsunk.
Általánosítás: Egyedi esetekből levont, megalapozatlan következtetések
Az általánosítás az egyik leggyakoribb hiba, amibe vitatkozás közben beleeshetünk. Lényege, hogy egyedi esetekből vonunk le messzemenő, megalapozatlan következtetéseket, anélkül hogy elegendő bizonyítékunk lenne a tételünk alátámasztására. Ez a hibás érvelés gyakran vezet félreértésekhez, feszültségekhez és a vita terméketlenné válásához.
Például, ha valaki azt mondja: „Minden politikus korrupt, mert láttam egy esetet, amikor egy politikus sikkasztott,” akkor általánosítási hibát követ el. Egyetlen eset nem bizonyítja, hogy minden politikus korrupt. Szükség lenne szélesebb körű bizonyítékra, statisztikákra, amelyek alátámasztják ezt az állítást.
Az általánosítás különböző formákban jelenhet meg:
- Elhamarkodott általánosítás: Kevés bizonyíték alapján vonunk le messzemenő következtetéseket. Például: „Két szőke emberrel találkoztam, akik buták voltak, tehát minden szőke ember buta.”
- Sztereotipizálás: Egy csoportra vonatkozó, túlzó és leegyszerűsítő állításokat teszünk. Például: „Minden férfi egyforma.”
- Mintavételi hiba: Nem reprezentatív mintából vonunk le következtetéseket egy nagyobb populációra. Például: „Megkérdeztem tíz embert az utcán, és mindegyikük utálja az új törvényt, tehát az egész ország utálja.”
Az általánosítások gyakran érzelmeken és előítéleteken alapulnak, nem pedig racionális érvelésen. Ezért fontos, hogy kritikusan vizsgáljuk meg az állításokat, és megkérdőjelezzük azokat, ha nem támasztják alá őket elegendő bizonyítékkal.
Hogyan kerülhetjük el az általánosítási hibát?
- Gyűjtsünk elegendő bizonyítékot: Mielőtt levonnánk egy következtetést, győződjünk meg arról, hogy elegendő adatunk van.
- Legyünk óvatosak a sztereotípiákkal: Ne tegyünk túlzó állításokat csoportokról.
- Vizsgáljuk meg a mintákat: Ha minták alapján vonunk le következtetéseket, győződjünk meg arról, hogy a minta reprezentatív.
- Használjunk pontos nyelvezetet: Kerüljük az olyan szavakat, mint „mindig”, „soha”, „mindenki”, „senki”, mert ezek túlzó állításokhoz vezethetnek.
Az általánosítási hiba elkerülése nemcsak a vitákban fontos, hanem a mindennapi életben is segít abban, hogy pontosabban és igazságosabban lássuk a világot.
Ha valaki általánosítást használ a vitában, fontos, hogy udvariasan felhívjuk a figyelmét a hibára. Kérjük meg, hogy támassza alá az állítását bizonyítékokkal, vagy fogalmazza meg pontosabban. Ezzel segíthetünk neki abban, hogy racionálisabban érveljen, és a vita termékenyebb legyen.
Az általánosítás elkerülése fejleszti a kritikai gondolkodást és segít a megalapozott döntések meghozatalában.
A tekintélyre hivatkozás hibája (Argument from Authority): Vak hit a szakértőkben
A tekintélyre hivatkozás hibája, más néven Argumentum ad Verecundiam, az egyik leggyakoribb hiba, amibe vitatkozás közben beleeshetünk. Lényege, hogy egy állítást azért tartunk igaznak, mert egy tekintélyszemély vagy szakértő azt mondta, anélkül, hogy az állítást érdemben megvizsgálnánk.
Ez a hiba abban rejlik, hogy nem minden tekintély tévedhetetlen, és még ha az adott területen jártas is, az nem jelenti azt, hogy az állítása minden esetben helyes. Ráadásul az is előfordulhat, hogy egy szakértő véleménye elfogult, vagy éppen nem releváns az adott témában.
Például, ha egy híres színész egy politikai kérdésben foglal állást, az nem feltétlenül teszi a véleményét hitelesebbé, mint egy átlagpolgáré. Habár a színész híres, nincs szükségszerűen szakértelme a politikában. Hasonlóképpen, egy orvos véleménye a gazdaságról nem feltétlenül mérvadóbb, mint egy közgazdászé.
A tekintélyre hivatkozás hibája akkor fordul elő, amikor egy állítást pusztán azért fogadunk el, mert egy tekintélyszemély azt mondta, anélkül, hogy a bizonyítékokat vagy érveket megvizsgálnánk.
A tekintélyre hivatkozás hibájának elkerülése érdekében fontos, hogy:
- Megvizsgáljuk a bizonyítékokat: Ne fogadjunk el egy állítást csak azért, mert egy tekintélyszemély mondta. Keressünk független bizonyítékokat és érveket, amelyek alátámasztják az állítást.
- Értékeljük a tekintélyt: Győződjünk meg arról, hogy a tekintélyszemély valóban szakértő az adott területen, és hogy nincs-e valamilyen elfogultsága.
- Gondolkodjunk kritikusan: Kérdőjelezzük meg az állítást, és keressünk alternatív magyarázatokat.
A tekintélyre hivatkozás nem mindig helytelen. Ha egy állítást több, egymástól független szakértő is alátámaszt, és a bizonyítékok is ezt támasztják alá, akkor a tekintélyre hivatkozás lehet releváns. Viszont sosem szabad vakon hinnünk a tekintélyeknek, mindig kritikusan kell gondolkodnunk.
Például, az orvostudományban az új gyógyszerek hatásosságát és biztonságosságát klinikai vizsgálatokkal bizonyítják. Ha több, egymástól független kutatócsoport is ugyanazokra az eredményekre jut, és a gyógyszert engedélyezi az illetékes hatóság, akkor a gyógyszer hatásosságában és biztonságosságában való bizalom megalapozott lehet.
Azonban még ebben az esetben is fontos, hogy figyelemmel kísérjük az új kutatásokat, és hogy tisztában legyünk a gyógyszer lehetséges mellékhatásaival.
Logikai bukfencek: Hamis dilemma, lejtő-érv és más formális hibák
A viták során gyakran előfordulnak logikai hibák, amelyek gyengítik az érvelést és elvonják a figyelmet a lényegről. Ezek a hibák sokszor nem szándékosak, de felismerésük elengedhetetlen a racionális párbeszédhez. Íme három gyakori példa:
1. Hamis dilemma (vagy hamis választás): Ez a hiba akkor következik be, amikor egy érvelő úgy állítja be a helyzetet, mintha csak két lehetőség létezne, holott valójában több is van. Ezáltal az egyik opciót elfogadhatatlanná téve a másikat kényszerítik rá a hallgatóságra.
Például: „Vagy velünk vagy, vagy ellenünk.” Ez figyelmen kívül hagyja a semleges álláspontot, a mérlegelést vagy a kritikus viszonyulást.
A hamis dilemma gyakran használatos politikai retorikában és reklámokban is. Az a célja, hogy leegyszerűsítse a komplex kérdéseket, és manipulálja a közönséget.
2. Lejtő-érv (slippery slope): Ez a hiba azon a feltételezésen alapul, hogy egy bizonyos cselekedet elkerülhetetlenül egy sor negatív következményhez vezet, anélkül, hogy ezt bizonyítaná. Gyakran túlzó és spekulatív, figyelmen kívül hagyva a köztes lépéseket és a lehetséges korrekciós mechanizmusokat.
Például:
- Ha engedélyezzük az egyneműek házasságát, akkor hamarosan az emberek állatokkal fognak házasodni.
Ez az érv figyelmen kívül hagyja a házasság jogi és társadalmi kontextusát, és nem mutatja be, hogy miért vezetne az egyik a másikhoz. A lejtő-érv célja a félelemkeltés és a pánikhangulat teremtése.
3. Személyeskedés (ad hominem): Ez a hiba akkor következik be, amikor valaki nem az érvet magát támadja, hanem az érvelő személyét. Ez elvonja a figyelmet a lényegről, és ahelyett, hogy a bizonyítékokra és a logika erejére összpontosítana, a személy hitelességét vagy jellemét kérdőjelezi meg.
Például:
- „Ne hallgassunk Kovácsra, mert ő egy korrupt politikus.”
Ez a kijelentés figyelmen kívül hagyja, hogy Kovács érvei helyesek lehetnek-e. Attól, hogy valaki korrupt, még mondhat igazat vagy érvelhet helyesen egy adott témában. A személyeskedés gyakran a frusztráció vagy a bizonyítékok hiányának jele.
A logikai hibák felismerése kritikus fontosságú a racionális gondolkodás és a hatékony kommunikáció szempontjából. Ha tudatában vagyunk ezeknek a hibáknak, képesek leszünk jobb döntéseket hozni, és meggyőzőbben érvelni.
Érzelmi manipuláció: A logika helyett az érzelmekre apellálás
Az érzelmi manipuláció az egyik leggyakoribb hiba, amit viták során elkövethetünk. Lényege, hogy a logika és a tények helyett az érzelmekre apellálunk, ezzel próbálva meggyőzni a másikat. Ez a megközelítés nem a racionális érvelésre épül, hanem a szimpátiára, félelemre, bűntudatra vagy szánalomra játszik rá.
Például, ahelyett, hogy érvekkel támasztanánk alá egy állítást, azt mondjuk: „Ha igazán szeretnél, egyetértenél velem.” Ez a mondat nem a tényekre fókuszál, hanem a másik fél érzelmeire, bűntudatot keltve benne, ha nem ért egyet velünk. Ez egy tipikus érzelmi zsarolás.
Az érzelmi manipuláció számos formát ölthet:
- Szánalomkeltés: A saját helyzetünk eltúlzása, hogy a másik fél sajnálatot érezzen és engedjen az akaratunknak.
- Félelemkeltés: Sötét jövőképek festése, ha a másik fél nem ért egyet velünk, ezzel megpróbálva megfélemlíteni.
- Bűntudatkeltés: A múltbeli hibákra hivatkozás, hogy a másik fél bűnösnek érezze magát és engedjen.
Az érzelmi manipuláció nem csupán etikátlan, hanem akadályozza a valódi párbeszédet és a probléma megoldását.
Az ilyen típusú érvelés gyakran mellőzi a tényeket és a logikát, és a vita tárgyát a személyes kapcsolat síkjára tereli. Ezáltal a vita elveszíti az eredeti célját, és a felek közötti feszültség növekedhet.
Fontos, hogy felismerjük, ha valaki érzelmi manipulációt alkalmaz velünk szemben, és határozottan visszautasítsuk ezt a megközelítést. Tartsuk magunkat a tényekhez és a logikához, és ne hagyjuk, hogy az érzelmeink befolyásolják a döntéseinket.
A bizonyítás terhének áthárítása: Felelősség hárítása és a bizonyítékok hiánya
A viták során gyakran előfordul, hogy az egyik fél megpróbálja áthárítani a bizonyítás terhét a másikra. Ez azt jelenti, hogy ahelyett, hogy saját állítását bizonyítaná, elvárja, hogy a másik fél cáfolja azt. Ez egy logikai hiba, mivel a bizonyítási kötelezettség mindig azon a felel, aki állít valamit.
Például, ha valaki azt állítja, hogy „Minden politikus korrupt”, akkor neki kell bizonyítania ezt az állítást, nem pedig a másik félnek azt, hogy nem minden politikus korrupt.
A bizonyítás terhének áthárítása különösen hatékony lehet, ha a kérdéses állítás nehezen bizonyítható vagy cáfolható.
Gyakran találkozhatunk ezzel a hibával összeesküvés-elméletek kapcsán. Valaki azt állítja, hogy „A kormány titkol valamit”, és amikor bizonyítékot kérnek tőle, azt válaszolja, hogy „Ha nem titkolnak semmit, akkor mutassák meg a bizonyítékot, hogy nem titkolnak semmit!”. Ez egy tipikus példája a bizonyítás terhének áthárításának.
A bizonyítás terhének áthárítása nemcsak logikailag hibás, hanem etikátlan is lehet. Ezzel a módszerrel elkerülhetjük a felelősséget a saját állításainkért, és megpróbálhatjuk manipulálni a vitát a saját javunkra.
A vita során mindig legyünk tisztában azzal, hogy kinek a felelőssége a bizonyítás. Ha valaki áthárítja ránk a bizonyítás terhét, ne fogadjuk el, hanem emlékeztessük őt arra, hogy neki kell bizonyítania az állítását.
Visszavágás (Tu Quoque): A vádak visszadobása ahelyett, hogy kezelnénk őket
A viták során gyakran előfordul, hogy ahelyett, hogy érdemben válaszolnánk a felvetett kritikára, visszatámadunk, azaz a tu quoque érvelési hibába esünk. Ez latinul annyit tesz: „Te is!”. Lényege, hogy nem a vád valóságtartalmát vizsgáljuk, hanem a vádló személyét támadjuk, mondván, ő sem makulátlan.
Például, ha valaki azt mondja, hogy „Nem kéne annyi szemetet termelned, káros a környezetre!”, a tu quoque válasz erre az lehet: „De hát te is autóval jársz, pedig az is szennyezi a levegőt!”. Ebben az esetben a válaszoló nem tagadja, hogy a szeméttermelés káros, hanem a vádló képmutatására hivatkozik. A probléma ezzel az, hogy a vád maga továbbra is igaz marad, függetlenül attól, hogy a vádló mennyire hiteles.
A tu quoque hibája abban rejlik, hogy eltereli a figyelmet a lényegről. Ahelyett, hogy a szeméttermelés környezeti hatásairól beszélnénk, a vádló tetteit vesszük célba. Ezáltal elkerüljük a felelősségvállalást és a probléma megoldására való törekvést.
A tu quoque nem cáfolja a vád igazságtartalmát, csupán a vádló hitelességét kérdőjelezi meg.
Fontos megérteni, hogy attól, hogy valaki nem tökéletes, még igaza lehet egy adott kérdésben. Ha valaki képmutató, attól még a mondandója helyes lehet. Ezért a tu quoque érvelés nem érvényes a vita szempontjából.
A tu quoque egy nagyon gyakori és alattomos érvelési hiba, mert könnyen belecsúszhatunk anélkül, hogy észrevennénk. Gyakran érzelmi reakcióként jelenik meg, amikor támadva érezzük magunkat. Azonban fontos tudatosítani, hogy ez nem a megfelelő módja a vitának, és nem segít közelebb kerülni az igazsághoz.
A következményre apellálás: A kívánt eredmény alapján ítéljük meg az igazságot
A vitatkozás során elkövetett hibák közül gyakori a következményre apellálás, mely során egy állítás igazságát vagy hamisságát a következményeivel próbáljuk igazolni, nem pedig a bizonyítékokkal vagy a logika szabályaival.
Ez a hiba abban rejlik, hogy összekeverjük az „ami kívánatos” és az „ami igaz” fogalmát. Például, ha valaki azt mondja: „Istennek léteznie kell, mert ha nem létezne, az élet értelmetlen lenne,” akkor a következményre apellál, hiszen a hit valóságos vagy valótlan mivoltát nem bizonyítja, csupán egy kívánt eredményre hivatkozik.
Ugyanez a hiba fordítva is előfordulhat, amikor egy állítást azért vetünk el, mert annak nemkívánatos következményei lennének. Például: „Nem lehet, hogy a kormány hibázott ebben az ügyben, mert az aláásná a közbizalmat.” Ebben az esetben a kormány hibázásának valóságát nem vizsgáljuk, hanem a feltételezett negatív következményre összpontosítunk.
A következményre apellálás gyakran érzelmi alapú, és nehéz észrevenni, mert mélyen gyökerezik a vágyainkban és félelmeinkben. Azt szeretnénk, hogy bizonyos dolgok igazak legyenek (vagy ne legyenek igazak), és ez befolyásolja a gondolkodásunkat.
A következményre apellálás nem bizonyíték az állítás igazságára vagy hamisságára. A következmények csupán azt mutatják meg, hogy valami kívánatos vagy nem kívánatos, de nem mondják meg, hogy az igaz-e vagy sem.
Fontos megérteni, hogy egy állítás igazsága független a következményeitől. Egy kellemetlen igazság még mindig igazság marad, és egy kellemes hazugság továbbra is hazugság.
Ahhoz, hogy elkerüljük ezt a hibát, kritikusan kell gondolkodnunk, és a bizonyítékokra kell összpontosítanunk, nem pedig a kívánt eredményekre. Ha egy állítást vizsgálunk, tegyük fel magunknak a kérdést: „Vannak-e valódi bizonyítékok az állítás alátámasztására? Logikusan következik-e az állítás a rendelkezésre álló tényekből?” Ha a válasz nem, akkor valószínűleg következményre apellálunk.
Bár minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy a bemutatott témákat precízen dolgozzuk fel, tévedések lehetségesek. Az itt közzétett információk használata minden esetben a látogató saját felelősségére történik. Felelősségünket kizárjuk minden olyan kárért, amely az információk alkalmazásából vagy ajánlásaink követéséből származhat.
