A buddhista történetek nem csupán mesék a távoli múltból; mély bölcsességet hordoznak, mely a mai kor emberének is iránymutatást nyújthat. Pszichológiai relevanciájuk abban rejlik, hogy az emberi természet alapvető kérdéseit boncolgatják: szenvedés, vágyak, ragaszkodás és az elengedés művészete.
Ezek a történetek gyakran példabeszédek formájában jelennek meg, egyszerű szituációkba ágyazva, melyek könnyen érthetővé teszik a bonyolultabb filozófiai elveket is. Nem dogmák, hanem élményszerű tanítások, melyek arra ösztönöznek, hogy saját életünkben is reflektáljunk a tanulságokra. A történetek szereplői – legyen szó szerzetesekről, királyokról vagy hétköznapi emberekről – mindannyian a megvilágosodás felé vezető úton botladoznak, hibákat követnek el, és tanulnak belőlük.
A lényeg nem a történet szó szerinti értelmezése, hanem a mögöttes üzenet megragadása, mely segíthet a belső béke megtalálásában és a szenvedés enyhítésében.
A buddhista történetek pszichológiai hatása abban is megmutatkozik, hogy segítenek megérteni a saját elménket. Rávilágítanak a gondolataink és érzelmeink múlandóságára, és arra tanítanak, hogy ne azonosuljunk túlságosan velük. Ezáltal képesek lehetünk elfogadóbban és együttérzőbben viszonyulni önmagunkhoz és másokhoz is.
A történetekben megjelenő szimbólumok és metaforák mélyebb rétegeket tárnak fel a tudattalanunkban, segítve a személyes fejlődést és az önismeretet. A meditáció és a tudatos jelenlét gyakorlatainak elsajátításában is iránymutatást nyújtanak, hiszen a történetekben szereplő karakterek gyakran ezen módszerek segítségével küzdenek meg a kihívásokkal.
A vakok és az elefánt: A perspektíva fontossága és a teljes kép megértése
A vakok és az elefánt története a buddhista tanítások egyik legnépszerűbb és legszemléletesebb példázata. Számtalan kultúrában és vallásban megtalálható, de a buddhizmusban különös hangsúlyt kap a perspektíva fontosságának és a valóság teljes megértésének kapcsán.
A történet alapvetően arról szól, hogy egy csoport vak ember találkozik egy elefánttal. Mivel nem látnak, megpróbálják kitapogatni, hogy megtudják, mi is az valójában. Mindegyikük más-más testrészhez ér, így mindegyikük más következtetésre jut az elefánt természetéről.
- Az, aki a lábát tapintja, azt mondja, hogy az elefánt olyan, mint egy oszlop.
- Az, aki az ormányát fogja, azt állítja, hogy az elefánt olyan, mint egy vastag kígyó.
- Az, aki a farkát érinti, azt gondolja, hogy az elefánt olyan, mint egy kötél.
- Az, aki az oldalát simogatja, úgy véli, hogy az elefánt olyan, mint egy fal.
- Az, aki a fülét érzi, azt képzeli, hogy az elefánt olyan, mint egy legyező.
A vakok ezután vitatkozni kezdenek egymással, mindegyikük meg van győződve arról, hogy az ő igazsága a helyes. Senki sem hajlandó meghallgatni a másikat, és senki sem képes elfogadni, hogy a többieknek is lehet valamilyen igaza.
Ez a történet egy erőteljes metafora arra, hogy hogyan viszonyulunk a valósághoz. Gyakran csak egy kis részét látjuk a teljes képnek, és ebből a töredékes információból vonunk le következtetéseket.
A buddhizmus tanítása szerint a szenvedés egyik fő oka az, hogy nem látjuk a dolgokat a valóságnak megfelelően. A vágyaink, az előítéleteink és a korlátozott tapasztalataink mind torzíthatják a valóság képét, és megakadályozhatják, hogy elérjük a megvilágosodást.
A történet számos fontos tanulságot hordoz magában:
- A perspektíva korlátozott: Mindannyian a saját, egyedi perspektívánkból látjuk a világot. Ez a perspektíva a tapasztalatainkon, a tudásunkon és a hiedelmeinken alapul.
- A részletek nem az egész: Egy dolog egy részének megismerése nem jelenti azt, hogy megismertük az egészet. A teljes kép megértéséhez több perspektívára van szükség.
- Az elfogadás fontossága: Ahhoz, hogy megértsük a valóságot, nyitottnak kell lennünk mások nézőpontjaira és el kell fogadnunk, hogy a miénk nem feltétlenül az egyetlen helyes nézet.
- Az együttműködés ereje: Ha a vakok képesek lettek volna együttműködni és megosztani egymással a tapasztalataikat, akkor sokkal pontosabb képet kaphattak volna az elefántról.
- A tudatlanság veszélyei: A tudatlanság és a makacsság vitákhoz és konfliktusokhoz vezethet. A bölcsességhez az alázat és a tanulási vágy elengedhetetlen.
A buddhista tanításokban a helyes nézet (sammā diṭṭhi) az egyik legfontosabb elem a nemes nyolcrétű ösvényen. A helyes nézet azt jelenti, hogy képesek vagyunk a dolgokat a valóságnak megfelelően látni, elfogulatlanul és ítélkezés nélkül. Ehhez elengedhetetlen a meditáció, az önvizsgálat és a mások iránti empátia gyakorlása.
A vakok és az elefánt története arra emlékeztet bennünket, hogy legyünk alázatosak a tudásunkkal kapcsolatban, és legyünk nyitottak mások nézőpontjaira. Ha képesek vagyunk túllépni a saját korlátozott perspektívánkon, akkor sokkal mélyebb és teljesebb megértést nyerhetünk a világról.
A történet üzenete univerzális és időtlen. Arra ösztönöz bennünket, hogy legyünk kritikusak a saját gondolkodásunkkal szemben, és mindig törekedjünk a teljesebb megértésre, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy fel kell adnunk a saját, korábban szilárdan hitt nézeteinket.
Kiszá Gotami és a mustármag: A gyász elfogadása és az élet múlandósága
Kiszá Gotami története a buddhista tanítások egyik legszívszorítóbb és legmélyebb példája arra, hogyan birkózhatunk meg a gyásszal és hogyan érthetjük meg az élet múlandóságát. A legenda szerint Kiszá Gotami egy fiatal anya volt, aki elvesztette egyetlen gyermekét. A fájdalom összetörte, kétségbeesetten kereste a módját, hogy visszahozza őt az életbe.
A gyász súlya alatt Kiszá Gotami házról házra járt, könyörögve, hogy adjanak neki valamilyen gyógyszert, ami feltámaszthatná a gyermekét. Az emberek eleinte sajnálták őt, de hamar rájöttek, hogy a fájdalma elvakította. Végül valaki azt tanácsolta neki, hogy forduljon Buddhához, aki híres volt bölcsességéről és gyógyító erejéről.
Kiszá Gotami a Buddhához ment, és elmondta neki a történetét. Buddha meghallgatta őt türelemmel és együttérzéssel. Majd azt mondta Kiszá Gotaminak, hogy van egy mód a gyermeke visszahozatalára: hozzon neki egy marék mustármagot egy olyan házból, ahol még soha senki sem halt meg.
Kiszá Gotami örömmel indult útnak. Biztos volt benne, hogy ez a feladat nem lesz nehéz. Azonban ahogy házról házra járt, rájött, hogy minden házban volt már haláleset. Volt, ahol nagyszülő, máshol szülő, testvér vagy gyermek hunyt el. Sehol sem talált olyan házat, ahol a halál soha nem járt.
Ahogy Kiszá Gotami folytatta a keresést, a remény helyét lassan átvette a felismerés. Lassan megértette, hogy a halál az élet természetes része, és hogy mindenki, aki megszületik, egyszer meg is hal. A fájdalom nem múlt el, de a kétségbeesés alábbhagyott. Elkezdett látni a saját gyászán túlra.
Kiszá Gotami végül visszatért Buddhához üres kézzel. Buddha megkérdezte tőle: „Találtál-e mustármagot?”. Kiszá Gotami azt válaszolta: „Nem, Uram. Megértettem, hogy a halál mindenhol jelen van. Nincs olyan ház, ahol ne lenne gyász.”
Ekkor Buddha azt mondta neki:
Azt hitted, hogy egyedül téged ért veszteség. De látod, a halál közös sorsunk. Nem vagy egyedül a fájdalmadban. Az élet természete a változás és a múlandóság. Minden, ami megszületik, el is múlik. Ha ezt megérted, enyhítheted a szenvedésedet.
Buddha ezután tanításokat adott Kiszá Gotaminak a múlandóságról, a szenvedés okairól és a megszabadulás útjáról. Kiszá Gotami figyelmesen hallgatta, és a tanítások mélyen megérintették a szívét. Elkezdett meditálni és gyakorolni a buddhista tanításokat.
A történetnek több befejezése is létezik. Egyes változatok szerint Kiszá Gotami szerzetesnő lett, és elérte a megvilágosodást. Más változatok szerint visszatért a közösségbe, és a gyász feldolgozásával segített másoknak. Bármelyik is legyen a helyes, a lényeg ugyanaz: Kiszá Gotami a fájdalom és a gyász által jutott el a bölcsességhez és a megértéshez.
Kiszá Gotami története számos fontos tanulságot hordoz:
- A gyász természetes reakció a veszteségre. Nem kell elnyomni vagy szégyellni a fájdalmat. Fontos, hogy megéljük és feldolgozzuk a gyászt.
- A halál az élet része. Bár fájdalmas, elkerülhetetlen. Ha elfogadjuk a halál valóságát, könnyebben tudunk megbirkózni a veszteséggel.
- Nem vagyunk egyedül a fájdalmunkban. Mindenki tapasztal veszteséget élete során. Fontos, hogy támogassuk egymást a nehéz időkben.
- A szenvedésből bölcsesség születhet. A fájdalom lehetőség a növekedésre és a fejlődésre. A nehézségek által mélyebb megértést nyerhetünk az életről.
Kiszá Gotami története emlékeztet minket arra, hogy az élet múlandó, és hogy minden, ami van, változik. Fontos, hogy értékeljük a jelen pillanatot, és hogy éljünk teljes életet. A gyász nem a vég, hanem egy új kezdet lehetősége.
A hajó és a folyó: Az elengedés művészete és a ragaszkodás illúziója
A buddhista tanítások gyakran használnak történeteket és példázatokat, hogy megvilágítsák a mélyebb igazságokat. Az egyik ilyen elgondolkodtató történet a „hajó és a folyó” analógiája, amely az elengedés művészetét és a ragaszkodás illúzióját boncolgatja. Ez a történet nem egy konkrét eseményt ír le, hanem egy metaforát, amely segít megérteni a változás természetét és a szenvedés okait.
Képzeljünk el egy embert, aki egy folyó partján áll. A folyó az életet szimbolizálja, állandó áramlásban, soha nem áll meg. Az embernek át kell kelnie a folyón, hogy elérje a másik partot, ahol boldogság és megvilágosodás vár rá. Talál egy hajót, ami segít neki átkelni.
Az ember boldogan beszáll a hajóba, és evezni kezd. A hajó a buddhista tanításokat, a meditációt, a jócselekedeteket és minden olyan eszközt jelképez, ami segít az embernek az úton. Az ember keményen dolgozik, alkalmazza a tanításokat, és lassan, de biztosan halad előre.
Amikor végre eléri a túlpartot, hirtelen dilemma elé kerül. Mit tegyen a hajóval? Két út áll előtte:
- Az első út: Ragaszkodik a hajóhoz. Úgy érzi, a hajó mentette meg, a hajó segített neki átkelni a folyón. Úgy gondolja, hogy a hajó nélkül nem érte volna el a célját. Ezért úgy dönt, hogy a hátára veszi a hajót, és magával viszi a szárazföldön.
- A második út: Elengedi a hajót. Megérti, hogy a hajó egy eszköz volt, ami segített neki átkelni a folyón. Most, hogy a túlparton van, a hajóra már nincs szüksége. Hálás a hajónak a segítségéért, de tudja, hogy a hajó nem a cél maga. Ezért a parton hagyja a hajót, és szabadon indul tovább.
A kérdés az, melyik út a bölcsebb? A válasz egyértelmű: a második. Az első ember, aki a hátára veszi a hajót, nevetséges helyzetbe kerül. A hajó, ami egykor segítségére volt, most teherré válik. A hajó akadályozza őt a haladásban, megakadályozza, hogy felfedezze az új part szépségeit. A ragaszkodás a hajóhoz a szenvedés forrásává válik.
A buddhista tanítás szerint a szenvedés oka a ragaszkodás. Ragaszkodunk az anyagi dolgokhoz, az emberekhez, az elképzeléseinkhez, az érzéseinkhez. Azt hisszük, hogy ezek a dolgok tesznek minket boldoggá, de valójában ezek a dolgok tartanak fogva. Amikor ragaszkodunk valamihez, félünk elveszíteni azt. A félelem pedig szenvedést okoz.
Az elengedés nem azt jelenti, hogy nem törődünk a dolgokkal, hanem azt, hogy nem ragaszkodunk hozzájuk.
Az elengedés nem könnyű. Félelmetes lehet elengedni azt, amihez ragaszkodunk. De az elengedés szabadságot hoz. Amikor elengedjük a ragaszkodást, felszabadulunk a szenvedéstől. Képesek leszünk a jelen pillanatban élni, és élvezni az életet a maga teljességében.
Ez a történet a buddhista tanítások esszenciáját foglalja össze. A hajó a tanítások, a módszerek, az eszközök szimbóluma, amelyek segítenek a megvilágosodáshoz vezető úton. De a tanítások nem a cél maguk. A cél a megvilágosodás, a szabadság, a béke. Amikor elértük a célt, el kell engednünk a tanításokat, ahogy a hajót is el kell engednünk a túlparton.
Az életben sok „hajóval” találkozunk. Vannak hajóink a kapcsolatainkban, a munkánkban, a hobbijainkban, az elképzeléseinkben. Ezek a „hajók” segíthetnek nekünk a fejlődésben, a boldogságban, a kiteljesedésben. De el kell fogadnunk, hogy minden változik, és minden véges. Eljön az idő, amikor el kell engednünk ezeket a „hajókat”.
A bölcsesség abban rejlik, hogy tudjuk, mikor kell használni a hajót, és mikor kell elengedni azt. A bölcsesség abban rejlik, hogy megértjük a változás természetét, és nem ragaszkodunk semmihez. A bölcsesség abban rejlik, hogy megtanuljuk az elengedés művészetét, és élvezzük a szabadság örömét.
A Buddha és az agresszív férfi: A türelem ereje és a konfliktuskezelés bölcsessége
A Buddha történetei tele vannak mély bölcsességgel, melyek évezredek óta inspirálják az embereket a világ minden táján. Az egyik legemlékezetesebb történet a türelem erejéről és a konfliktuskezelés bölcsességéről szól, melyben a Buddha egy agresszív férfival találkozik.
A történet szerint a Buddha, tanítványaival együtt, egy faluban tartózkodott, amikor egy rendkívül agresszív és sértő ember érkezett hozzájuk. Ez a férfi, akinek a neve nem maradt fenn, azonnal szidalmazni kezdte a Buddhát, sértegette a tanításait, és kijelentette, hogy a Buddha egy szélhámos, aki kihasználja az embereket.
A Buddha csendben, nyugodtan hallgatta végig a férfi dühödt kirohanásait. A tanítványok, különösen Ánanda, a Buddha közeli kísérője, egyre nyugtalanabbá váltak. Ánanda, aki mélyen tisztelte és szerette a Buddhát, nem értette, hogyan tudja a Mester ilyen higgadtan fogadni a sértéseket. Azt kérdezte a Buddhától, hogy nem kellene-e valahogy megvédeniük magukat és a tanításaikat.
A Buddha nem reagált azonnal Ánanda kérdésére. Amikor a férfi végre kifogyott a szavakból, és a szidalmazás abbamaradt, a Buddha csendesen a férfi felé fordult, és megkérdezte:
Ha valaki ajándékot kínál neked, de te nem fogadod el, kié az ajándék?
A férfi, aki teljesen váratlanul érte a kérdés, zavartan válaszolt: „Aki felajánlotta, természetesen.”
A Buddha ekkor nyugodtan folytatta: „Éppen így van ez a sértésekkel is. Te most szidalmaztál engem, de én nem fogadtam el a szidalmakat. Tehát, kié a sértés?”
A férfi elhallgatott. Hirtelen ráébredt, hogy a Buddha nem reagált dühvel vagy ellenségeskedéssel a támadásaira. A Buddha egyszerűen nem fogadta el a sértéseket, így azok visszaszálltak rá, a sértőre.
A Buddha türelme és bölcsessége mélyen megérintette a férfit. Megszégyellte magát, amiért ilyen módon viselkedett, és bocsánatot kért a Buddhától. A Buddha kedvesen megbocsátott neki, és arra kérte, hogy gondolkodjon el a tettein.
Ez a történet számos fontos tanulságot hordoz. Először is, a türelem hatalmas erőt képvisel. Amikor valaki dühvel vagy agresszióval támad ránk, a türelem lehetővé teszi, hogy ne reagáljunk azonnal, hanem higgadtan mérlegeljük a helyzetet. Másodszor, a sértések csak akkor sebeznek, ha elfogadjuk őket. Ha nem reagálunk dühvel vagy ellenségeskedéssel, a sértések elveszítik erejüket. Harmadszor, a konfliktuskezelés bölcsessége abban rejlik, hogy ne reagáljunk azonnal, hanem próbáljuk megérteni a másik fél motivációit.
A történet rávilágít arra, hogy az igazi erő nem az agresszióban rejlik, hanem a türelemben, a megbocsátásban és a bölcsességben. A Buddha példája azt mutatja, hogy a konfliktusokat nem feltétlenül kell harccal vagy vitával megoldani. Sokszor a csend, a türelem és a megértés sokkal hatékonyabb eszközök lehetnek.
A tanítványok, látva a Buddha reakcióját, mélyen megértették a türelem és a konfliktuskezelés valódi jelentőségét. Felismerték, hogy a belső béke megőrzése, még provokáció esetén is, elengedhetetlen a spirituális fejlődéshez.
A Buddha tanítása ebben a történetben nem csupán egy példázat, hanem egy gyakorlati útmutató a mindennapi életünkhöz. Arra ösztönöz bennünket, hogy legyünk tudatosak a reakcióinkra, gyakoroljuk a türelmet, és törekedjünk a konfliktusok békés megoldására. A Buddha bölcsessége évezredek óta segíti az embereket abban, hogy boldogabb és harmonikusabb életet éljenek.
A két nyíl története: A szenvedés természetével való megküzdés és a második nyíl elkerülése
A buddhista tanítások tele vannak mély értelmű történetekkel, melyek segítenek megérteni a szenvedés természetét és az elkerülésének útjait. Az egyik legnépszerűbb és legtanulságosabb ezek közül a két nyíl története.
A történet lényege, hogy amikor valakit eltalál egy nyíl – legyen az testi fájdalom, csalódás, veszteség vagy bármilyen más kellemetlen tapasztalat – az maga a „első nyíl”. Ez a nyíl elkerülhetetlen. Az élet velejárója, hogy időnként fájdalmat érzünk, kudarc ér, vagy szembesülünk a mulandósággal.
Azonban, ahelyett, hogy elfogadnánk ezt a fájdalmat, gyakran reagálunk rá ellenállással, haraggal, önsajnálattal vagy más negatív érzelmekkel. Ez a reakció a „második nyíl”, amit mi magunk lövünk magunkba. Ez a második nyíl sokkal nagyobb fájdalmat okoz, mint az első, hiszen a saját reakciónk felerősíti és meghosszabbítja a szenvedést.
A történet rávilágít arra, hogy nem tudjuk elkerülni az első nyilat. Az életben mindig lesznek nehézségek, veszteségek és fájdalmas tapasztalatok. Azonban a második nyíl elkerülhető. Ez a mi választásunk, hogy hogyan reagálunk a fájdalomra.
A buddhista tanítások szerint a második nyíl elkerülésének kulcsa a tudatosság (mindfulness) és a elfogadás. Amikor tudatosak vagyunk a fájdalmunkra, és elfogadjuk azt anélkül, hogy ítélkeznénk felette vagy ellenállnánk neki, akkor nem adunk hozzá újabb szenvedést.
Gyakorlati példák a második nyíl jelenségére:
- Testi fájdalom: Ha megütjük a lábunkat, az az első nyíl. A második nyíl az, amikor elkezdünk dühöngeni, szidni magunkat, vagy elmerülni az önsajnálatban. Ehelyett, ha elfogadjuk a fájdalmat, lélegzünk, és figyelünk a testünk jelzéseire, akkor könnyebben tudjuk kezelni a helyzetet.
- Vesztesség: Ha elveszítünk egy szeretett személyt, az az első nyíl. A második nyíl az, amikor nem tudjuk elengedni a gyászt, és évekig a múltba révedünk, képtelenek vagyunk továbblépni. Ehelyett, ha megéljük a gyászt, de közben elfogadjuk a veszteséget és a változást, akkor képesek leszünk a gyógyulásra.
- Kritika: Ha valaki kritizál minket, az az első nyíl. A második nyíl az, amikor elkezdünk védekezni, haragudni, vagy elhinni a kritikát, és rombolni az önbecsülésünket. Ehelyett, ha objektíven megvizsgáljuk a kritikát, és tanulunk belőle, akkor fejlődhetünk.
A két nyíl története nem azt jelenti, hogy nem szabad éreznünk a fájdalmat. Éppen ellenkezőleg, a fájdalom érzése természetes és fontos része az emberi tapasztalatnak. A történet arra ösztönöz minket, hogy ne adjunk hozzá újabb szenvedést a már meglévő fájdalomhoz.
A tudatosság és az elfogadás gyakorlása nem könnyű, de megtanulható. Meditációval, önismereti munkával és a buddhista tanítások tanulmányozásával fejleszthetjük azokat a képességeket, amelyek segítenek elkerülni a második nyilat.
A történet tanulsága, hogy a szenvedés nem elkerülhetetlen, hanem a reakciónk eredménye. Ha megtanulunk tudatosan reagálni a nehézségekre, akkor csökkenthetjük a szenvedésünket és boldogabb, kiegyensúlyozottabb életet élhetünk.
A két nyíl története egy erőteljes emlékeztető arra, hogy a boldogság és a szenvedés nem külső körülményektől függ, hanem a saját belső állapotunktól.
A történet arra is rávilágít, hogy a megbocsátás kulcsfontosságú a második nyíl elkerülésében. Ha valaki megbánt minket, könnyen ragadhatunk a haragban és a sértettségben. Ez a harag és sértettség a második nyíl, ami tovább mérgezi az életünket. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy helyeseljük a másik ember viselkedését, hanem azt, hogy elengedjük a haragot és a sértettséget, hogy ne mérgezze tovább az életünket.
A két nyíl története nem csupán egy elméleti tanítás, hanem egy gyakorlati útmutató a mindennapi élethez. Segít abban, hogy tudatosabbak legyünk a gondolatainkra, érzelmeinkre és reakcióinkra, és hogy megtanuljunk bölcsebben reagálni a nehézségekre.
A szenvedés elkerülhetetlen, de a szenvedés mértéke a mi választásunk.
A buddhista gyakorlatok, mint például a meditáció és a tudatos jelenlét (mindfulness), segítenek fejleszteni azt a képességet, hogy tudatosan figyeljük a gondolatainkat és érzelmeinket anélkül, hogy ítélkeznénk felettük. Ezáltal képesek leszünk észrevenni, amikor a második nyilat készülünk kilőni, és megállítani azt.
A két nyíl története tehát nem csak a szenvedés természetéről szól, hanem a szabadulás lehetőségéről is. Megmutatja, hogy a szenvedés nem egy állandó, megváltoztathatatlan állapot, hanem egy olyan tapasztalat, amire tudatosan reagálhatunk, és aminek a mértékét befolyásolhatjuk.
A történet arra ösztönöz, hogy legyünk önmagunkkal együttérzőek. Ne hibáztassuk magunkat azért, mert fájdalmat érzünk, hanem fogadjuk el a fájdalmat, és próbáljunk meg bölcsen reagálni rá. Az önmagunkkal való együttérzés az egyik legfontosabb eszköz a második nyíl elkerülésében.
Végül, a két nyíl története arra emlékeztet, hogy nem vagyunk egyedül a szenvedésünkkel. Minden ember szembesül nehézségekkel és fájdalommal. Az, hogy tudjuk, hogy mások is átélik ugyanezt, segíthet abban, hogy kevésbé érezzük magunkat elszigeteltnek és magányosnak.
Bár minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy a bemutatott témákat precízen dolgozzuk fel, tévedések lehetségesek. Az itt közzétett információk használata minden esetben a látogató saját felelősségére történik. Felelősségünket kizárjuk minden olyan kárért, amely az információk alkalmazásából vagy ajánlásaink követéséből származhat.
