A dialogikus én elmélete, Hubert Hermans nevéhez fűződve, egy radikális fordulatot hozott a pszichológiában az énfogalom értelmezésében. Ahelyett, hogy az ént egy monolitikus, egységes entitásként tekintenénk, Hermans az ént egy belső párbeszéd színtereként képzeli el. Ez a belső párbeszéd különböző, egymással interakcióba lépő „én-pozíciók” között zajlik.
Ezek az én-pozíciók különböző nézőpontokat, értékeket és tapasztalatokat képviselnek. Például, egy személyben létezhet a „gondoskodó szülő”, a „kritikus belső hang”, vagy a „kreatív művész” pozíció. Ezek a pozíciók nem statikusak; dinamikusan változnak a kontextustól és a társas interakcióktól függően. Az elmélet központi gondolata, hogy az én egy folyamatosan alakuló narratíva, amelyet a belső párbeszédek formálnak.
A dialogikus én elmélete különösen releváns a modern, pluralisztikus társadalmakban, ahol az egyének számos különböző szerepet töltenek be és különböző kulturális hatások érik őket. Az elmélet segít megérteni, hogyan tudnak az emberek integrálni látszólag ellentmondásos identitásokat és értékeket.
A dialogikus én elmélete szerint az én nem egy szilárd, előre meghatározott dolog, hanem egy dinamikus, folyamatosan alakuló narratíva, amelyet a belső párbeszédek formálnak.
Az elmélet alkalmazási területei szerteágazóak, a pszichoterápiától a szervezeti tanácsadásig. A terápiában a dialogikus én elmélete segíthet az egyéneknek feltárni és integrálni a különböző én-pozícióikat, ezáltal növelve az önismeretüket és a pszichés rugalmasságukat. A szervezeti tanácsadásban pedig segíthet a konfliktusok kezelésében és a csapatmunka hatékonyságának növelésében, azáltal, hogy tudatosítja a különböző szereplők közötti nézőpontokat és értékeket.
A dialogikus én elmélete kritikát is kapott, főként amiatt, hogy nehezen mérhető és operacionalizálható. Mindazonáltal, a pszichológiában betöltött szerepe vitathatatlan, mivel új perspektívát kínál az énfogalom megértéséhez és az emberi viselkedés magyarázatához.
Hubert Hermans élete és munkássága: A dialogikus én elméletének gyökerei
Hubert Hermans a 20. század második felének egyik leginnovatívabb pszichológusa volt, aki jelentősen hozzájárult az én fogalmának újragondolásához. Életútja és tudományos érdeklődése szorosan összefonódott a dialogikus én elméletének (Dialogical Self Theory – DST) kidolgozásával.
Hermans munkássága a hagyományos, monologikus énképpel való szakítást jelentette. Ahelyett, hogy az ént egyetlen, homogén entitásként képzelte el, azt hangsúlyozta, hogy az én több, egymással párbeszédet folytató pozícióból áll. Ezek a pozíciók lehetnek belső hangok, emlékezetes személyek, társadalmi szerepek, vagy akár kulturális narratívák.
A dialogikus én elméletének gyökerei számos forrásra vezethetők vissza. Hermans inspirációt merített a szociális konstruktivizmusból, amely hangsúlyozza, hogy a valóságot társadalmi interakciók során konstruáljuk meg. Ezenkívül fontos szerepet játszott Mihail Bahtyin munkássága, aki a párbeszéd fontosságát emelte ki a nyelvben és a kultúrában. Bahtyin szerint minden kijelentés egy másik kijelentésre adott válasz, és az értelem a párbeszédben születik meg. Hermans ezt az elképzelést ültette át az én fogalmába.
Hermans pályafutása során számos empirikus kutatást végzett, amelyek alátámasztották a dialogikus én elméletét. Vizsgálta például a migránsok identitását, és azt találta, hogy a különböző kulturális hátterű pozíciók közötti párbeszéd hogyan befolyásolja az identitásuk alakulását. Emellett foglalkozott a trauma hatásaival is, és kimutatta, hogy a traumatikus élmények hogyan szakíthatják meg a belső párbeszédet, ami dezintegrációhoz vezethet.
A dialogikus én elmélete szerint az én nem egy szilárd, statikus entitás, hanem egy dinamikus, állandóan változó rendszer, amelyet a belső és külső párbeszédek alakítanak.
A DST nem csupán egy elméleti keret, hanem terápiás alkalmazásai is vannak. A dialogikus én alapú terápiában a kliens arra ösztönzik, hogy feltárja a különböző pozícióit, és párbeszédet alakítson ki közöttük. Ez segíthet a konfliktusok feloldásában, az identitás integrálásában és a személyes növekedésben.
Hermans munkássága továbbra is nagy hatással van a pszichológiára és más tudományágakra. A dialogikus én elmélete új perspektívát kínál az én, az identitás, a kultúra és a pszichopatológia megértéséhez.
A dialogikus én elméletének alapfogalmai: Az „én-pozíciók” és a „dialógus”
Hubert Hermans dialogikus én elmélete a személyiséget egy dinamikus, sokszínű belső világként képzeli el, ahol különböző „én-pozíciók” (I-positions) állandó párbeszédet folytatnak egymással. Ezek az én-pozíciók nem statikus entitások, hanem a személyiség különböző aspektusait, nézőpontjait, szerepeit és tapasztalatait képviselik.
Az „én-pozíció” fogalma kulcsfontosságú. Minden egyes pozíció egy potenciális hely, ahonnan a személyiség megnyilvánulhat. Egy személynek sokféle én-pozíciója lehet, például: „Én, mint anya”, „Én, mint munkavállaló”, „Én, mint barát”, „Én, mint művész”, vagy akár „Én, aki szorong”, „Én, aki optimista”. Ezek a pozíciók nem feltétlenül harmonikusak; konfliktusok is kialakulhatnak közöttük.
A „dialógus” a másik alapvető fogalom. A dialogikus én elmélet szerint a személyiség nem egy monolitikus egység, hanem egy belső párbeszéd színtere. Az én-pozíciók közötti interakciók, viták, egyetértések és kompromisszumok formálják a személyiségünket és befolyásolják a viselkedésünket. Ez a belső párbeszéd nem csak verbális lehet, hanem érzelmek, képek és érzések is részt vehetnek benne.
A dialogikus én elmélet lényege, hogy a személyiség nem egy statikus entitás, hanem egy dinamikus, folyamatosan változó rendszer, amelyet a belső párbeszédek alakítanak.
A dialógusban részt vevő én-pozíciók hierarchiába is rendeződhetnek. Bizonyos pozíciók dominánsabbak lehetnek, míg mások háttérbe szorulnak. A domináns pozíciók nagyobb befolyással bírnak a gondolkodásra, az érzelmekre és a viselkedésre. Azonban a helyzet és a kontextus függvényében a dominancia változhat. Például, munkahelyen a „Én, mint munkavállaló” pozíció lehet a domináns, míg otthon a „Én, mint szülő” pozíció kerül előtérbe.
Az elmélet hangsúlyozza, hogy a belső párbeszéd minősége meghatározó a pszichés jóllét szempontjából. Ha a különböző én-pozíciók között konstruktív, nyitott és elfogadó a kommunikáció, az elősegíti az integrált, harmonikus személyiségfejlődést. Ezzel szemben, ha a párbeszéd konfliktusos, elnyomó vagy elutasító, az negatív hatással lehet a mentális egészségre.
A dialogikus én elmélet alkalmazható a pszichoterápiában is. A terápia célja lehet a belső párbeszéd feltárása, a konfliktusos pozíciók azonosítása és a kommunikáció javítása. A terapeuta segíthet a kliensnek abban, hogy jobban megértse a saját belső világát, elfogadja a különböző én-pozícióit és konstruktívabb módon kezelje a belső konfliktusait.
Például, egy személy, aki szorongással küzd, felfedezheti, hogy a „Én, aki sikeres akarok lenni” és a „Én, aki félek a kudarctól” pozíciók állandó harcban állnak egymással. A terápia segíthet neki abban, hogy megtalálja az egyensúlyt a két pozíció között, és elfogadja, hogy a siker és a kudarc is az élet részei.
Az én-pozíciók jellemzői: Dominancia, távolság és a belső hangok
Hubert Hermans dialogikus én elméletében az én nem egy monolitikus entitás, hanem egy dinamikus, belső párbeszédekből álló rendszer. E párbeszédek alapját az én-pozíciók képezik, melyek mindegyike egy sajátos nézőpontot képvisel a világra és önmagunkra vonatkozóan. Az én-pozíciók közötti kapcsolatokat számos jellemző befolyásolja, melyek közül a dominancia, a távolság és a belső hangok kiemelkedő jelentőséggel bírnak.
A dominancia azt mutatja meg, hogy egy adott én-pozíció mennyire befolyásolja a belső párbeszédeket és a viselkedést. Egy domináns én-pozíció erőteljesebben érvényesül, gyakrabban szólal meg a belső térben, és nagyobb hatással van a döntéseinkre. Például, ha valaki a „jó tanuló” én-pozíciót dominánsan képviseli, az valószínűleg erősen motivált lesz a tanulásra és a jó eredmények elérésére. Ezzel szemben, egy kevésbé domináns pozíció háttérbe szorulhat, és csak ritkán vagy gyengén nyilvánul meg.
A távolság az én-pozíciók közötti pszichológiai távolságot jelöli. Ez a távolság utalhat arra, hogy mennyire könnyen tudunk váltani az egyik pozícióból a másikba, illetve mennyire elszigeteltek egymástól ezek a pozíciók. Ha két pozíció közel áll egymáshoz, könnyen tudunk a kettő között gondolkodni és érezni. Ha viszont távol vannak egymástól, nehezebben tudjuk összeegyeztetni a hozzájuk kapcsolódó érzéseket és gondolatokat. Például, a „szerető szülő” és a „kemény munkavállaló” pozíciók közötti távolság feszültséget okozhat, ha a szülő úgy érzi, nem tud elég időt tölteni a gyermekével a munka miatt.
A belső hangok az egyes én-pozíciókhoz kapcsolódó jellegzetes hangok, stílusok és kommunikációs módok. Minden pozíciónak sajátos „hangja” van, ami tükrözi az adott pozícióhoz tartozó értékeket, hiedelmeket és tapasztalatokat. Ezek a belső hangok befolyásolják, hogy hogyan beszélünk magunkkal és másokkal, és hogyan értelmezzük a világot. Például, a „kritikus belső hang” gyakran negatív és önmarcangoló üzeneteket közvetít, míg a „támogató belső hang” biztat és erőt ad.
Az én-pozíciók közötti dinamika és a fent említett jellemzők (dominancia, távolság, belső hangok) együttesen határozzák meg az egyén identitását és a világhoz való viszonyát.
Az én-pozíciók közötti interakciók és a belső párbeszédek minősége kulcsfontosságú a mentális egészség szempontjából. Ha a belső térben harmonikus párbeszédek zajlanak, az segíti az önismeretet, az alkalmazkodást és a személyes fejlődést. Ezzel szemben, ha a pozíciók közötti konfliktusok tartósak és megoldatlanok, az szorongáshoz, depresszióhoz és más pszichológiai problémákhoz vezethet. A terápia célja gyakran az, hogy segítse az egyént a belső párbeszédek harmonizálásában és a kevésbé domináns, de fontos én-pozíciók megerősítésében.
A dialogikus én és a narratív pszichológia kapcsolata
Hubert Hermans dialogikus én elmélete szorosan kapcsolódik a narratív pszichológiához. A dialogikus én azt feltételezi, hogy az én nem egy monolitikus egység, hanem különböző, belső pozíciókból áll, amelyek párbeszédet folytatnak egymással. Ezek a pozíciók lehetnek a múltbeli ént reprezentáló hangok, a jelenlegi törekvéseket kifejező hangok, vagy akár mások véleményét tükröző hangok is.
A narratív pszichológia a maga részéről az emberi tapasztalatokat történetekként értelmezi. Az emberek történeteket alkotnak magukról és a világról, hogy értelmet adjanak az életüknek. A dialogikus én elmélete ebben a kontextusban azt mutatja meg, hogy ezek a történetek nem statikusak, hanem folyamatosan változnak a belső párbeszédek hatására.
A dialogikus én tehát egy narratív tér, ahol különböző történetek találkoznak, ütköznek és alakítják egymást.
A narratív pszichológia eszköztárával vizsgálhatjuk, hogyan konstruálják az emberek a saját identitásukat a belső párbeszédek során. Például, egy személy, aki korábban sikertelennek érezte magát, a dialogikus én keretében új narratívákat hozhat létre, amelyekben a korábbi kudarcokból tanult leckék a siker alapjává válnak. Ezek az új narratívák a belső pozíciók közötti párbeszéd eredményeként jönnek létre.
A dialogikus én elmélete segít megérteni, hogy az identitásunk nem egy fix dolog, hanem egy folyamatosan alakuló narratív konstrukció. A narratív pszichológia pedig eszközöket ad a kezünkbe ahhoz, hogy feltárjuk ezeket a belső párbeszédeket, és megértsük, hogyan befolyásolják az életünket.
A dialogikus én elmélete és a kultúra szerepe
Hubert Hermans dialogikus én elmélete szerint az én nem egy monolitikus egység, hanem egy dinamikus, sokszínű belső világ, ahol különböző „én-pozíciók” léteznek és kommunikálnak egymással. Ezek az én-pozíciók reprezentálják a különböző szerepeinket, értékeinket, emlékeinket és a másokkal való kapcsolatainkat.
A kultúra központi szerepet játszik abban, hogy milyen én-pozíciók alakulnak ki és hogyan interakcióba lépnek egymással. A kultúra biztosítja azokat a narratív kereteket, szimbólumokat és értékrendszereket, amelyek mentén az egyén értelmezi a világot és önmagát. Például, egy kollektivista kultúrában valószínűleg erősebbek lesznek a közösséghez kapcsolódó én-pozíciók, míg egy individualista kultúrában az egyéni célokat hangsúlyozó pozíciók.
A dialogikus én elmélete hangsúlyozza, hogy az én-pozíciók közötti párbeszéd sosem zajlik vákuumban. A társadalmi kontextus, a hatalmi viszonyok és a kulturális normák mind befolyásolják a belső dialógus tartalmát és formáját. Például, egy marginalizált csoport tagjának belső dialógusát áthatják a diszkriminációval és az előítéletekkel kapcsolatos tapasztalatok.
A kultúra nem csupán egy külső tényező, amely befolyásolja az én alakulását, hanem szerves része a belső világunk szerkezetének. Az én-pozíciók a kulturális jelentések és gyakorlatok termékei, és a belső dialógus a kulturális diskurzusok visszhangja.
Az én-pozíciók közötti konfliktusok gyakran a különböző kulturális értékek és normák közötti feszültségeket tükrözik. Például, egy bevándorló identitáskeresése során a szülőföld kultúrájához kötődő én-pozíciók és az új hazában érvényesülő én-pozíciók közötti feszültségek jelenhetnek meg.
A dialogikus én elmélete lehetővé teszi a kultúra dinamikus és sokrétű megközelítését. Nem tekinti a kultúrát egy homogén entitásnak, hanem elismeri a kulturális különbségeket és a kultúrán belüli változatosságot. Az én-pozíciók közötti párbeszéd során az egyén aktívan részt vesz a kultúra újrateremtésében és átalakításában.
A dialogikus én elméletének alkalmazása a pszichoterápiában
A dialogikus én elmélete (DET) Hubert Hermans nevéhez fűződik, és a pszichoterápiában egyre nagyobb teret hódít. Lényege, hogy az én nem egy monolitikus entitás, hanem sokféle, egymással párbeszédet folytató „én-pozícióból” áll. Ez a felfogás alapjaiban változtatja meg a terápiás folyamatot, hiszen a hangsúly áthelyeződik a belső konfliktusok feltárására és a különböző én-pozíciók közötti kommunikáció elősegítésére.
A pszichoterápiában a DET alkalmazása többféle módon történhet. Az egyik leggyakoribb módszer a székes technika, melynek során a kliens a különböző én-pozíciókat képviselve foglal helyet a székeken, és párbeszédet folytat velük. Ez a technika lehetővé teszi, hogy a kliens jobban megértse a belső konfliktusait, és új perspektívákat alakítson ki.
Egy másik fontos aspektus a narratív terápia, amely a DET elméletével összhangban áll. A narratív terápia során a kliens a saját történetét újraértelmezi, és új narratívákat alkot, amelyek jobban szolgálják a mentális egészségét. A DET ebben a folyamatban abban segít, hogy a kliens felismerje a különböző én-pozíciók szerepét a történetében, és tudatosabban alakítsa a jövőjét.
A DET a pszichoterápiában az empátiás megközelítés erősítését is elősegíti. A terapeuta nem egy „beteg” egyént lát, hanem egy komplex rendszert, amelyben a különböző én-pozíciók dinamikusan hatnak egymásra. Ez a szemlélet lehetővé teszi, hogy a terapeuta jobban ráhangolódjon a kliens belső világára, és hatékonyabban segítse a változásban.
A dialogikus én elmélete a pszichoterápiában nem csupán egy technika, hanem egy szemléletmód, amely a kliens belső világának gazdagságát és komplexitását hangsúlyozza.
A DET alkalmazásának előnyei a következők:
- Önismeret növekedése: A kliens jobban megérti a saját motivációit, érzéseit és gondolatait.
- Konfliktuskezelés javulása: A kliens megtanulja kezelni a belső konfliktusait, és hatékonyabban kommunikál a különböző én-pozícióival.
- Életminőség javulása: A kliens jobban érzi magát a bőrében, és kiegyensúlyozottabbá válik.
A DET a pszichoterápiában egy hatékony eszköz lehet a mentális egészség javítására. A különböző technikák és szemléletmódok lehetővé teszik, hogy a kliens jobban megértse a saját belső világát, és tudatosabban alakítsa a jövőjét.
A dialogikus én elméletének kritikái és korlátai
A dialogikus én elmélete, bár kétségtelenül értékes perspektívát kínál az identitás megértéséhez, nem mentes a kritikáktól és korlátoktól. Az egyik leggyakoribb kritika az elmélet túlzott hangsúlyozása a belső párbeszédeken, ami elhanyagolhatja a társadalmi és kulturális kontextus identitásra gyakorolt befolyását. Bár az elmélet elismeri a külső hangok jelenlétét, kevésbé foglalkozik azzal, hogy ezek a hangok hogyan alakulnak ki a társadalmi struktúrákban és hatalmi viszonyokban.
Egy másik kritikai pont a dialogikus pozíciók számának elméleti korlátozottsága. A gyakorlatban az egyén identitása sokkal komplexebb és árnyaltabb lehet, mint amennyit az elmélet által felkínált néhány pozíció lefedhet. Ez különösen igaz lehet a marginalizált csoportok esetében, ahol az identitás sokrétű és egymást keresztező társadalmi kategóriák mentén szerveződik.
A kritikák rávilágítanak arra, hogy az elmélet kevésbé veszi figyelembe a test reprezentációjának, a nem verbalitásnak és a nem tudatos folyamatoknak a szerepét az identitás alakításában.
Emellett felmerül a kérdés, hogy az elmélet mennyire alkalmazható különböző kulturális kontextusokban. A nyugati kultúrákban az individualizmus hangsúlyosabb, ami kedvezhet a belső párbeszédek kiemelésének. Azonban a kollektivista kultúrákban, ahol a közösségi identitás erősebb, az elmélet kevésbé releváns lehet.
Továbbá, a mérhetőség és a operacionalizálás problémája is kihívást jelent. Nehéz empirikusan vizsgálni a belső párbeszédeket és a dialogikus pozíciókat, ami korlátozza az elmélet tudományos érvényességét. Bár léteznek módszerek a dialogikus pozíciók feltárására, ezek gyakran szubjektívek és nehezen összehasonlíthatóak.
Végül, az elméletet kritizálják azért is, mert nem nyújt elegendő gyakorlati útmutatást a pszichoterápiás alkalmazásokhoz. Bár az elmélet hasznos keretet adhat az identitás problémáinak megértéséhez, nem feltétlenül kínál konkrét technikákat a változás elősegítésére. A terapeutáknak kreatívan kell alkalmazniuk az elméletet a gyakorlatban, figyelembe véve a kliens egyéni szükségleteit és a kontextuális tényezőket.
A dialogikus én elméletének empirikus kutatása: Módszerek és eredmények
A dialogikus én elméletének empirikus kutatása változatos módszereket alkalmaz, amelyek célja az én belső hangjainak és pozícióinak feltárása. Az egyik legelterjedtebb módszer az Én Konfrontációs Módszer (Self-Confrontation Method, SCM), melynek során a résztvevők saját élettörténeteik kulcsfontosságú eseményeit írják le, majd megnevezik az ezekhez az eseményekhez kapcsolódó, számukra fontos személyeket vagy értékeket, melyeket „én-pozícióknak” nevezünk. Ezt követően a résztvevők értékelik ezeket a pozíciókat különböző szempontok szerint, például fontosság, érzelmi töltet és a többi pozícióval való viszony.
Az SCM mellett gyakran alkalmaznak kvalitatív interjúkat is, ahol a kutatók mélyebben feltárhatják az egyének belső dialógusait és az én különböző pozícióinak a kapcsolatát. Ezek az interjúk lehetőséget adnak arra, hogy a résztvevők részletesen kifejtsék, hogyan élik meg az egyes pozíciókat, és hogyan befolyásolják ezek a pozíciók a gondolkodásukat, érzéseiket és viselkedésüket.
A kutatások kimutatták, hogy az én-pozíciók dinamikusan változnak az idő múlásával és a különböző életesemények hatására. Például, egy válás után a „házastárs” pozíció jelentősége csökkenhet, míg a „független én” pozíció megerősödhet. A kutatások azt is feltárták, hogy a pozitív én-pozíciók (pl. „szerető szülő”, „sikeres szakember”) hozzájárulnak a jólléthez és az önbecsüléshez, míg a negatív én-pozíciók (pl. „alkalmatlan”, „magányos”) szorongást és depressziót okozhatnak.
A dialogikus én elméletének egyik legfontosabb állítása, hogy az én nem egy monolitikus entitás, hanem egy dinamikus és többszólamú rendszer, amelyben a különböző én-pozíciók folyamatosan interakcióban állnak egymással.
Egyes kutatások azt is vizsgálták, hogy a kulturális háttér hogyan befolyásolja az én-pozíciók kialakulását és a belső dialógusok jellegét. Például, kollektivista kultúrákban az én-pozíciók inkább a közösségi identitásra és a másokkal való kapcsolatokra fókuszálnak, míg individualista kultúrákban az egyéni autonómia és a személyes célok kerülnek előtérbe.
A módszerek közé tartozik még a narratív elemzés, amellyel a kutatók az egyének által elmondott történetekben azonosítják az én-pozíciókat és azok dinamikáját. A narratívák elemzése segíthet megérteni, hogyan konstruálják az emberek az identitásukat és hogyan értelmezik a saját életüket a különböző én-pozíciók perspektívájából.
A dialogikus én elmélete és a személyiségfejlődés
Hubert Hermans dialogikus én elmélete a személyiséget egy belső párbeszédként képzeli el, ahol különböző „én-pozíciók” vitatkoznak és egyeztetnek. Ezek az én-pozíciók a személyiség különböző aspektusait képviselik, mint például a szülői én, a munkahelyi én, a romantikus én, vagy akár a múltbeli és jövőbeli én. Az én nem egy monolitikus egység, hanem egy dinamikus rendszer, melyben ezek a pozíciók folyamatosan interakcióban állnak.
A személyiségfejlődés szempontjából ez azt jelenti, hogy az egyén identitása nem egy statikus dolog, hanem egy folyamatosan alakuló narratíva. A különböző élettapasztalatok és kapcsolatok új én-pozíciókat hozhatnak létre, vagy meglévőket erősíthetnek, illetve gyengíthetnek. A sikeres személyiségfejlődés kulcsa az, hogy az egyén képes legyen ezeket a különböző pozíciókat integrálni, és egy koherens, értelmes önképet kialakítani.
A dialogikus én elmélet szerint a mentális egészség szorosan összefügg az én-pozíciók közötti párbeszéd minőségével.
Azonban, ha az én-pozíciók közötti párbeszéd diszfunkcionális, azaz konfliktusokkal, merevséggel vagy elnyomással jellemezhető, az pszichológiai problémákhoz vezethet. Például, ha egy személy képtelen elfogadni a „gyenge” énjét, és folyamatosan elnyomja azt, az szorongáshoz vagy depresszióhoz vezethet.
Az elmélet hangsúlyozza a környezet szerepét is a személyiségfejlődésben. A társadalmi és kulturális kontextus befolyásolja, hogy milyen én-pozíciók válnak dominánssá, és hogyan zajlik az én-pozíciók közötti párbeszéd. A terápia során a cél az, hogy az egyén feltárja és megértse a különböző én-pozícióit, és megtanulja, hogyan tudja azokat egészséges módon integrálni a személyiségébe.
Bár minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy a bemutatott témákat precízen dolgozzuk fel, tévedések lehetségesek. Az itt közzétett információk használata minden esetben a látogató saját felelősségére történik. Felelősségünket kizárjuk minden olyan kárért, amely az információk alkalmazásából vagy ajánlásaink követéséből származhat.
