Rupert Sheldrake neve összefonódik a formamezők elméletével, egy radikális koncepcióval, ami a hagyományos tudományos paradigmák megkérdőjelezésére törekszik. Az elmélet lényege, hogy a természetben létező rendszerek (például kristályok, növények, állatok) nem csupán a fizikai törvényeknek engedelmeskednek, hanem egyfajta „emlékezet” is befolyásolja őket, ami a múltbeli hasonló rendszerek tapasztalataiból származik. Ez az „emlékezet” a formamezőkön keresztül jut érvényre.
Sheldrake azt állítja, hogy minél többször ismétlődik meg egy bizonyos viselkedés vagy struktúra, annál könnyebbé válik az újabb rendszerek számára, hogy ugyanezt megvalósítsák. Ezt a jelenséget morfikus rezonanciának nevezi. Például, ha egy új kémiai vegyületet először szintetizálnak, az nehezen megy, de minél többször ismétlik meg a folyamatot a világ különböző pontjain, annál könnyebbé válik a szintézis.
Sheldrake szerint a formamezők nem csupán a kémiai reakciókat befolyásolják, hanem az állatok viselkedését, az emberi szokásokat, sőt, még a gondolatainkat is.
Az elméletet számos kísérlettel próbálta alátámasztani, például kutyák viselkedésének vizsgálatával, amikor a gazdájuk hazafelé tart. Azt állította, hogy a kutyák előre megérzik a gazda érkezését, még akkor is, ha a gazda véletlenszerű időpontokban indul el.
Azonban Sheldrake elmélete és kísérletei széles körű kritikát váltottak ki a tudományos közösségben. A kritikusok szerint a kísérletek gyakran nem voltak megfelelően kontrolláltak, és az eredmények statisztikailag nem szignifikánsak. Emellett az elméletet nehéz összeegyeztetni a fizika és a biológia jelenlegi ismereteivel, és sokan ál-tudományosnak tartják.
A morfogenetikus mezők alapelvei és működése
Rupert Sheldrake elmélete a morfogenetikus mezőkről egy radikális alternatívát kínál a biológiai formák és viselkedések öröklődésének hagyományos, genetikai magyarázatával szemben. Az elmélet lényege, hogy a természetben léteznek láthatatlan mezők, amelyek befolyásolják az élőlények fejlődését és viselkedését. Ezek a mezők nem csak az élőlényekre hatnak, hanem a kristályosodási folyamatokra, a kémiai reakciókra és a társadalmi viselkedésre is.
A morfogenetikus mezők elmélete szerint a múltbeli események befolyásolják a jövőbeli eseményeket. Minél többször fordul elő egy bizonyos esemény (pl. egy új kémiai reakció, egy új viselkedésminta), annál erősebbé válik a hozzá tartozó mező, és annál könnyebben fog az adott esemény a jövőben is megtörténni. Ezt Sheldrake „morfikus rezonanciának” nevezi.
A morfikus rezonancia elve szerint a korábban megtörtént dolgok hatással vannak a hasonló dolgok jövőbeli megtörténésére, még akkor is, ha nincsenek fizikai kapcsolatban.
Sheldrake kísérletei gyakran a rejtett tudás vagy a telepátia jelenségét vizsgálták. Például, kísérleteket végzett azzal, hogy az emberek mennyire gyorsan tudnak új képeket megtanulni, ha már sokan mások is megtanulták azokat. Az eredmények azt mutatták, hogy az új képek gyorsabban tanultak, ha azok már korábban népszerűvé váltak egy másik helyen. Ezt a jelenséget Sheldrake a morfogenetikus mezők hatásának tulajdonította.
Az elmélet egyik fontos eleme a kollektív memória gondolata. Sheldrake szerint a fajok nemcsak a genetikai információt öröklik, hanem a morfogenetikus mezőkön keresztül a faj egészének tapasztalatait is. Ez azt jelenti, hogy ha egy faj egyedei megtanulnak valamit, akkor ez a tudás bekerül a faj morfogenetikus mezőjébe, és ezáltal könnyebbé válik a jövőbeli generációk számára is a tanulás.
A morfogenetikus mezők elméletét számos kritika érte. A leggyakoribb kritika az, hogy az elmélet nem tesztelhető a hagyományos tudományos módszerekkel, és hogy a kísérleti eredmények más, konvencionálisabb magyarázatokkal is értelmezhetők. Sokan pszeudotudománynak tartják, mivel nem felel meg a tudományos szigor követelményeinek. Azonban az elmélet továbbra is sokak számára inspiráló, és új kutatási irányokat generál a biológia, a pszichológia és a parapszichológia területén.
A „megérzéses nézés” kísérletei: protokoll és eredmények
Rupert Sheldrake legismertebb kísérletei közé tartoznak a „megérzéses nézés” vizsgálatai. Ezek a kísérletek azt próbálják feltárni, hogy az emberek képesek-e érzékelni, ha valaki figyeli őket, még akkor is, ha a másik személy nem látható. A kísérletek alapvető protokollja a következő:
- A kísérleti személy elhelyezkedik egy helyiségben.
- Egy másik személy, a „néző”, egy másik helyiségben tartózkodik. Őt egy véletlenszerűen kiválasztott időpontban utasítják, hogy vagy nézzen a kísérleti személyre, vagy ne.
- A kísérleti személynek jeleznie kell, hogy éppen nézik-e vagy sem. Ezt általában egy gombnyomással teszi.
- A kísérletet többször megismétlik, a nézési és nem nézési időszakok véletlenszerű sorrendben követik egymást.
Az eredményeket statisztikailag elemzik, hogy megállapítsák, a kísérleti személy szignifikánsan gyakrabban találja-e el, hogy nézik, mint amit a véletlen indokolna.
Sheldrake és munkatársai számos ilyen kísérletet végeztek, különböző körülmények között és különböző résztvevőkkel. Egyes kísérletekben szignifikáns eredményeket találtak, ami azt sugallta, hogy a résztvevők valóban képesek érzékelni, ha nézik őket. Más kísérletekben azonban nem sikerült ezt az eredményt reprodukálni.
A „megérzéses nézés” kísérleteket számos kritika érte. Az egyik leggyakoribb kritika a kísérleti protokoll hiányosságaira vonatkozik. Például, felmerült, hogy apró, tudattalan jelzések (pl. hangok, fényváltozások) segíthetik a kísérleti személyt a helyes válasz megadásában. A kritikusok szerint a kísérletek nem zárják ki teljesen ezeket a lehetséges zavaró tényezőket.
A kritikusok szerint a kísérleti elrendezés nem garantálja a teljes vakságot, és a statisztikai elemzések is vitathatók.
Egy másik kritika a szelektív publikációra vonatkozik. Felmerült, hogy Sheldrake és munkatársai hajlamosabbak publikálni azokat a kísérleteket, amelyek szignifikáns eredményeket mutatnak, míg azokat, amelyek nem, kevésbé. Ez torzíthatja az eredményekről alkotott képet.
A reprodukálhatóság is kulcsfontosságú kérdés. Bár Sheldrake és munkatársai számos kísérletet végeztek, más kutatók nem mindig tudták megismételni az eredményeiket. Ez kétségeket vet fel a jelenség valóságtartalmával kapcsolatban.
Ezen felül, a szkeptikusok gyakran felvetik, hogy a „megérzéses nézés” jelensége nem illeszkedik a jelenlegi tudományos világképbe. Szerintük, ha létezne ilyen képesség, annak alapjaiban meg kellene változtatnia a fizikai és biológiai folyamatokról alkotott elképzeléseinket. Emiatt rendkívül szigorú bizonyítékokra lenne szükség a jelenség alátámasztásához.
A kritika ellenére Sheldrake továbbra is folytatja a „megérzéses nézés” és más hasonló jelenségek kutatását, és továbbra is publikálja eredményeit.
A „megérzéses nézés” kísérleteit érő kritikák: tudományos szigor és reprodukálhatóság
Rupert Sheldrake „megérzéses nézés” kísérletei, melyek azt vizsgálták, hogy az emberek képesek-e megérezni, amikor valaki a hátuk mögül nézi őket, számos kritikát váltottak ki a tudományos közösségben. A kritikák középpontjában elsősorban a kísérletek tudományos szigora és reprodukálhatósága áll.
Az egyik fő kritika a kontrollcsoportok hiányos alkalmazása. Egyes kritikusok szerint a kísérletek nem megfelelően zárták ki azokat a tényezőket, melyek befolyásolhatják az eredményeket, például a véletlenszerű találgatást vagy a testbeszéd tudattalan olvasását. A kísérletvezető elvárásai is befolyásolhatták az eredményeket, ha nem voltak vakon a kísérleti feltételekre.
A reprodukálhatóság hiánya egy másik súlyos probléma. Más kutatók nem tudták megismételni Sheldrake eredményeit hasonló körülmények között. Ez megkérdőjelezi az eredeti kísérletek validitását, hiszen a tudományos eredményeknek reprodukálhatónak kell lenniük ahhoz, hogy elfogadottá váljanak.
A statisztikai analízis módszerei is vitatottak. Egyes kritikusok szerint Sheldrake a statisztikai szignifikancia eléréséhez olyan módszereket alkalmazott, melyek nem voltak teljesen indokoltak, vagy nem vették figyelembe a többszörös tesztelés problémáját, ami megnöveli a hamis pozitív eredmények esélyét.
A „megérzéses nézés” kísérletek kritikái rávilágítanak a tudományos kutatásban a szigorú kísérleti tervezés, a megfelelő kontrollcsoportok és a reprodukálhatóság fontosságára.
A kísérletek szubjektív jellege is problémát jelent. A résztvevőknek a saját érzéseikre kellett támaszkodniuk annak megítélésében, hogy nézik-e őket vagy sem. Ez a szubjektivitás megnehezíti az eredmények objektív értékelését és a lehetséges torzítások kizárását.
A mintanagyság is gyakran felmerülő kritika. Bár Sheldrake számos kísérletet végzett, egyes kritikusok szerint a mintanagyságok nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy megbízható következtetéseket lehessen levonni. A kisebb mintanagyságok növelik a véletlenszerűen előforduló eredmények valószínűségét.
Ezek a kritikák nem feltétlenül jelentik azt, hogy Sheldrake kísérletei teljesen értéktelenek, de rámutatnak azokra a kihívásokra, melyekkel a parapszichológiai kutatások során szembe kell nézni. A kritikusok hangsúlyozzák, hogy a jövőbeli kutatásoknak sokkal szigorúbbnak és objektívebbnek kell lenniük ahhoz, hogy a „megérzéses nézés” jelenségét tudományosan megalapozott módon lehessen vizsgálni.
A „telefonhívás megérzése” kísérletei: módszertan és megfigyelések
Rupert Sheldrake legismertebb kísérletei közé tartoznak a „telefonhívás megérzése” vizsgálatok. Ezek a kísérletek azt vizsgálták, hogy az emberek képesek-e megérezni, mikor hívja őket valaki, mielőtt a telefon csörögni kezdene.
A kísérletek módszertana általában a következőképpen zajlott: A kísérleti alany egy szobában tartózkodott, és megkérték, hogy ne használjon semmilyen elektronikai eszközt. Előre meghatároztak egy listát potenciális hívókról. A kísérletvezető véletlenszerűen kiválasztott egy hívót a listáról, aki felhívta a kísérleti alanyt. A kísérleti alanynak jeleznie kellett, mikor gondolja, hogy hívni fogják, mielőtt a telefon ténylegesen csörögni kezdett. A kísérletvezető rögzítette az alany érzéseit és időpontjait.
A kísérletek eredményei szerint az alanyok szignifikánsan nagyobb valószínűséggel érezték meg a hívást, mint ami a véletlen alapján várható lett volna. Sheldrake ezt a jelenséget a „morfikus rezonancia” elméletével magyarázta, ami szerint a múltbeli események befolyásolják a jelenlegi eseményeket, még akkor is, ha nincs ismert fizikai kapcsolat.
Azonban ezek a kísérletek számos kritikát kaptak. A kritikusok szerint a módszertan nem volt elég szigorú, és a véletlen, a szubjektív értelmezés, valamint a nem megfelelő statisztikai elemzés is befolyásolhatta az eredményeket. Például, a kísérletekben résztvevő alanyok esetleg tudattalanul felismerték a hívó személyét a telefon csörgése előtti jelekből, vagy egyszerűen csak szerencséjük volt.
A kritikák középpontjában az állt, hogy a kísérleti protokoll nem zárta ki megfelelően a lehetséges torzító tényezőket, és az eredmények értelmezése túlságosan szubjektív volt.
Egyes kritikusok megkérdőjelezték a véletlenszerű kiválasztás módszerét is, felvetve, hogy a kísérletvezető esetleg tudattalanul befolyásolhatta a hívók kiválasztását. Továbbá, a kísérletekben résztvevők érzelmi kapcsolata a hívókkal is befolyásolhatta az eredményeket, mivel valószínűbb, hogy megérezzük egy közeli hozzátartozó hívását, mint egy ismeretlen személyét.
Annak ellenére, hogy Sheldrake kísérletei sok vitát váltottak ki, hozzájárultak a tudományos közbeszédhez a tudat és a fizikai világ kapcsolatáról. A kritikák pedig rávilágítottak a parapszichológiai kutatások módszertani kihívásaira és a szigorú tudományos elvek betartásának fontosságára.
A „telefonhívás megérzése” kísérleteit érő kritikák: módszertani problémák és alternatív magyarázatok
Rupert Sheldrake „telefonhívás megérzése” kísérleteit számos kritika érte, főként a módszertani hiányosságok és az alternatív magyarázatok miatt. A kritikusok gyakran felvetik, hogy a kísérletekben alkalmazott protokoll nem volt elég szigorú ahhoz, hogy kizárja a véletlen egybeeséseket vagy a tudattalan jelzéseket.
Egyik fő probléma a randomizáció hiánya. Ha a kísérleti személyek nem teljesen véletlenszerűen választják ki, kit hívnak fel, akkor a vártnál nagyobb arányban találhatják el, hogy ki fogja őket hívni. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy valamilyen paranormális képességük van, hanem egyszerűen csak azt, hogy nem volt megfelelően kontrollált a kísérlet.
Egy másik kritika a szelektív publikáció. Ha csak azok a kísérletek kerülnek publikálásra, amelyek pozitív eredményt hoztak, akkor a véletlen egybeesések aránya is magasabbnak tűnhet, mint a valóságban. Ez a jelenség, amikor a negatív eredmények nem kerülnek nyilvánosságra, torzíthatja a képet.
A szkeptikusok gyakran hangsúlyozzák, hogy a megérzésnek tűnő jelenségek magyarázhatók egyszerűbb pszichológiai mechanizmusokkal, mint például a megerősítési torzítás vagy a tudattalan jelzések.
A megerősítési torzítás azt jelenti, hogy hajlamosak vagyunk emlékezni azokra az esetekre, amikor „megéreztük” a telefonhívást, és elfelejteni azokat, amikor nem. A tudattalan jelzések pedig lehetnek olyan apró változások a környezetünkben vagy a másik fél viselkedésében, amelyek tudattalanul befolyásolják a várakozásainkat.
Ezen kívül, a kísérleti személyek válaszai néha nem egyértelműek. Például, ha a kísérleti személy azt mondja, hogy „érezte, hogy valaki hívni fogja”, de nem tudja pontosan megnevezni, kit, akkor nehéz eldönteni, hogy ez valóban egy megérzés volt-e, vagy csak egy általános érzés.
Végül, a kritikusok felvetik, hogy a kísérletekben mért effektus mérete általában kicsi. Ez azt jelenti, hogy a „megérzés” hatása gyenge, és könnyen magyarázható a véletlen ingadozásokkal.
A kutyák és gazdáik közötti telepatikus kapcsolat kísérletei
Rupert Sheldrake legismertebb kísérletei közé tartoznak a kutyák és gazdáik közötti feltételezett telepatikus kapcsolatot vizsgáló kutatások. Sheldrake azt állította, hogy a kutyák képesek megérezni, mikor a gazdájuk hazaindul, még mielőtt a gazda ténylegesen elindulna.
A kísérletek tipikusan úgy zajlottak, hogy a gazda egy előre meghatározott időpontban elindult haza, de a kutyát otthon hagyták egy kamerával felszerelve. A kamera rögzítette a kutya viselkedését, és Sheldrake elemezte a felvételeket, keresve a jeleket, amelyek arra utalnak, hogy a kutya megérezte a gazda közeledtét. Azt állította, hogy a kutyák szignifikánsan megváltoztatták a viselkedésüket (pl. az ablakhoz mentek, izgatottabbak lettek) a gazdájuk elindulásának időpontjához közeledve.
Sheldrake szerint a kutyák viselkedése nem magyarázható a szokásos érzékszervi ingerekkel, mint például az autók hangja vagy a közlekedési zajok.
Ezek a kísérletek azonban számos kritikát kaptak a tudományos közösségtől. A kritikák főként a kísérleti módszertan hiányosságaira fókuszáltak. Például:
- A kísérletek nem voltak megfelelően kontrolláltak: A kritikusok szerint a gazdák tudattalanul is adhattak jeleket a kutyának, például a napirendjük alapján.
- A viselkedés értékelése szubjektív volt: A kutya viselkedésének elemzése nem volt vak kísérlet, azaz az elemző tudta, mikor kellett volna a gazdának elindulnia, ami befolyásolhatta az eredményeket.
- A statisztikai analízis kérdéses volt: Sokan vitatták Sheldrake statisztikai módszereit, és azt állították, hogy az eredmények nem bizonyítják a telepatikus kapcsolatot.
Egyes kritikusok szerint a kutyák viselkedése egyszerűen a napi rutin eredménye lehetett. Például, ha a gazda minden nap hasonló időben indult haza, a kutya megtanulhatta, mikor várható a hazaérkezés, és a viselkedése ehhez igazodott.
Sheldrake válaszul a kritikákra további kísérleteket végzett, amelyekben igyekezett kiküszöbölni a felmerült problémákat. Például, a gazdák véletlenszerű időpontokban indultak haza, és a viselkedés értékelését független megfigyelők végezték. Azonban ezek a kísérletek sem győzték meg a szkeptikusokat, és a tudományos konszenzus továbbra is az, hogy nincs meggyőző bizonyíték a kutyák és gazdáik közötti telepatikus kapcsolatra.
A vita továbbra is élénk, és Sheldrake munkája továbbra is provokatív kérdéseket vet fel a tudat, az állatok viselkedése és a tudományos módszertan kapcsolatáról.
A kutyás kísérletek kritikái: kontrollcsoportok és a megfigyelői hatás
Rupert Sheldrake kísérletei, különösen a kutyák viselkedésével kapcsolatos vizsgálatai, jelentős kritikákat váltottak ki a tudományos közösségben. Az egyik fő kritika a kontrollcsoportok hiányára vonatkozik. A kritikusok szerint a kísérletekben gyakran nem volt megfelelő kontrollcsoport, ami megnehezíti annak eldöntését, hogy a kutyák valóban a gazdájuk visszatérésére reagáltak-e, vagy más, nem kontrollált tényezők befolyásolták a viselkedésüket.
Például, ha a kutyák egyszerűen rutinszerűen reagáltak egy bizonyos időpontra, vagy a gazdájuk visszatérését megelőző jelekre, akkor a kísérleti eredményeket nem lehet egyértelműen a feltételezett „morfikus rezonanciának” tulajdonítani. A megfelelő kontrollcsoportok alkalmazása lehetővé tenné, hogy ezeket a lehetséges zavaró tényezőket kizárjuk.
Egy másik fontos kritika a megfigyelői hatásra vonatkozik. A megfigyelők jelenléte vagy tudása a kísérlet céljáról befolyásolhatja a kutyák viselkedését, vagy akár a megfigyelők értelmezését a kutyák viselkedéséről. A vak kísérleti eljárás, ahol a megfigyelők nem tudják, hogy a kísérlet melyik szakaszában kellene a kutyának a gazdája visszatérésére reagálnia, segíthetne minimalizálni ezt a hatást. Ez azonban nem mindig történt meg Sheldrake kísérleteiben.
A kritikusok szerint a kísérletek megismételhetősége is kérdéses, mivel a kutyák viselkedése nagymértékben függ a környezeti tényezőktől és az egyéni jellemzőktől.
A szigorúbb kísérleti protokollok, beleértve a nagyobb mintaméretet, a pontosabb adatgyűjtést és a részletesebb statisztikai elemzést, elengedhetetlenek lennének ahhoz, hogy Sheldrake állításait tudományosan alátámasszák. A jelenlegi bizonyítékok alapján a legtöbb tudós szkeptikus a „morfikus rezonancia” létezésével kapcsolatban.
Sheldrake kísérleteinek szélesebb tudományos kontextusa: a hagyományos tudomány paradigmái vs. új megközelítések
Rupert Sheldrake kísérletei, különösen a „morfikus rezonancia” elméletével kapcsolatosak, éles vitákat váltottak ki a tudományos közösségben. A hagyományos tudomány paradigmái, melyek a redukcionizmusra és a materializmusra épülnek, nehezen tudják befogadni azokat a jelenségeket, amelyeket Sheldrake kutatásai felvetnek. A redukcionizmus azt feltételezi, hogy minden jelenség a részek tulajdonságaiból vezethető le, míg a materializmus szerint csak az anyag és az energia létezik, és minden más jelenség ezekből származik.
Sheldrake kísérletei, mint például a „tizedik majom” kísérlet vagy a telefonos telepátia vizsgálata, azt sugallják, hogy a viselkedés és a gondolatok nem csupán a genetikai örökség és a környezeti hatások eredményei, hanem egy kollektív tudattalanból, vagy ahogy Sheldrake nevezi, egy morfogenetikus mezőből is táplálkoznak. Ez a mező a múltbeli események hatásait hordozza, és befolyásolja a jövőbeli eseményeket, még akkor is, ha nincs közvetlen fizikai kapcsolat.
A kritikák főként arra irányulnak, hogy Sheldrake kísérletei nem felelnek meg a szigorú tudományos követelményeknek. Sokan kifogásolják a kísérletek megismételhetőségét, a kontrollcsoportok hiányát vagy a statisztikai adatok interpretációját. Emellett a morfikus rezonancia elmélete nem ad konkrét magyarázatot a jelenségek mechanizmusára, ami ellentmond a tudományos magyarázatok követelményeinek.
A tudományos ortodoxia gyakran elutasítja azokat az elméleteket, amelyek nem illeszkednek a meglévő keretekbe, még akkor is, ha bizonyítékok támasztják alá azokat.
Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a tudomány fejlődése során számos paradigma váltás történt, és a korábban elfogadott nézetek megdőltek. Az új megközelítések, mint például a komplex rendszerek elmélete vagy a kvantummechanika, rávilágítanak arra, hogy a valóság sokkal bonyolultabb és összefüggőbb, mint azt a hagyományos tudomány feltételezi. Ezek az elméletek teret engednek olyan jelenségeknek is, amelyek nem magyarázhatók a redukcionista és materialista szemlélettel.
Sheldrake munkássága arra ösztönzi a tudósokat, hogy nyitottabbak legyenek az új megközelítésekre és ne zárkózzanak el azoktól a jelenségektől, amelyek nem illeszkednek a meglévő tudományos keretekbe. A tudomány fejlődése éppen abban rejlik, hogy a meglévő paradigmákat folyamatosan megkérdőjelezzük és új, átfogóbb magyarázatokat keresünk.
A tudományos közösség reakciói Sheldrake munkásságára: elutasítás, érdeklődés és nyitott kérdések
Rupert Sheldrake kísérletei, különösen a morfogenetikus mezők elméletét vizsgáló munkája, heves vitákat váltott ki a tudományos közösségben. Sokan pszeudotudománynak bélyegezték, arra hivatkozva, hogy a kísérletei nem felelnek meg a szigorú tudományos követelményeknek. A megismételhetőség hiánya, a kontrollcsoportok nem megfelelő kialakítása, és a szubjektív értelmezésre való hajlam mind hozzájárultak ehhez a kritikához.
A kritikusok szerint Sheldrake elmélete nem tesztelhető falszifikálható módon, ami a tudományos elméletek alapvető ismérve.
Ugyanakkor, Sheldrake munkássága érdeklődést is kiváltott egyes tudósok és kutatók körében. Ők úgy vélik, hogy a hagyományos tudományos paradigmák nem képesek minden jelenséget megmagyarázni, és nyitottnak kell lenni az új, alternatív elméletekre. Kiemelik, hogy Sheldrake kísérletei, bár nem tökéletesek, ösztönzőek lehetnek további kutatásokra a tudat, az intuíció és a természet titokzatos területein.
Az állatok előérzetével kapcsolatos kísérletei, illetve a telepátia jelenségének vizsgálata különösen nagy figyelmet kapott. Bár ezeket a kísérleteket is sok kritika érte, sokan úgy gondolják, hogy érdemes tovább vizsgálni ezeket a területeket, még ha a jelenlegi tudományos eszközökkel nehéz is megfogalmazni a magyarázatot.
A tudományos közösség reakciója tehát nem egységes. Míg a mainstream tudomány képviselői nagyrészt elutasítják Sheldrake elméleteit, addig mások nyitottabbak, és érdeklődnek a munkássága iránt, hangsúlyozva a nyitott kérdések fontosságát és a tudományos gondolkodás rugalmasságának szükségességét.
Bár minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy a bemutatott témákat precízen dolgozzuk fel, tévedések lehetségesek. Az itt közzétett információk használata minden esetben a látogató saját felelősségére történik. Felelősségünket kizárjuk minden olyan kárért, amely az információk alkalmazásából vagy ajánlásaink követéséből származhat.
