Umberto Eco, az olasz író és filozófus „Örök fasizmus” című esszéjében nem a fasizmus egyetlen, mindenre kiterjedő definícióját adja, hanem annak 14 tipikus jellemzőjét sorolja fel. Ezzel a megközelítéssel azt kívánja elérni, hogy jobban felismerhessük a fasiszta ideológia különböző megjelenési formáit, még akkor is, ha azok nem mutatnak teljes egyezést a történelmi fasizmussal.
Eco szerint a fasizmus nem egy koherens filozófiai rendszer, hanem inkább egy „ős-fasizmus”, egy olyan gondolkodásmód, amely különböző politikai irányzatokban is felbukkanhat. Ez az ős-fasizmus a félelmekre, frusztrációkra és vágyakra épít, amelyek az emberi természet mélyén gyökereznek.
Eco hangsúlyozza, hogy nem elegendő egyetlen jellemző megléte ahhoz, hogy egy mozgalmat vagy ideológiát fasisztának bélyegezzünk. Ehelyett a jegyek együttes jelenléte, vagy bizonyos kombinációja ad alapot a diagnózishoz.
Ezek a jellemzők között szerepel például a tradíció kultusza, a modernizmus elutasítása, a cselekvés iránti vágy a gondolkodás helyett, a különbségtől való félelem, a frusztrált középosztály megszólítása, a nacionalizmus és a mások iránti gyűlölet. Eco szerint a fasizmus ezeket a negatív érzelmeket használja ki a hatalom megszerzésére és megtartására.
A „Örök fasizmus” nem csupán egy történelmi elemzés, hanem egy figyelmeztetés is. Arra hívja fel a figyelmet, hogy a fasiszta ideológia csírái bármikor újraéledhetnek, és ezért ébernek kell lennünk a jeleire.
Az „Ur-Fasizmus” fogalmának eredete és jelentősége
Umberto Eco „Ur-Fasizmus” (örök fasizmus) fogalma nem egy konkrét történelmi rendszerre utal, hanem a fasizmus alapvető ismérveinek egyfajta ideáltípusára. Eco célja az volt, hogy azonosítsa azokat a közös vonásokat, amelyek különböző, történelmileg eltérő ideológiákban és politikai mozgalmakban is megjelenhetnek, és amelyek a fasizmus lényegét alkotják. Ezzel a megközelítéssel elkerülhető a fasizmus fogalmának túlzott leegyszerűsítése és relativizálása.
Eco szerint az „Ur-Fasizmus” nem egy koherens ideológia, hanem egy sor egymással ellentmondó attitűd és gondolkodásmód együttese. Ez a heterogenitás teszi lehetővé, hogy a fasizmus különböző formákban és különböző kontextusokban is megjelenhessen. Az „Ur-Fasizmus” nem egyetlen doktrína, hanem inkább egy pszichológiai és érzelmi beállítottság.
Az „Ur-Fasizmus” lényege abban rejlik, hogy a különbséget nem fogadja el, sőt, attól retteg.
Az „Ur-Fasizmus” fogalma azért is fontos, mert lehetővé teszi a fasiszta tendenciák felismerését a jelenkori társadalmakban is. Nem feltétlenül kell egyértelműen fasiszta pártnak vagy mozgalomnak léteznie ahhoz, hogy az „Ur-Fasizmus” ismérvei megjelenjenek. Az idegengyűlölet, a tekintélyelvűség, a kritika elutasítása és a tömegmanipuláció mind-mind olyan elemek, amelyek az „Ur-Fasizmus” részét képezhetik, és amelyekre érdemes odafigyelni a demokratikus társadalmakban.
Eco hangsúlyozza, hogy az „Ur-Fasizmus” felismerése és elutasítása folyamatos éberséget igényel. Nem szabad elfelejteni, hogy a fasizmus különböző formákban és álcákban is megjelenhet, és hogy a demokrácia védelme érdekében folyamatosan küzdeni kell a fasiszta tendenciák ellen. Az „Ur-Fasizmus” fogalma tehát nem csupán egy történelmi elemzés eszköze, hanem egy figyelmeztetés is a jövőre nézve.
Az első ismérv: A hagyomány kultusza
Umberto Eco szerint a fasizmus egyik legmeghatározóbb ismérve a hagyomány kultusza. Ez nem csupán a múlt értékeinek tiszteletét jelenti, hanem egy szinkretikus, gyakran egymásnak ellentmondó elemekből álló ideológiát, melyet a hatalom céljaira használnak fel.
A fasiszta ideológia szelektíven válogat a múltból, kiemelve olyan elemeket, amelyek igazolják a jelenlegi hatalmi struktúrát és a jövőbeli célokat. Ezek a kiválasztott hagyományok gyakran mítoszokká válnak, melyek célja a közösség összetartása és a nemzeti identitás megerősítése.
A hagyomány kultusza a kritikai gondolkodás elutasítását is jelenti. Ahelyett, hogy a múltat objektíven vizsgálnák, a fasiszták idealizálják azt, és szentként kezelik.
Ez a hozzáállás megakadályozza a fejlődést és a változást, mivel a hagyományokhoz való ragaszkodás minden újító gondolatot elnyom. A fasiszta rendszerekben a művészetet, az oktatást és a tudományt is a hagyományok szolgálatába állítják, így azok a fennálló hatalmi rend fenntartását szolgálják.
A hagyományok kultusza a különböző vallási, kulturális és politikai elemek összekeveréséhez vezethet, ami egy zavaros és koherenciát nélkülöző ideológiát eredményez. Ez a szinkretizmus lehetővé teszi a fasiszták számára, hogy a társadalom különböző rétegeihez szóljanak, és szélesebb támogatást szerezzenek.
A második ismérv: A modernizmus elutasítása
Umberto Eco szerint a fasizmus egyik kulcsfontosságú ismérve a modernizmus elutasítása. Ez nem csupán a művészeti irányzatok negligálását jelentette, hanem egy mélyebb ideológiai szembenállást is.
A fasizmus a felvilágosodás eszméivel is szembefordult. A racionalitást, a kritikai gondolkodást és a haladást gyanakvással fogadták, helyettük a tradíciót, a mitológiát és az ösztönös cselekvést helyezték előtérbe.
A modernizmus elutasítása nem jelentette feltétlenül a technológia elvetését. A fasiszta rezsimek gyakran éltek a modern technológia vívmányaival – gondoljunk csak a propagandára vagy a hadiiparra. Azonban ezt a technológiát nem a haladás, hanem a hatalom megszilárdításának eszközeként használták.
A modernizmus elutasítása tehát egy komplex jelenség, amely a fasizmus ideológiájának lényeges eleme.
A fasiszták a irracionalitást és a miszticizmust hangsúlyozták, ami a modernizmus racionalista és empirikus szemléletével éles ellentétben állt. A modernizmus, mint a racionális gondolkodás és a kritikai megközelítés szinonimája, egyértelműen veszélyt jelentett a fasiszta ideológia számára.
A fasiszta művészetben és kultúrában ez a tendencia a klasszikus formákhoz való visszatérésben, a hagyományos értékek hangsúlyozásában és a nemzeti mítoszok ápolásában mutatkozott meg.
A harmadik ismérv: Az irracionalizmus kultusza és a cselekvés előtérbe helyezése
Umberto Eco szerint a fasizmus egyik meghatározó ismérve az irracionalizmus kultusza és a cselekvés előtérbe helyezése. Ez a vonás a felvilágosodás eszméivel, a racionalitással és a kritikai gondolkodással való szembenállást fejezi ki. A fasizmus, ahelyett hogy logikus érvekkel és bizonyítékokkal operálna, az érzelmekre, az ösztönökre és a mítoszokra apellál.
A fasiszta ideológia gyakran leértékeli az intellektuális megközelítéseket, a tudományos kutatásokat és a tényeken alapuló vitákat. Ehelyett a cselekvés válik a legfontosabb értékévé. A gondolkodás helyett a cselekvés, a tervezés helyett az azonnali reagálás kerül előtérbe. Ez a fajta cselekvésorientáltság gyakran erőszakos és agresszív formákat ölt, mivel a cél a gyors és látványos eredmények elérése, nem pedig a hosszú távú, átgondolt megoldások.
Az irracionalizmus és a cselekvés kultusza szorosan összefügg a hős kultuszával és a vezér imádatával. A vezér, aki a cselekvés embere, nem a gondolkodásé, képes megragadni a tömegek érzelmeit és irányítani őket. A vezér szavai megkérdőjelezhetetlenek, a tettei pedig követendő példák. A kritikai gondolkodás helyett a vak engedelmesség válik a kívánatos magatartássá.
A fasizmusban a cselekvés önmagában érték, a gondolkodás pedig akadály.
Ez az irracionalista szemléletmód nemcsak a politikai diskurzusban, hanem a művészetben és a kultúrában is megjelenik. A fasiszta művészet gyakran monumentális, heroikus és érzelmileg túlfűtött, célja a tömegek befolyásolása és a fasiszta ideológia népszerűsítése. Az avantgárd művészeti irányzatok, amelyek a kísérletezésre és a kritikai gondolkodásra épülnek, gyakran elutasításra kerülnek.
A fasizmus tehát nem a racionalitás és a logika útján kívánja meggyőzni az embereket, hanem az érzelmekre és az ösztönökre apellálva, a cselekvés dicsőítésével és a gondolkodás leértékelésével. Ez az irracionalista megközelítés a fasiszta ideológia egyik legfontosabb ismérve.
A negyedik ismérv: A kritikai gondolkodás elutasítása és a konszenzus iránti vágy
Umberto Eco szerint a fasizmus egyik legárulkodóbb ismérve a kritikai gondolkodás elutasítása és a konszenzus iránti olthatatlan vágy. Ez nem csupán egy politikai irányzat, hanem egyfajta gondolkodásmód, amely tudatosan kerüli a racionális vitát és a sokszínű véleményeket.
A fasiszta ideológia a kritikát a gyengeség jelének tekinti, ahelyett, hogy az a fejlődés és a jobbítás eszköze lenne. A kritikai gondolkodás helyett a vak engedelmességet és a vezér iránti feltétlen hűséget hirdeti. Ez a fajta gondolkodásmód elnyomja a kreativitást és az innovációt, hiszen a konformitás és az egyformaság a legfőbb értékek.
A kritika elutasítása nem csupán a politikai ellenfelek elhallgattatását jelenti, hanem a társadalmi gondolkodás egészének uniformizálására irányuló törekvést.
A fasizmus a konszenzusra törekszik, de nem a demokratikus viták és kompromisszumok útján, hanem a manipuláció és a propaganda révén. A fasiszta rezsimek gyakran alkalmaznak demagóg szólamokat és érzelmi hatásvadászatot, hogy elnyerjék a tömegek támogatását és egységesnek mutassák a társadalmat. Az egyéni vélemények háttérbe szorulnak, és a „mi” érzése felülírja az „én” identitását.
A fasiszta rendszerekben a széleskörű oktatás helyett a propagandát helyezik előtérbe, ahelyett, hogy az emberek kritikus gondolkodásra lennének ösztönözve, ehelyett arra nevelik őket, hogy vakon kövessék a vezért és az ideológiát. A tények és a valóság torzítása mindennapossá válik, és a hazugságok hálójába burkolt társadalom képtelen lesz a valós problémák felismerésére és megoldására.
A fasizmus a múlt idealizált képét vetíti előre, és a jövő ígéretével igazolja a jelenlegi elnyomást. A változástól való félelem és a biztonság iránti vágy a fasiszta ideológia táptalaja, amely a kritikai gondolkodás elutasításával és a konszenzus iránti vággyal teremt termékeny talajt a hatalom megszilárdításához.
Az ötödik ismérv: A félelem kihasználása és a „másság” elleni gyűlölet
Umberto Eco szerint a fasizmus ötödik ismérve a félelem kihasználása és a „másság” elleni gyűlölet. A fasiszta ideológia ügyesen manipulálja a társadalomban lappangó félelmeket, legyen szó akár a bevándorlóktól, a bűnözéstől, a gazdasági válságtól, vagy éppen a „dekadenciától”. Ez a félelemkeltés célja, hogy a tömegek a fasiszta rezsimben lássák a megoldást, a biztonságot garantáló erőt.
A fasizmus nemcsak kihasználja a félelmet, hanem aktívan gerjeszti is azt. A propaganda folyamatosan démonizálja a „másikat”, legyen az egy etnikai csoport, egy vallási közösség, vagy éppen politikai ellenfél. A „másik” bemutatása történhet sztereotip módon, ellenségképként, aki fenyegeti a nemzet tisztaságát és biztonságát.
A fasiszta ideológiában a „másság” nem egyszerűen csak különbözőség, hanem egyenesen veszélyt jelent.
Ez a gyűlöletkeltés nem korlátozódik a külső ellenségekre. A fasizmus gyakran a saját társadalmán belül is ellenségeket kreál, például a „dekadens” értelmiséget, a liberálisokat, vagy éppen a szexuális kisebbségeket. Ezeket a csoportokat a nemzet egységének és a hagyományos értékeknek a megrontóiként állítják be.
A félelem és a gyűlölet kombinációja hatékony eszköz a fasiszta rezsimek kezében. Ezzel a módszerrel képesek megosztani a társadalmat, elterelni a figyelmet a valódi problémákról, és megszilárdítani a hatalmukat. A tömegek félelmének és gyűlöletének a manipulálása lehetővé teszi a fasiszta vezetők számára, hogy korlátozzák a szabadságjogokat, elnyomják a politikai ellenfeleket, és háborút indítsanak.
A hatodik ismérv: A frusztrált középosztály megszólítása
A fasizmus egyik legjellemzőbb vonása Umberto Eco szerint a frusztrált középosztály megszólítása. Ez a társadalmi réteg, melyet a gazdasági válságok és a modernizáció kihívásai különösen érzékenyen érintenek, könnyen válik a fasiszta ideológia táptalajává.
A fasizmus gyakran ígér rendet és stabilitást egy olyan világban, ahol a hagyományos értékek és a társadalmi struktúrák megbomlani látszanak. A középosztály tagjai, akik a megélhetésért küzdenek, és akiknek identitását a társadalmi feljebb jutás reménye adja, különösen fogékonyak azokra a narratívákra, amelyek a nemzeti nagyság helyreállítását és a bűnbakok megnevezését helyezik előtérbe.
A fasizmus kihasználja a középosztály félelmeit és bizonytalanságait, hogy maga mögé állítsa őket.
Ez a megszólítás gyakran a „mi” és „ők” dichotómiáján alapul. A „mi” a becsületes, keményen dolgozó középosztály, míg az „ők” a korrupt elit, a külföldi befolyás, vagy más, a társadalom peremére szorult csoportok, akiket a problémák forrásaként állítanak be.
A fasiszta ideológia gyakran romantizálja a múltat és idealizálja a vidéki életet, szemben a modern városok dekadenciájával és a nemzetközi befolyással. Ez a nosztalgia a középosztály azon tagjainak szól, akik úgy érzik, elvesztették a helyüket a világban, és akik vágynak egy egyszerűbb, biztonságosabb időre.
A fasizmus a középosztályt a nemzet gerinceként mutatja be, hangsúlyozva annak fontosságát a társadalom stabilitása és a nemzeti identitás megőrzése szempontjából. Ez a stratégia lehetővé teszi a fasiszta mozgalmak számára, hogy széles körű támogatást szerezzenek, és hogy a középosztályt a politikai céljaik elérésére használják fel.
A hetedik ismérv: A nacionalizmus és a „kívülálló” ellenségkép
Umberto Eco szerint a fasizmus egyik legfontosabb ismérve a nacionalizmus és a „kívülálló” ellenségkép folyamatos fenntartása. Ez a jelenség nem csupán a nemzeti büszkeség vak dicsőítését jelenti, hanem egy sokkal komplexebb, gyakran irracionális ideológiát takar.
A fasizmus a nemzetet egy homogén, szerves egységként képzeli el, amelynek érdekei mindenek felett állnak. Ez az egység azonban törékeny, és folyamatosan fenyegeti valamilyen külső vagy belső ellenség. A fasiszta rezsimek ezért szisztematikusan építenek ellenségképeket, amelyekkel mozgósítani tudják a tömegeket és legitimizálni tudják a hatalmukat.
A „kívülálló” ellenség lehet egy másik nemzet, egy vallási csoport, egy politikai ideológia, vagy akár egy társadalmi réteg is. A lényeg, hogy valaki vagy valami mindig hibáztatható legyen a nemzet problémáiért.
Ez az ellenségkép gyakran dehumanizáláson alapszik. Az ellenséget nem emberként, hanem valamilyen alacsonyabb rendű lényként, vagy egyenesen kártevőként ábrázolják. Ez megkönnyíti a gyűlöletkeltést és az erőszak alkalmazását.
A fasiszta ideológia szerint a nemzetnek harcolnia kell az ellenségei ellen, hogy megvédje a kultúráját, a hagyományait és a területi integritását. Ez a harc nem csupán fizikai, hanem ideológiai is. A fasiszták megpróbálják meggyőzni az embereket arról, hogy az ő ideológiájuk az egyetlen helyes, és hogy minden más nézet veszélyt jelent a nemzetre.
Gyakran a „kívülálló” ellenségkép mellett megjelenik a „belső” ellenségkép is. Ez a nemzeten belül élő, de a fasiszta ideológiával nem azonosuló emberekre vonatkozik. Őket árulóknak, felforgatóknak, vagy a nemzet ellenségeinek tartják. Az elnyomás és a megfélemlítés eszközeivel próbálják elhallgattatni őket.
A nacionalizmus és a „kívülálló” ellenségkép a fasizmus egyik legveszélyesebb eleme, mivel gyűlölethez, erőszakhoz és háborúhoz vezethet. Ezért fontos felismerni és elutasítani azokat az ideológiákat, amelyek erre a két fogalomra épülnek.
A nyolcadik ismérv: Az ellenség megalázása és a saját erő fitogtatása
Umberto Eco szerint a fasizmus egyik legjellemzőbb ismérve az ellenség megalázása és a saját erő fitogtatása. Ez a jelenség a fasiszta ideológiában mélyen gyökerezik, és számos formában megnyilvánul.
A fasiszta rezsimek gyakran alkalmazták a propagandát arra, hogy az ellenséget gyengének, nevetségesnek vagy erkölcstelennek ábrázolják. Ez a dehumanizálás célja az volt, hogy igazolják az ellene irányuló erőszakot és elnyomást. Az ellenség lehetett külső, például egy másik nemzet, vagy belső, például politikai ellenfelek, kisebbségek vagy a társadalom peremére szorult csoportok.
Ezzel párhuzamosan a fasiszták megszállottan fitogtatták saját erejüket és nagyságukat. Ez megnyilvánult a katonai felvonulásokban, a hatalmas építészeti projektekben és a vezető kultuszában. A cél az volt, hogy a lakosságban a félelem és a csodálat érzését keltsék, ezzel is erősítve a rezsim legitimitását.
A fasizmus a gyengeség és a megalázás áldozatává teszi az ellenséget, miközben saját magát mindenható és legyőzhetetlen erőként tünteti fel.
A fasiszta propaganda gyakran kombinálta a két elemet: az ellenség gyengeségének hangsúlyozása mellett a saját erő demonstrálása. Például a háborús propagandában az ellenséges hadsereget gyávának és inkompetensnek mutatták be, miközben a saját katonáikat hősiesnek és bátoraknak. Ez a kettős narratíva hozzájárult a közvélemény manipulálásához és a háborús erőfeszítések támogatásához.
Ez a fajta retorika nemcsak a háborús időszakokra volt jellemző, hanem a fasiszta rezsim mindennapi működésének is szerves részét képezte. A hatalom demonstrálása és az ellenség megalázása a fasiszta ideológia központi elemei voltak, amelyek hozzájárultak a rezsim fennmaradásához és a társadalom feletti kontroll megszilárdításához.
A kilencedik ismérv: Az élet harcnak tekintése és a pacifizmus elutasítása
Umberto Eco szerint a fasizmus egyik legfontosabb ismérve az élet harcként való felfogása. Ez a szemléletmód gyökeresen elutasítja a pacifizmust, a béke ideálját, és a konfliktust tekinti az emberi lét mozgatórugójának.
A fasiszta ideológia szerint a béke a hanyatlás jele, míg a háború az emberi erények, az önfeláldozás és a hősiesség megnyilvánulása. Ezt a gondolatot gyakran kapcsolták a darwini evolúció torz értelmezéséhez, amely szerint az erősebb győzelme természetes és kívánatos.
A háború nem csak szükséges, hanem kívánatos is.
Ez a harci szellem áthatotta a fasiszta társadalom minden területét, a politikától a kultúráig. Az ifjúságot katonai szellemben nevelték, a sportot a fizikai erő és a versenyszellem fejlesztésére használták, a művészetet pedig a nemzeti dicsőség és a hősiesség ábrázolására.
A pacifizmus elutasítása nem csupán elméleti kérdés volt, hanem a fasiszta rezsimek külpolitikájának is alapját képezte. A területi terjeszkedés, a katonai agresszió és a más nemzetek leigázása a fasiszta ideológia szerves része volt. A „túlélésért folytatott harc” jelszavával legitimálták az erőszakot és az elnyomást mind belföldön, mind külföldön.
A tizedik ismérv: A „népi elitizmus” és a vezérkultusz
A fasizmus tizedik ismérve Umberto Eco szerint a „népi elitizmus”. Ez az elképzelés azt sugallja, hogy minden állampolgár a legjobb nemzethez tartozik, a világ legkiemelkedőbb emberei közé. A fasiszták számára a „nép” egy minőségi fogalom, nem csupán az állampolgárok összessége. A néphez tartozni kiváltság, és ez a kiváltság feljogosítja az egyént arra, hogy másokat megvessen.
Eco rámutat, hogy a „népi elitizmus” szorosan összefügg a vezérkultusszal. A vezér, a karizmatikus vezető testesíti meg a nép akaratát és tökéletességét. Ő az, aki képes a népet a dicsőség útjára vezetni. A vezérkultusz nem csupán a vezető iránti feltétlen hűséget jelenti, hanem azt is, hogy a vezér tévedhetetlennek és mindenható jelenségnek van beállítva.
A fasiszta vezetők gyakran hivatkoznak a népre, de valójában a népet ők maguk határozzák meg, és ők az egyetlenek, akik hitelesen képviselik azt.
A „népi elitizmus” és a vezérkultusz együttesen egy veszélyes ideológiai kombinációt alkotnak. Ez az ideológia lehetővé teszi, hogy a fasiszták megkülönböztessék magukat másoktól, és hogy a hatalmukat a nép nevében gyakorolják. A „népi elitizmus” azt sugallja, hogy a fasiszták felsőbbrendűek, és ezért joguk van uralkodni. A vezérkultusz pedig biztosítja, hogy a fasiszta vezér uralma megkérdőjelezhetetlen legyen.
A fasiszta rendszerekben a propaganda kulcsszerepet játszik a „népi elitizmus” és a vezérkultusz fenntartásában. A propaganda folyamatosan azt sugallja, hogy a nemzet a legjobb, a vezér pedig a legbölcsebb. A propaganda célja, hogy a lakosság elhiggye, hogy a fasiszta rendszer a legjobb, és hogy a vezér az egyetlen, aki képes a nemzetet a sikerhez vezetni. A fasiszta rendszerek gyakran használják a történelmet és a mitológiát is a „népi elitizmus” és a vezérkultusz megerősítésére. A történelmi eseményeket és a mitológiai történeteket úgy értelmezik, hogy azok alátámasszák a fasiszta ideológiát.
A „népi elitizmus” és a vezérkultusz a fasizmus egyik legveszélyesebb ismérve. Ez az ideológia lehetővé teszi a fasiszták számára, hogy megkülönböztessék magukat másoktól, és hogy a hatalmukat a nép nevében gyakorolják. Ez az ideológia vezetett a fasiszta rezsimek által elkövetett szörnyűségekhez.
A tizenegyedik ismérv: A „hősiesség” kultusza és a halál elfogadása
Umberto Eco szerint a fasizmus egyik legmarkánsabb jellemzője a hősiesség kultusza és a halál elfogadása. Ez a felfogás nem csupán a háborús dicsőséget hangsúlyozza, hanem a mindennapi életbe is beépül, átitatva azt egyfajta áldozatkészséggel és a halál iránti vonzalommal.
A fasiszta ideológia a hősiességet a gyengeség és a félelem ellentéteként állítja be. A hős nem riad vissza a veszélytől, hanem bátran szembeszáll vele, akár az életét is feláldozva a nemzet vagy a párt érdekében. Ez a hozzáállás a „szép halál” romantikus elképzeléséhez kapcsolódik, ahol a halál nem a vég, hanem egy dicsőséges beteljesülés.
Eco rámutat, hogy a fasizmusban a pacifizmus elutasítása kéz a kézben jár ezzel a hősiességkultusszal. A béke gyengeségnek, a háború pedig az emberi szellem legnemesebb megnyilvánulásának számít. A fasiszta propaganda folyamatosan a háború szükségességét hirdeti, a nemzetet állandó harcra késztetve.
A hősiesség kultusza szorosan összefügg a halál elfogadásával, sőt, annak kívánatosnak beállításával. A halál nem a félelem forrása, hanem a dicsőség kapuja.
Ez a gondolkodásmód mélyen gyökerezik a tradicionalista filozófiákban, amelyek a modernitást és a racionalitást elutasítva a mitikus múltba és az ősi értékekhez való visszatérést hirdetik. A fasiszta ideológia ezekből a gyökerekből táplálkozik, a hősiességet és az áldozatot a nemzeti újjászületés zálogaként bemutatva.
A folyamatos harcra való felhívás egyfajta permanens készenléti állapotot teremt, amelyben az egyén alárendelődik a közösségnek, és a személyes ambíciók a nemzeti céloknak vannak alárendelve. A „élj veszélyesen” mottó a fasiszta életfilozófia egyik központi eleme, ami a mindennapi életben is megjelenik a kockázatvállalás és a konvenciók elutasítása formájában.
A tizenkettedik ismérv: A szexizmus és a hagyományos nemi szerepek megerősítése
Umberto Eco szerint a fasizmus egyik legárulkodóbb ismérve a szexizmus és a hagyományos nemi szerepek megerősítése. Ez nem csupán egy szimpla társadalmi berendezkedés, hanem a fasiszta ideológia szerves része, amely a hatalom megszilárdítását és a társadalom irányítását szolgálja.
A fasizmus a nőt a hagyományos családi szerepbe kényszeríti, elsősorban anyaként és feleségként tekint rá. A nők feladata a „nemzet” számára való gyermekszülés, a család összetartása és a férfiak támogatása a „fontosabb” területeken, mint például a politika és a hadviselés. A nők közéleti szerepvállalása, a karrierépítés vagy a függetlenség gondolata elnyomásra kerül.
Ezzel szemben a férfiak a harcos, a vezető, a nemzet védelmezőjének szerepébe vannak kényszerítve. A férfiasságot a fizikai erővel, a bátorsággal és a dominanciával azonosítják. A gyengeség, az érzelmesség vagy a nemi szerepekkel való kísérletezés deviánsnak és elfogadhatatlannak minősül.
A fasiszta ideológia a nemi szerepek merev felosztásával és a szexizmussal egy hierarchikus társadalmat hoz létre, amelyben a férfiak uralma megkérdőjelezhetetlen.
A homofóbia is szorosan kapcsolódik ehhez az ismérvhez. A homoszexualitás a hagyományos nemi szerepekkel való szembefordulásként, a nemzet gyengítéseként jelenik meg a fasiszta retorikában. A homoszexuálisok üldöztetése és diszkriminációja a fasiszta rendszerekben gyakori jelenség.
A szexizmus és a hagyományos nemi szerepek megerősítése tehát nem csupán a nők és a férfiak elnyomását jelenti, hanem a fasiszta ideológia alapvető elemét képezi, amely a társadalmi kontroll és a hatalom megszilárdításának eszközéül szolgál.
A tizenharmadik ismérv: A „populista kvalitatizmus” és az „értelem” leértékelése
Eco tizenharmadik jellemzője a fasizmusnak a „populista kvalitatizmus”, ami azt jelenti, hogy a népesség egyéni jogai nem számítanak, csak a „nép” mint homogén entitás létezik. Ez a „nép” pedig nem a polgárok tényleges összességét jelenti, hanem egy kiválasztott, minőségi csoportot, akik a „helyes” értékeket képviselik.
A fasizmus elutasítja a parlamenti demokráciát, ahol a szavazatok számítanak. Ehelyett a „nép akaratát” egy karizmatikus vezető testesíti meg, aki a többség nevében cselekszik, de valójában a kisebbség érdekeit szolgálhatja.
A „populista kvalitatizmus” szorosan összefügg az „értelem” leértékelésével. A fasizmus gyanakvással tekint minden intellektuális tevékenységre, mert az kritikus gondolkodásra ösztönöz. A kritika pedig veszélyt jelent a fasiszta ideológiára.
A fasizmus az érzelmekre és az ösztönökre apellál, nem a racionalitásra.
Ezért a fasiszta propaganda gyakran egyszerű, könnyen érthető üzeneteket közvetít, amelyek az emberek félelmeire és vágyaira építenek. Az intellektuális viták helyett a szlogenek és a rituálék kerülnek előtérbe.
A fasizmusban a „nép” hangja kizárólag a vezető hangján keresztül hallható. Bármilyen más véleményt elnyomnak, és az „értelem” képviselőit, azaz az értelmiségieket, gyakran ellenségként kezelik.
A tizennegyedik ismérv: A „newspeak” használata és a nyelv manipulálása
Umberto Eco szerint a fasizmus egyik legveszélyesebb ismérve a nyelv manipulálása, a „newspeak” használata. Ez a jelenség nem csupán a szavak jelentésének kiforgatását jelenti, hanem a gondolkodás korlátozását is.
A fasiszta rezsimek gyakran alkalmaznak egyszerűsített, leegyszerűsített nyelvezetet, tele ismétlődő frázisokkal és szlogenekkel. Ennek célja a kritikus gondolkodás elfojtása és a tömegek befolyásolása.
A „newspeak” célja a szavak redukálása, hogy a nemkívánatos gondolatok kifejezhetetlenné váljanak.
A szavak kiüresítése, a fogalmak eltorzítása lehetővé teszi a rezsim számára, hogy saját ideológiáját terjesztve elnyomja az ellenzéki hangokat. A propaganda hatékony eszköze, amellyel a valóságot elfedik és a hazugságokat igazságként tálalják.
Gyakori a eufemizmusok használata is, melyekkel a kegyetlen tettek ártatlanabbnak tűnnek. Például a „végső megoldás” a holokauszt elfedésére szolgált.
A fasiszta nyelvhasználat célja, hogy a tömegek ne tudják megkérdőjelezni a hatalmat, és ne tudjanak racionális érveket felhozni ellene. A nyelv manipulálása a gondolkodás szabadságának eltiprásához vezet.
Bár minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy a bemutatott témákat precízen dolgozzuk fel, tévedések lehetségesek. Az itt közzétett információk használata minden esetben a látogató saját felelősségére történik. Felelősségünket kizárjuk minden olyan kárért, amely az információk alkalmazásából vagy ajánlásaink követéséből származhat.
