A filmvászon kiváló terep a női psziché komplexitásának feltárására. Négy alkotást választottunk ki, melyek különböző aspektusait világítják meg a női léleknek, a társadalmi elvárásoktól az önmegvalósításig.
Az első filmben a női szerepek korlátozó hatásait vizsgáljuk. A főhős küzdelme a hagyományos elvárásokkal, a karrier és a család közötti egyensúly megteremtéséért vívott harc mélyen tükrözi a modern nők dilemmáit. A film a bűntudat, a megfelelési kényszer és az önfeláldozás összetett hálóját tárja elénk.
A második film a női szolidaritás és a női barátság erejét ünnepli. Egy csoport nő összefogása, egymás támogatása a nehéz időkben rávilágít a női közösségek fontosságára. A filmben megjelenő karakterek különböző hátterűek, de mindannyian a női lét kihívásaival küzdenek, és egymásban találnak erőt.
A harmadik film egy traumatikus élmény feldolgozásának útját mutatja be egy nő szemszögéből. A film érzékenyen ábrázolja a poszttraumás stressz tüneteit, a félelmet, a szorongást és a bizalmatlanságot. Ugyanakkor a film a gyógyulás lehetőségét is felcsillantja, a terápia és a támogató környezet segítségével.
Végül, a negyedik film az önmegvalósítás és a saját hang megtalálásának témáját boncolgatja. A főhős egy olyan nő, aki kilép a komfortzónájából, és kockázatot vállal azért, hogy megvalósítsa az álmait. A film inspiráló példa arra, hogy sosem késő változtatni, és megtalálni a saját utunkat. A filmben a félelem leküzdése és a bizonytalanság elfogadása kulcsfontosságú motívumok.
„Egy asszony hatása alatt” – A mentális betegség és a női identitás
John Cassavetes 1974-es filmje, az Egy asszony hatása alatt (A Woman Under the Influence) nem csupán egy dráma a mentális betegségről, hanem egy mélyreható tanulmány a női identitásról, a társadalmi elvárásokról és a családi dinamikákról. A film Mabel Longhetti (Gena Rowlands) történetét követi nyomon, aki egy látszólag átlagos háziasszony, de érzelmi labilitása és a társadalmi normáknak való megfelelési képtelensége egyre nyilvánvalóbbá válik.
Mabel karaktere komplex és ellentmondásos. Egyrészt szerető feleség és anya, aki igyekszik gondoskodni a családjáról. Másrészt képtelen kontrollálni érzelmeit, viselkedése kiszámíthatatlan, és gyakran hoz olyan döntéseket, amelyek károsak rá és a környezetére is. A film nem ítéli el Mabelt, hanem igyekszik megérteni a viselkedésének hátterét.
A film egyik központi témája a női szerepek korlátozottsága az 1970-es évek Amerikájában. Mabel egy olyan társadalomban él, ahol a nők elsődleges feladata a család ellátása és a férjük támogatása. Mabel azonban nem tud megfelelni ezeknek az elvárásoknak. Képtelen a hagyományos értelemben vett „jó feleség” szerepére. Ez a frusztráció és a társadalmi nyomás vezet végül mentális összeomlásához.
A film bemutatja, hogy Mabel képtelen megtalálni a helyét a világban. Férje, Nick (Peter Falk) szereti őt, de nem érti. Nem tudja, hogyan kezelje Mabel érzelmi problémáit, és gyakran agresszív módon próbálja meg kontrollálni a viselkedését. Nick reakciói a korabeli társadalom tipikus válaszai a mentális betegségekre. Ahelyett, hogy segítséget keresnének, inkább megpróbálják elrejteni vagy elnyomni a problémát.
A film nem ad egyértelmű választ arra, hogy Mabel „őrült-e” vagy sem. Inkább arra fókuszál, hogy a társadalom és a család hogyan reagál a „nem normális” viselkedésre. Mabel viselkedése nem feltétlenül a betegség jele, hanem a társadalmi elvárásokkal szembeni lázadás is lehet. Talán Mabel egyszerűen csak egy szabad szellem, aki nem tud beilleszkedni a szűk keretek közé.
A filmben megjelenő családi dinamikák is rendkívül fontosak. Nick és Mabel kapcsolata tele van szeretettel és gyengédséggel, de ugyanakkor feszültséggel és konfliktusokkal is. Nick szereti Mabelt, de nem tudja elfogadni őt olyannak, amilyen. Próbálja megváltoztatni, kontrollálni, ami csak tovább rontja a helyzetet.
A filmben megjelenő gyerekek is áldozatai a helyzetnek. Szeretik az anyjukat, de nem értik a viselkedését. Zavarban vannak és félnek tőle. A film bemutatja, hogy a mentális betegség hogyan hat a család minden tagjára.
Cassavetes filmje nem ad könnyű válaszokat. Nem mondja meg, hogy mi a helyes megoldás. Inkább arra készteti a nézőt, hogy elgondolkodjon a mentális betegségekkel kapcsolatos társadalmi attitűdökről, a női szerepekről és a családi kapcsolatok bonyolultságáról.
A film legfontosabb állítása, hogy a mentális betegség nem pusztán orvosi probléma, hanem társadalmi és családi is.
A film bemutatja, hogy a társadalom hogyan bélyegzi meg a mentális betegséggel küzdő embereket, és hogyan nehezíti meg ezzel a gyógyulásukat. Mabelt nemcsak a betegsége teszi tönkre, hanem a környezete is, amely nem tudja elfogadni és támogatni őt.
A film nem idealizálja a család intézményét. Bemutatja a család sötét oldalát is: a titkokat, a hazugságokat, a konfliktusokat. A film szerint a család nem mindig a szeretet és a biztonság helye, hanem lehet a fájdalom és a szenvedés forrása is.
A film képi világa is hozzájárul a történet hatásához. A kamerakezelés nyers és realista. A film gyakran használ közeli felvételeket, hogy bemutassa a szereplők érzelmeit. A film stílusa dokumentarista jellegű, ami tovább fokozza a hitelességét.
Gena Rowlands alakítása Mabel szerepében lenyűgöző. Rowlands tökéletesen ábrázolja Mabel sebezhetőségét, bizonytalanságát és kétségbeesését. A színésznő nem játssza el a „bolond” nőt, hanem egy komplex és emberi karaktert teremt.
Peter Falk is kiváló Nick szerepében. Falk hitelesen ábrázolja a szerető, de zavart és tehetetlen férjet. Nick karaktere nem egyszerűen egy gonosz zsarnok, hanem egy ember, aki szereti a feleségét, de nem tudja, hogyan segítsen neki.
A film nem ad egyértelmű megoldást Mabel problémáira. A film vége nyitott marad. Nem tudjuk, hogy Mabel valaha is meggyógyul-e, vagy hogy a család képes lesz-e együtt maradni. A film inkább kérdéseket vet fel, mint válaszokat ad.
A film üzenete ma is aktuális. A mentális betegségek továbbra is tabunak számítanak a társadalomban. A film arra emlékeztet bennünket, hogy a mentális betegséggel küzdő embereknek szükségük van a szeretetre, a megértésre és a támogatásra.
A film többszörösen díjnyertes alkotás, melyet azóta is a filmtörténet egyik legfontosabb művének tartanak. Hatása a mai napig érezhető a független filmgyártásban.
A filmben található néhány kulcsfontosságú jelenet, ami segít megérteni Mabel állapotát és a család dinamikáját:
- A vacsora jelenet, amikor Mabel meghívja a munkásokat vacsorára, és a helyzet teljesen kicsúszik a kezéből.
- A kórházi jelenetek, amelyek bemutatják Mabel szenvedését és a kezelés hatékonyságát.
- A családi jelenetek, amelyek bemutatják a szeretetet és a feszültséget Mabel és családja között.
A film értelmezésekor érdemes figyelembe venni a következőket:
- A társadalmi kontextust, amelyben a film készült.
- A női szerepek változását az 1970-es években.
- A mentális betegségekkel kapcsolatos társadalmi attitűdöket.
- A családi kapcsolatok bonyolultságát.
Egy asszony hatása alatt egy megrázó és gondolatébresztő film, amely mélyen belevésődik a nézőbe. A film nem csupán egy történet a mentális betegségről, hanem egy kritika a társadalomról és a családról is.
„Persona” – Az énvesztés és a női kapcsolatok Bergman tükrében
Ingmar Bergman Persona című filmje nem csupán egy alkotás, hanem egy pszichológiai labirintus, amely a női identitás, a kommunikáció és az énvesztés mély bugyraiba kalauzolja a nézőt. A film két nő, Elisabet Vogler, a híres színésznő és Alma, a fiatal ápolónő kapcsolatán keresztül bontja ki a témáit.
Elisabet, látszólag minden ok nélkül, hirtelen elhallgat. Ez a némaság nem pusztán egy fizikai állapot, hanem egy tudatos döntés, a világtól való elfordulás szimbóluma. Ő, aki egész életében mások szerepeit játszotta, most megtagadja a sajátját is. Ezzel szemben áll Alma, aki a gondoskodás és a beszélgetés révén próbál kapcsolatot teremteni Elisabettel. Alma idealizálja Elisabetet, a benne rejlő művészt, a sikeres nőt, és feltárja előtte legbensőbb titkait, remélve, hogy ez közelebb hozza őket egymáshoz.
A film során azonban a határok elmosódnak. Elisabet némasága provokálja Almát, aki egyre inkább azonosulni kezd Elisabet személyiségével. A két nő közötti dinamika átalakul, a gondozó és a gondozott közötti különbség elhalványul. Alma, aki korábban Elisabet támasza volt, most maga válik kiszolgáltatottá, elveszítve önazonosságát a színésznő árnyékában. Ez az identitásvesztés a film egyik központi témája.
Bergman mesterien használja a vizuális eszközöket a két nő közötti kapcsolat ábrázolására. A közeli felvételek, a szimmetrikus beállítások és a tükröződések mind azt sugallják, hogy Elisabet és Alma nem két különálló személy, hanem egyazon személyiség két oldala. A film gyakran mutatja őket egymás arcába nézve, mintha egymás tükörképei lennének. Ez a vizuális szimbolizmus tovább erősíti a film pszichológiai mélységét.
A Persona nem ad egyértelmű válaszokat. A film inkább kérdéseket vet fel: Mi a valóság és mi a látszat? Hol húzódik a határ az én és a másik között? Hogyan befolyásolja a női identitást a társadalmi elvárások és a belső vágyak közötti feszültség? Bergman nem kínál megnyugtató megoldásokat, hanem arra ösztönzi a nézőt, hogy saját maga keressen válaszokat ezekre a komplex kérdésekre.
A filmben megjelenő motívumok, mint a némaság, a tükör és a maszk, mind az identitás problematikusságát hangsúlyozzák. Elisabet némasága nem csupán a kommunikáció hiánya, hanem egyfajta ellenállás a társadalmi elvárásokkal szemben. A tükör a valóság torz képét mutatja, a maszk pedig a szerepeket és a látszatot jelképezi. Ezek a szimbólumok mind arra utalnak, hogy az identitás nem egy stabil és állandó dolog, hanem egy folyamatosan változó és alakuló konstrukció.
A női kapcsolatok ábrázolása a film másik fontos aspektusa. Elisabet és Alma kapcsolata nem egy egyszerű barátság vagy munkakapcsolat, hanem egy komplex és ambivalens viszony, amelyben a szeretet, a gyűlölet, a vonzalom és a taszítás egyszerre van jelen. A két nő közötti dinamika tükrözi a női identitás belső konfliktusait és a nők közötti rivalizálás társadalmi gyökereit.
A filmben megjelenő traumák, mint Elisabet fiának elvetélése és Alma múltbeli szexuális kapcsolata, mind hozzájárulnak a két nő pszichológiai portréjának árnyalásához. Ezek a traumák nem csupán a múlt emlékei, hanem a jelenüket is befolyásolják, formálva a kapcsolataikat és az identitásukat.
Bergman filmje provokatív és zavarba ejtő. Nem ad könnyű válaszokat, hanem arra ösztönzi a nézőt, hogy saját maga szembesüljön a női identitás, a kommunikáció és az énvesztés komplex kérdéseivel. A Persona egy olyan film, amely hosszú ideig a nézővel marad, és újra és újra gondolkodásra késztet.
A filmben megjelenő álomszerű jelenetek és a valóság és a képzelet közötti határ elmosódása tovább fokozzák a film pszichológiai intenzitását. Ezek a jelenetek nem csupán a két nő belső világába engednek bepillantást, hanem a nézőt is bevonják a film által teremtett valóságba.
A Persona nem csupán egy film, hanem egy pszichológiai kísérlet, amely a női identitás mélyebb rétegeit tárja fel.
A filmben megjelenő metafilmikus elemek, mint a film elején és végén látható filmtekercs, arra utalnak, hogy maga a film is egy konstrukció, egy illúzió. Bergman ezzel a gesztussal felhívja a figyelmet a film médiumának természetére és a valóság ábrázolásának problematikusságára.
A Persona egy olyan film, amely nem hagyja közömbösen a nézőt. Provokál, zavarba ejt, és gondolkodásra késztet. Bergman mesterműve a női identitás, a kommunikáció és az énvesztés komplex kérdéseit feszegeti, és arra ösztönzi a nézőt, hogy saját maga keressen válaszokat ezekre a kérdésekre. A film maradandó élményt nyújt, és hosszú ideig a nézővel marad, újra és újra gondolkodásra késztetve őt.
A Persona egy olyan műalkotás, amely többször nézve is új rétegeket tár fel. A film pszichológiai mélysége, vizuális gazdagsága és tematikus komplexitása miatt a filmtörténet egyik legjelentősebb alkotása.
„Édes Charity” – Az optimizmus és a remény ereje a női lélekben
Bob Fosse 1969-es „Édes Charity” című musicalje egy vibráló, szívszorító és egyben felemelő portré egy naiv, optimista táncosnőről, Charity Hope Valentine-ról, aki New York City pezsgő, ám kegyetlen világában keresi a szerelmet és a boldogságot. A film nem csupán egy szórakoztató musical, hanem egy mélyreható tanulmány a női lélekről, a remény erejéről és a társadalmi elvárásokkal való szembenézésről.
Charity karaktere megtestesíti a feltétlen optimizmust. Annak ellenére, hogy számtalanszor csalódott a szerelemben, és gyakran kihasználják a jószívűségét, Charity sosem adja fel a hitét abban, hogy megtalálja az igazit. Ez a rendíthetetlen optimizmus teszi őt igazán lenyűgözővé és inspirálóvá. A film során számtalan megaláztatást és csalódást él át, de mindig képes talpra állni és mosolyogva továbbmenni.
A film erős kritikát fogalmaz meg a társadalmi elvárásokkal szemben, amelyek a nőkre nehezednek. Charity munkája, mint táncosnő egy kétes hírű klubban, eleve stigmatizálja őt a társadalom szemében. Ráadásul, a férfiak, akikkel találkozik, gyakran kihasználják a naivitását és a jószívűségét. Ők nem látják Charityben a valódi embert, csak egy tárgyat, akit fel lehet használni a saját céljaikra.
„Édes Charity” rávilágít arra, hogy a nőknek gyakran sokkal többet kell bizonyítaniuk, mint a férfiaknak, és hogy a társadalom hajlamos elítélni őket a múltjuk vagy a munkájuk alapján.
A film vizuális világa is kulcsfontosságú a Charity karakterének megértéséhez. Fosse jellegzetes koreográfiája és a vibráló színek a főhősnő energiáját és életkedvét tükrözik. A táncjelenetek nem csupán szórakoztatóak, hanem narratív funkciót is betöltenek, kifejezve Charity belső érzelmeit és vágyait. Például a „Rich Man’s Frug” jelenet a társadalom felső rétegének felszínességét és ürességét mutatja be, miközben Charity elvágyódik ebből a hamis világból.
A film végén Charity sorsa nyitva marad. Bár nem találja meg a romantikus boldogságot a hagyományos értelemben, a film üzenete mégis pozitív. Charity megtanulja, hogy a boldogság nem a külső megerősítéstől függ, hanem a belső erőtől és az önelfogadástól. A film utolsó jelenetében Charity sétál tovább a tengerparton, továbbra is reménykedve és optimistán, ami azt sugallja, hogy az igazi boldogság az út maga, nem pedig a cél.
A film számos emlékezetes jelenetet tartalmaz:
- A „Hey, Big Spender” koreográfiája, amely a táncosnők magányát és kiszolgáltatottságát fejezi ki.
- A liftes jelenet, ahol Charity egy klausztrofóbiás férfival reked, és megmutatja a türelmét és empátiáját.
- A „If My Friends Could See Me Now” ének, amely Charity álmát mutatja be, hogy egy gazdag és sikeres nővé váljon.
Charity karaktere összetett és ellentmondásos. Egyrészt naiv és sebezhető, másrészt pedig rendkívül erős és kitartó. Ez a kettősség teszi őt igazán hitelessé és szerethetővé. A film nem idealizálja a női sorsot, hanem őszintén bemutatja a kihívásokat és a nehézségeket, amelyekkel a nőknek szembe kell nézniük a társadalomban.
A filmben megjelenő férfi karakterek gyakran sztereotipikusak és problematikusak. Oscar, a klausztrofóbiás könyvelő, kezdetben idealizálja Charityt, majd a múltja miatt elutasítja. Vittorio Vidal, a híres színész, csak egy kalandnak tekinti Charityt. Ezek a karakterek rávilágítanak a férfiak által támasztott irreális elvárásokra és a nők tárgyiasítására.
„Édes Charity” egy időtlen klasszikus, amely ma is aktuális kérdéseket vet fel a nők helyzetéről a társadalomban. A film emlékeztet minket arra, hogy a remény, az optimizmus és az önelfogadás a legfontosabb fegyvereink a boldogság keresésében.
„Jeanne Dielman, 23 Quai du Commerce, 1080 Bruxelles” – A mindennapi rutin és a női elnyomás pszichológiája
Chantal Akerman 1975-ös Jeanne Dielman, 23 Quai du Commerce, 1080 Bruxelles című filmje egy monumentális alkotás, mely a női lét, a mindennapi rutin és a társadalmi elnyomás komplex kérdéseit boncolgatja. A film három óra és húsz percen keresztül követi Jeanne Dielman (Delphine Seyrig) életét, egy özvegyasszonyét, aki egyedül neveli kamasz fiát Brüsszelben. A film szinte teljes egészében a lakásában játszódik, és a főszereplő napi rutinját mutatja be minimalista, szinte dokumentarista stílusban.
A film a repetitív, szinte rituális tevékenységekre fókuszál: Jeanne főz, takarít, mos, vasal, krumplit hámoz, kávét főz, leveleket ír, és esténként prostitúcióból tartja el magát és a fiát. Ezek a tevékenységek nemcsak a napi élet szükségleteit elégítik ki, hanem egyfajta páncélt is jelentenek a külvilág felé. A kamera hosszú beállításokban, statikus képekben rögzíti ezeket a cselekvéseket, ami lehetővé teszi a néző számára, hogy behatoljon Jeanne pszichéjébe és átélje a mindennapi élet monotonitását és terheit.
A film különlegessége abban rejlik, hogy a látszólag jelentéktelen cselekedetek mögött mélyebb jelentéseket hordoz. A precíz, szinte mániákus rendtartás, amellyel Jeanne végzi a házimunkát, egyfajta kontrollt biztosít számára egy olyan világban, ahol egyébként kevés befolyása van az eseményekre. A krumplihámozás, a gombok felvarrása, a cipők tisztítása – mind-mind apró, kontrollálható feladatok, amelyek a káosz és a bizonytalanság ellen nyújtanak védelmet.
A prostitúció, amely Jeanne bevételi forrása, nem kerül hangsúlyos ábrázolásra. A film nem a szexuális aktusra fókuszál, hanem annak következményeire és Jeanne érzelmi állapotára. A találkozások után a nő ugyanolyan precízen folytatja a napi rutinját, mintha semmi sem történt volna. Ez a kettősség – a mindennapi rutin és a titkolt prostitúció – rávilágít a női lét ellentmondásaira és a társadalmi elvárások okozta feszültségekre.
A film során apró jelek utalnak arra, hogy Jeanne rendszere kezd megbomlani. Egy leégett krumpli, egy túlfőtt kávé, egy elrontott bevásárlás – ezek a kis hibák egyre gyakoribbá válnak, és előrevetítik a tragikus végkifejletet. Ahogy Jeanne elveszíti a kontrollt a mindennapi rutin felett, úgy válik egyre kiszolgáltatottabbá és sebezhetőbbé.
A film végén Jeanne egy hirtelen felindulásból megöli az egyik ügyfelét. Ez a tett nemcsak a mindennapi rutin megtörését jelenti, hanem egyfajta lázadást is a társadalmi elnyomás és a női szerepbe kényszerítés ellen. A gyilkosság nem a megoldás, hanem a kétségbeesés végső kifejeződése.
A Jeanne Dielman, 23 Quai du Commerce, 1080 Bruxelles nem egy hagyományos értelemben vett cselekményfilm. A film a lassúságával, a repetitív képsoraival és a minimalista stílusával hívja fel a figyelmet a női lét rejtett dimenzióira és a mindennapi élet apró drámáira.
A film jelentősége abban rejlik, hogy tabuk nélkül ábrázolja a női testet és a női szexualitást. Jeanne nem egy idealizált női figura, hanem egy hús-vér ember, aki küzd a mindennapi élet nehézségeivel és a társadalmi elvárásokkal. A film nem ítélkezik felette, hanem empatikusan mutatja be a helyzetét és a motivációit.
A film a feminista filmelmélet egyik alapműve. Chantal Akerman a női nézőpontot helyezi a középpontba, és a női tapasztalatokat ábrázolja hitelesen és érzékenyen. A film nemcsak a női elnyomásra hívja fel a figyelmet, hanem a női szolidaritásra és az emancipáció lehetőségére is.
A film hatása a mai napig érezhető a filmművészetben. Számos rendező merített ihletet Akerman minimalista stílusából és a női témák érzékeny ábrázolásából. A Jeanne Dielman, 23 Quai du Commerce, 1080 Bruxelles egy időtlen alkotás, amely a női lét örök kérdéseit boncolgatja.
A film elemzése során érdemes figyelembe venni a következő szempontokat:
- A mindennapi rutin jelentősége: Hogyan befolyásolja a rutin Jeanne életét és pszichéjét?
- A női elnyomás ábrázolása: Milyen formában jelenik meg a női elnyomás a filmben?
- A szexualitás kérdése: Hogyan ábrázolja a film a női szexualitást?
- A tragikus végkifejlet okai: Mi vezet Jeanne gyilkosságához?
- A film feminista vonatkozásai: Hogyan értelmezhető a film feminista szempontból?
A filmben megjelenő szimbólumok is fontosak a mélyebb megértéshez. Például:
- A lakás Jeanne börtönét jelképezi, ahol a mindennapi rutin foglya.
- A konyha a női munka és a háztartás szimbóluma.
- A krumpli a mindennapi élet nehézségeit és a monotonitást jelképezi.
- A pénz a prostitúcióból származó bevételt és a gazdasági kiszolgáltatottságot jelképezi.
A film megtekintése után érdemes elgondolkodni azon, hogy a Jeanne Dielman, 23 Quai du Commerce, 1080 Bruxelles milyen üzenetet hordoz a mai nézők számára. A film továbbra is aktuális kérdéseket vet fel a női szerepekről, a társadalmi elvárásokról és az emancipáció lehetőségéről.
A film vizuális stílusa is említésre méltó. A hosszú beállítások, a statikus képek és a kevés vágás mind-mind hozzájárulnak a film lassú tempójához és a néző bevonásához. A kamera nem ítélkezik, hanem egyszerűen rögzíti az eseményeket, lehetővé téve a néző számára, hogy saját következtetéseket vonjon le.
A filmben a hangok is fontos szerepet játszanak. A mindennapi élet zajai – a víz csobogása, a serpenyő zörgése, a lépések hangja – felerősítik a realizmus érzetét és bevonják a nézőt Jeanne világába. A zene hiánya tovább fokozza a film nyersességét és őszinteségét.
Delphine Seyrig lenyűgöző alakítást nyújt Jeanne Dielman szerepében. A színésznő minimalista eszközökkel, a tekintetével és a testbeszédével fejezi ki a karakter belső vívódásait és érzelmeit. Seyrig játéka hiteles és megindító, lehetővé téve a néző számára, hogy azonosuljon Jeanne-nal és átérezze a helyzetét.
A Jeanne Dielman, 23 Quai du Commerce, 1080 Bruxelles egy kihívást jelentő film, amely megköveteli a néző figyelmét és türelmét. Azonban a film jutalma a mélyebb megértés és a női lét komplex kérdéseinek átgondolása.
Bár minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy a bemutatott témákat precízen dolgozzuk fel, tévedések lehetségesek. Az itt közzétett információk használata minden esetben a látogató saját felelősségére történik. Felelősségünket kizárjuk minden olyan kárért, amely az információk alkalmazásából vagy ajánlásaink követéséből származhat.
