Az önpusztító viselkedés nem mindig nyilvánvaló. Gyakran rejtőzik a mindennapi szokások és döntések mögött. Fontos felismerni ezeket a jeleket, hogy segíthessünk magunkon vagy másokon.
Az önpusztítás megnyilvánulhat a folyamatos halogatásban, ami stresszt és szorongást okoz, akadályozva a célok elérését. A túlzott önkritika, a negatív belső monológ is ide tartozik, ami aláássa az önbizalmat és az önértékelést.
A lényeg, hogy az önpusztító viselkedés az önmagunk ellen irányuló, tudatos vagy tudattalan cselekedetek sorozata, amelyek hosszú távon káros hatással vannak a testi-lelki egészségünkre.
A kapcsolatok elhanyagolása, a szociális izoláció is gyakori jelenség. Az érzelmi támogatás hiánya tovább mélyítheti a problémát. Ezenkívül az egészségtelen szokások, mint a túlzott alkoholfogyasztás, a dohányzás, vagy a helytelen táplálkozás is az önpusztítás formái lehetnek.
Az önpusztítás gyakran a mélyebb, megoldatlan problémákra vezethető vissza, mint például a gyermekkori traumák, a feldolgozatlan veszteségek, vagy a krónikus stressz. A felismerés az első lépés a változás felé.
A negatív önbeszéd hatalma: A belső kritikus hangja
Az önpusztító viselkedés gyakran a negatív önbeszéd mélyen gyökerező mintáiból táplálkozik. A belső kritikus hangja, mely folyamatosan kritizál, hibáztat és aláássa az önbizalmat, komoly akadályt jelent a boldogulás útján. Ez a hang nem külső forrásból származik, hanem a saját elménkben formálódik, gyakran a múltbeli tapasztalatok, a szülői elvárások vagy a társadalmi normák hatására.
A negatív önbeszéd folyamatos önkritikát jelent. Az egyén állandóan hibát talál magában, a teljesítményében, a megjelenésében. Ez a belső kritikus sosem elégedett, mindig talál valami kivetnivalót.
Gyakran társul hozzá a katasztrófavizió, amikor a legrosszabb forgatókönyvet vetíti előre minden helyzetben. Ez a félelem és szorongás állandó jelenlétét eredményezi, ami megbénítja az egyént a cselekvésben.
A belső kritikus hangja nem a valóságot tükrözi, hanem a félelmeinket és a bizonytalanságainkat vetíti ki.
A „sosem vagyok elég jó” érzés egy másik gyakori megnyilvánulása. Ez az érzés aláássa az önértékelést és megakadályozza az egyént abban, hogy élvezze a sikereit.
Az önmarcangolás és a múltbeli hibák feletti rágódás is jellemző. Az egyén nem tudja elengedni a múltat, és folyamatosan bünteti magát a korábbi tévedéseiért.
A negatív önbeszéd gyakran pesszimista világlátással párosul. Az egyén hajlamos a negatív dolgokra fókuszálni, és figyelmen kívül hagyni a pozitív aspektusokat.
Mindezek következményeként az önbizalom hiánya és az önmagunkba vetett hit elvesztése következik be, ami tovább erősíti az önpusztító viselkedést.
A túlzott maximalizmus is hozzájárulhat a negatív önbeszédhez, hiszen az irreális elvárásoknak való megfelelés állandó kudarcélményhez vezet.
A másokhoz való állandó hasonlítgatás tovább fokozza az elégedetlenséget és az önbizalom hiányát. Az egyén folyamatosan másokhoz méri magát, és mindig alulmarad a képzeletbeli versenyben.
Önszabotázs a párkapcsolatokban: Félelem és elkerülés
Az önszabotázs a párkapcsolatokban gyakran a mélyen gyökerező félelmekből és az elkerülő viselkedésmintákból táplálkozik. Ezek a minták tudattalanul ismétlődhetnek, megakadályozva a tartós és kielégítő kapcsolatok kialakítását.
Az egyik leggyakoribb forma a közelségtől való félelem. Az érintett személy vágyik a szeretetre és intimitásra, ugyanakkor retteg attól, hogy sebezhetővé válik, vagy hogy elhagyják. Ez a kettősség paradox módon olyan viselkedéshez vezethet, amely eltaszítja a potenciális partnereket.
A félelem az elköteleződéstől sokszor a múltbeli negatív tapasztalatokból ered, mint például a csalódás vagy a fájdalmas szakítás.
Gyakran megfigyelhető a túlzott kritika és a folyamatos hibakeresés a partnerben. Ez a viselkedés nem csak a másik fél önbecsülését ássa alá, hanem a kapcsolatot is mérgezi, hiszen senki sem szeret folyamatosan támadás alatt érezni magát.
Az érzelmi elérhetetlenség is egy gyakori jellemző. Az ilyen emberek nehezen fejezik ki az érzéseiket, kerülik a mélyebb beszélgetéseket, és távolságot tartanak a partnerüktől. Ezt gyakran azzal magyarázzák, hogy „nem akarnak terhet jelenteni a másiknak”, valójában azonban a saját sebezhetőségükkel való szembenézést kerülik.
A passzív-agresszív viselkedés is utalhat önszabotázsra. Ahelyett, hogy nyíltan kommunikálnák a problémáikat, az érintettek szarkazmussal, hallgatással vagy más közvetett módon fejezik ki elégedetlenségüket, ami hosszú távon aláássa a bizalmat és a kölcsönös tiszteletet.
Végül, de nem utolsósorban, a kapcsolatok szabotálása is idetartozik. Ez megnyilvánulhat hűtlenségben, provokatív viselkedésben, vagy egyszerűen abban, hogy az illető folyamatosan konfliktusokat generál, mintha tudattalanul is a kapcsolat végét szeretné elérni.
A halogatás spirálja: Miért toljuk el a fontos dolgokat?
A halogatás, mint önpusztító viselkedés, gyakran gyökerezik a félelemben és a kényelmetlenség elkerülésében. Nem egyszerű lustaság, hanem egy komplex pszichológiai folyamat, melynek során a fontos, de kellemetlen feladatokat folyamatosan hátrébb soroljuk.
Miért tesszük ezt? Az egyik ok a perfekcionizmus. Attól tartunk, hogy nem tudunk elég jól teljesíteni, ezért inkább el sem kezdjük a feladatot. A félelem a kudarctól bénító lehet, és a halogatás látszólagos biztonságot nyújt.
Egy másik tényező az azonnali jutalom preferálása. Ahelyett, hogy a hosszú távú célokra koncentrálnánk, a pillanatnyi örömöket keressük. Ez lehet egy sorozatnézés, közösségi média böngészése, vagy bármi, ami azonnali kielégülést nyújt, elvonva a figyelmünket a fontosabb dolgokról.
A halogatás gyakran jár együtt a rossz időmenedzsmenttel és a prioritások helytelen meghatározásával. Nem tudjuk, hogyan osszuk be az időnket, és nehezen tudjuk eldönteni, mi a legfontosabb. Ez káoszhoz vezet, és ahelyett, hogy a feladatokra koncentrálnánk, inkább a káoszt próbáljuk kezelni.
A halogatás valójában egy érzelmi szabályozási probléma, nem pedig egy időmenedzsment probléma.
A halogatás spirálja könnyen kialakul: a halogatás szorongást okoz, a szorongás pedig még több halogatáshoz vezet. Ez egy ördögi kör, amiből nehéz kitörni.
A halogatás nem csak a produktivitásunkat befolyásolja, hanem a mentális egészségünket is. A folyamatos stressz, a bűntudat és a szégyen érzése jelentősen ronthatja az életminőségünket.
Érdemes megvizsgálni, hogy milyen érzelmek húzódnak meg a halogatás mögött. A félelem, a szorongás, a bizonytalanság mind olyan tényezők, amelyek hozzájárulhatnak ehhez az önpusztító viselkedéshez. A tudatosság az első lépés a változás felé.
Érzelmi elhanyagolás: A saját szükségletek figyelmen kívül hagyása
Az önpusztító viselkedés egyik leggyakoribb, mégis nehezen felismerhető formája az érzelmi elhanyagolás, vagyis a saját érzelmi szükségletek rendszeres figyelmen kívül hagyása. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy valaki tudatosan árt magának, sokkal inkább egy berögzült minta, ami a gyerekkorban alakulhatott ki.
Az érzelmi elhanyagolásban szenvedő emberek gyakran nem ismerik fel saját érzelmeiket, vagy ha igen, nem tulajdonítanak nekik jelentőséget. Úgy gondolják, hogy az ő érzéseik kevésbé fontosak, mint másoké, ezért inkább elnyomják, vagy figyelmen kívül hagyják őket. Ez a viselkedés hosszú távon komoly problémákhoz vezethet, mint például depresszió, szorongás, vagy kapcsolati nehézségek.
Egy gyakori jelenség, hogy az ilyen emberek másokat helyeznek előtérbe a saját szükségleteik helyett. Folyamatosan próbálnak másoknak megfelelni, elkerülni a konfliktusokat, és mindent megtesznek azért, hogy mások boldogok legyenek, még akkor is, ha ez saját maguk rovására megy. Ez a viselkedés gyakran oda vezet, hogy kimerülnek, frusztráltak lesznek, és végül megkeserednek.
Az érzelmi elhanyagolás gyakran párosul azzal, hogy az érintett személy nem tud nemet mondani. Félnek a visszautasítástól, a konfliktusoktól, ezért inkább igent mondanak akkor is, ha valójában nem szeretnének. Ez a viselkedés oda vezet, hogy túlvállalják magukat, és képtelenek kezelni a rájuk nehezedő nyomást.
Az érzelmi szükségletek figyelmen kívül hagyása olyan, mintha egy növényt nem öntöznénk. Először lassan elhervad, majd végül elpusztul.
Az érzelmi elhanyagolás nem csupán a saját érzelmek figyelmen kívül hagyását jelenti, hanem a testi szükségletek elhanyagolását is. Az ilyen emberek gyakran nem figyelnek a megfelelő táplálkozásra, a pihenésre, a mozgásra, vagy a szórakozásra. Úgy gondolják, hogy ezek luxus dolgok, amikre nincs idejük, vagy amiket nem érdemelnek meg.
Sok esetben az érzelmi elhanyagolásban szenvedő emberek nem tudják kifejezni az érzelmeiket. Nehezen beszélnek arról, hogy mit éreznek, mit szeretnének, vagy mire van szükségük. Ez a kommunikációs nehézség komoly problémákhoz vezethet a párkapcsolatban, a családi kapcsolatokban, és a baráti kapcsolatokban is.
Fontos megérteni, hogy az érzelmi elhanyagolás nem egy tudatos döntés, hanem egy berögzült minta, ami a gyerekkorban alakulhatott ki. Ha valaki felismeri magán ezeket a jeleket, fontos, hogy segítséget kérjen, és elkezdjen dolgozni azon, hogy jobban figyeljen a saját érzelmi és testi szükségleteire.
A perfekcionizmus csapdája: A soha el nem érhető tökéletesség hajszolása
A perfekcionizmus, bár elsőre erénynek tűnhet, valójában az önpusztítás egyik leggyakoribb és legkárosabb formája. A soha el nem érhető tökéletesség hajszolása egy ördögi kör, melyben az egyén folyamatosan elégedetlen magával és a teljesítményével, függetlenül attól, hogy mennyire sikeres.
A perfekcionista emberek gyakran irreális elvárásokat támasztanak magukkal szemben. Nem csupán magasra teszik a lécet, hanem olyan magasra, hogy szinte lehetetlen átugrani. Ez a folyamatos kudarcélmény frusztrációhoz, szorongáshoz és depresszióhoz vezethet.
A perfekcionizmus egyik legártalmasabb következménye a halogatás. A tökéletes eredmény iránti vágy megbénítja az egyént, aki inkább el sem kezdi a feladatot, nehogy hibázzon. Ez paradox módon éppen az ellenkezőjét éri el: a feladat elvégzésének elmulasztása végül sokkal nagyobb stresszt és szorongást okoz.
A perfekcionisták gyakran kritikusak magukkal és másokkal szemben. A saját hibáikat szigorúan ítélik meg, és másoktól is elvárják a hibátlan teljesítményt. Ez a környezetükkel való kapcsolatukat is megterheli, hiszen senki sem tud folyamatosan megfelelni a tökéletesség iránti igénynek.
A perfekcionizmus szorosan összefügg az alacsony önértékeléssel. Az egyén úgy érzi, csak akkor értékes, ha tökéletes. Ez a feltételes önelfogadás rendkívül törékennyé teszi az önbecsülést, hiszen bármilyen apró hiba vagy kudarc súlyos csapást mér rá.
A perfekcionizmus nem a kiválóság elérésére törekszik, hanem a hibák elkerülésére.
A perfekcionizmus sokféleképpen megnyilvánulhat, például:
- Túlzott aggódás a részletek miatt: A perfekcionista elveszik a részletekben, és képtelen átlátni a lényeget.
- Folyamatos ellenőrzés: Minden feladatot többször ellenőriz, hogy megbizonyosodjon a hibátlanságról.
- Nehézség a feladatok delegálásában: Nem bízik másokban, mert úgy gondolja, csak ő tudja tökéletesen elvégezni a munkát.
- Félelem a kudarctól: A kudarcot személyes tragédiaként éli meg.
A perfekcionizmus leküzdése hosszú és nehéz folyamat, melynek során az egyénnek meg kell tanulnia elfogadni a tökéletlenséget, mind magában, mind a világban. A hibákból való tanulás képességének elsajátítása kulcsfontosságú, ahogy az is, hogy az önértékelést ne a teljesítményhez kösse.
Addikciók és függőségek: Az önpusztítás menekülési útvonalai
Az önpusztító viselkedés gyakran az addikciók és függőségek formájában ölt testet. Ezek a menekülési útvonalak látszólag enyhülést hoznak a belső fájdalomra, de valójában csak súlyosbítják a helyzetet.
Az addikciók sokfélék lehetnek, a klasszikus alkoholfüggőségtől és drogfüggőségtől kezdve a kevésbé nyilvánvaló, de ugyanolyan pusztító munkamániáig vagy vásárlási kényszerig. A közös pont bennük az, hogy az egyén kontrollt veszt az adott tevékenység felett, és az irányítja az életét.
A függőségek kialakulásának hátterében gyakran mélyen gyökerező traumák, szorongás vagy depresszió áll. Az addiktív szer vagy viselkedés egy ideig elfedheti ezeket az érzéseket, de a hatás elmúlásával a problémák csak felerősödnek.
A függőségben szenvedő emberek gyakran tagadják a problémát, és képtelenek belátni, hogy segítségre van szükségük. Ez a tagadás akadályozza a gyógyulást, és lehetővé teszi, hogy a pusztító ciklus folytatódjon.
Az addikció nem pusztán gyengeség vagy jellemhiba, hanem egy komplex betegség, ami orvosi és pszichológiai segítséget igényel.
A függőségek nem csak az egyénre, hanem a környezetére is súlyos hatással vannak. A családi kapcsolatok megromlanak, a barátságok tönkremennek, és a munkahelyi teljesítmény is romlik.
A gyógyulás hosszú és nehéz folyamat, de lehetséges. A terápia, a támogató csoportok és a gyógyszeres kezelés mind segíthetnek az addikció leküzdésében.
Az addikciók mögött húzódó okok feltárása és kezelése kulcsfontosságú a tartós felépüléshez. Ez magában foglalhatja a traumák feldolgozását, a szorongáskezelő technikák elsajátítását, és az egészségesebb megküzdési mechanizmusok kialakítását.
A visszaesés a gyógyulási folyamat része lehet, de nem jelenti a kudarcot. A lényeg, hogy az egyén tanuljon a hibáiból, és folytassa a harcot a függőség ellen.
A megelőzés kulcsfontosságú az addikciók elkerülésében. A tudatosság növelése, az egészséges életmódra való törekvés, és a problémák korai felismerése mind segíthetnek megelőzni a függőségek kialakulását.
A határok hiánya: Nemet mondani képtelensége
Az önpusztító viselkedés egyik legjellemzőbb megnyilvánulása a határok hiánya, különösen a „nem” szó kimondásának képtelensége. Ez nem csupán udvariassági kérdés, hanem egy mélyebb problémára utal, amely az illető önbecsülésével és önértékelésével függ össze.
Az ilyen emberek gyakran érzik úgy, hogy mások elvárásainak meg kell felelniük, még akkor is, ha ez saját maguk rovására megy. Félnek a konfliktusoktól, a visszautasítástól, és attól, hogy mások rossz véleménnyel lesznek róluk. Ezért inkább igent mondanak mindenre, még akkor is, ha az számukra kényelmetlen, időigényes vagy éppen káros.
A nemet mondani képtelensége nem nagylelkűség, hanem önbecsülés hiánya.
Ez a viselkedés hosszú távon kimerültséghez, stresszhez és kiégéshez vezethet. Az állandó megfelelési kényszer és a saját igények háttérbe szorítása komoly mentális és fizikai egészségügyi problémákat okozhat. Gyakran fordul elő, hogy az ilyen emberek sértődöttnek és kihasználtnak érzik magukat, miközben ők maguk sem mernek kiállni önmagukért.
A határok meghúzásának hiánya nem csak a munkában, hanem a személyes kapcsolatokban is problémákat okoz. Az önpusztító egyének gyakran kerülnek olyan helyzetekbe, ahol kihasználják őket, vagy ahol bántóan viselkednek velük, mert nem képesek nemet mondani a számukra elfogadhatatlan dolgokra. Ez a viselkedés spirált indíthat el, ahol egyre inkább belemélyednek az önpusztító mintákba.
Megtanulni nemet mondani nem egy egyszerű feladat, de elengedhetetlen az egészséges önértékelés és a mentális jóllét szempontjából. Ez azt jelenti, hogy fel kell ismerni és el kell fogadni a saját igényeinket, és ki kell állni értük, még akkor is, ha ez mások számára nem tetszik. Ez a folyamat önismeretet, önbizalmat és határozottságot igényel.
A határok meghúzása nem önzőség, hanem önvédelem. Azáltal, hogy megtanulunk nemet mondani, megvédjük magunkat a kimerültségtől, a stressztől és a kihasználástól, és teret engedünk az olyan tevékenységeknek és kapcsolatoknak, amelyek valóban feltöltenek és boldoggá tesznek bennünket.
Áldozati szerep: A tehetetlenségbe való kapaszkodás
Az önpusztító viselkedés egyik leggyakoribb megnyilvánulása az áldozati szerepbe való kapaszkodás. Ezek az emberek folyamatosan úgy érzik, hogy az élet igazságtalan velük szemben, és képtelenek változtatni a helyzetükön. Ez a tehetetlenség érzése bénító hatású, és megakadályozza őket abban, hogy felelősséget vállaljanak a saját életükért.
Az áldozati szerepben tetszelgők gyakran panaszkodnak a körülményeikre, másokat hibáztatnak a problémáikért, és ritkán tesznek lépéseket a helyzetük javítására. Úgy tűnik, mintha élveznék a figyelmet és a sajnálatot, amit ezzel a viselkedéssel kiváltanak.
Ennek a viselkedésnek számos oka lehet, például gyermekkori traumák, alacsony önbecsülés, vagy a félelem a változástól. Bármi is legyen az ok, az áldozati szerep egy káros spirálba sodorja az embert, ahol a tehetetlenség érzése csak tovább erősödik.
Az áldozati szerep jellemzői:
- Állandó panaszkodás: Mindenben a rosszat látják, és folyamatosan panaszkodnak a körülményeikre.
- Mások hibáztatása: Soha nem vállalnak felelősséget a tetteikért, mindig másokat hibáztatnak a problémáikért.
- Tehetetlenség érzése: Úgy érzik, hogy képtelenek változtatni a helyzetükön, és nem tesznek lépéseket a javítására.
- Sajnálatkeresés: Élvezik a figyelmet és a sajnálatot, amit ezzel a viselkedéssel kiváltanak.
- Negatív gondolkodás: Állandóan negatív gondolatok gyötrik őket, és képtelenek a pozitív dolgokra koncentrálni.
Az áldozati szerep egy önbeteljesítő jóslat: minél inkább hisszük, hogy áldozatok vagyunk, annál kevésbé vagyunk képesek tenni a változásért.
Fontos felismerni, hogy az áldozati szerep egy tanult viselkedés, ami megváltoztatható. Az első lépés a felismerés, hogy áldozati szerepben vagyunk. A következő lépés a felelősségvállalás a saját életünkért, és a lépések megtétele a változásért.
Néhány tipp a kilépéshez:
- Fókuszálj a megoldásokra, ne a problémákra.
- Vállalj felelősséget a tetteidért.
- Koncentrálj a pozitív dolgokra az életedben.
- Kérj segítséget, ha szükséged van rá.
- Tanulj meg megbocsátani magadnak és másoknak.
A változás nem könnyű, de lehetséges. Az áldozati szerepből való kilépés felszabadító érzés, és lehetővé teszi, hogy irányítást szerezzünk az életünk felett.
Passzív agresszió: A rejtett harag kifejezése
A passzív agresszió egy rejtett harag kifejezési módja, mely az önpusztító emberek körében gyakran megfigyelhető. Ahelyett, hogy nyíltan konfrontálódnának, vagy hangot adnának a nemtetszésüknek, közvetett módon fejezik ki negatív érzéseiket.
Ez megnyilvánulhat:
- Halogatásban: Fontos feladatok elodázása, ami frusztrációt okoz a környezetükben.
- „Elfelejtésben”: Megbeszélt dolgok „elfelejtése”, ami aláássa a bizalmat.
- Szarkazmusban és cinizmusban: Gúnyos megjegyzésekkel álcázott kritika.
- Mások hibáztatásában: Saját felelősség hárítása másokra.
A passzív agresszív viselkedés gyakran gyökerezik a félelemben. Az egyén fél a konfliktustól, a visszautasítástól, vagy attól, hogy kimutatja valódi érzéseit. Ehelyett választja a manipulatív, közvetett megközelítést.
Ez a viselkedés hosszú távon káros az önpusztító egyénre is, hiszen nem képes egészségesen kezelni a konfliktusokat, és folyamatosan negatív érzelmeket táplál magában. Emellett a kapcsolatait is tönkreteheti, mivel az emberek idővel megunják a rejtett üzeneteket és a manipulatív játékokat.
A passzív agresszió nem csupán egy bosszantó tulajdonság, hanem egy mélyebb probléma tünete, mely az önbizalomhiányból, a félelemből és a kommunikációs készségek hiányából eredhet.
Fontos felismerni a passzív agresszív viselkedés jeleit, mind magunkban, mind másokban, hogy tudatosan törekedhessünk az őszinte és nyílt kommunikációra. Az önismeret és a megfelelő kommunikációs technikák elsajátítása segíthet abban, hogy az egyén egészségesebb módon fejezze ki az érzéseit, és elkerülje az önpusztító viselkedés e formáját.
A múlt árnyai: Traumák és feldolgozatlan élmények hatása
Az önpusztító viselkedés gyakran mélyen gyökerezik a múltban, a traumákban és a feldolgozatlan élményekben. Ezek a sebek láthatatlanul befolyásolják a jelenlegi döntéseinket és reakcióinkat, sokszor öntudatlanul terelve minket olyan utak felé, amelyek ártanak nekünk.
A gyermekkori elhanyagolás, a bántalmazás (fizikai, érzelmi, szexuális) vagy a szülő elvesztése mind-mind olyan mély nyomokat hagyhat, amelyek későbbi életünk során megjelenhetnek önpusztító formában. Az ilyen élmények következtében kialakulhat egy negatív énkép, a szerethetetlenség érzése, ami megakadályozza az egészséges kapcsolatok kialakítását és fenntartását. Az illető esetleg szándékosan keresi a konfliktusokat, vagy éppen ellenkezőleg, elkerüli a közelséget, mert fél az újabb csalódástól.
A feldolgozatlan traumák hatására az egyén képtelen lehet a megfelelő érzelemszabályozásra. Gyakran tapasztalhatók hirtelen hangulatváltozások, irracionális félelmek és szorongás. Az érzelmi fájdalom elkerülése érdekében az illető menekülhet függőségekbe (alkohol, drogok, szerencsejáték), túlzott munkába, vagy akár veszélyes helyzetekbe is keveredhet. Ezek a viselkedések rövid távon enyhíthetik a fájdalmat, de hosszú távon csak súlyosbítják a problémát.
A múlt árnyai addig kísértenek, amíg szembe nem nézünk velük. A feldolgozatlan traumák olyanok, mint egy mérgező forrás, amely folyamatosan szennyezi a jelenünket.
A disszociáció, azaz a valóságtól való elszakadás is gyakori védekező mechanizmus lehet a traumák feldolgozásának hiányában. Ez megnyilvánulhat abban, hogy az illető nehezen emlékszik a múltbeli eseményekre, vagy úgy érzi, mintha kívülről szemlélné saját életét. A disszociáció megnehezíti a jelenlegi helyzetekkel való megküzdést, és növeli az önpusztító viselkedés kockázatát.
A bűntudat és a szégyenérzet szintén jelentős szerepet játszhat az önpusztításban. Az áldozat hibáztathatja magát a történtekért, ami tovább rontja az önértékelését és a jövőbe vetett hitét. Ez a negatív spirál oda vezethet, hogy az illető úgy érzi, nem érdemli meg a boldogságot, és szándékosan aláássa a saját sikereit.
A terápia, különösen a trauma-fókuszú terápia, kulcsfontosságú lehet a múlt feldolgozásában és az önpusztító viselkedés megváltoztatásában. A szakember segíthet azonosítani a traumák hatásait, megtanítani a megfelelő érzelemszabályozási technikákat, és kialakítani egy egészségesebb énkép.
Bár minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy a bemutatott témákat precízen dolgozzuk fel, tévedések lehetségesek. Az itt közzétett információk használata minden esetben a látogató saját felelősségére történik. Felelősségünket kizárjuk minden olyan kárért, amely az információk alkalmazásából vagy ajánlásaink követéséből származhat.
