Van az a fajta fájdalom, ami nem ver hangos dobszólót, nem üvölt a világba. Nem látható külső sérülés, nincs orvosi diagnózis, ami megmagyarázná. Ez a névtelen fájdalom, egy csendes, belülről emésztő tűz, ami a lélek mélyén gyökerezik. Gyakran elfedjük, elnyomjuk, vagy egyszerűen csak nem vesszük észre a jelenlétét, pedig ott van, befolyásolja a döntéseinket, a kapcsolatainkat, az egész életünket.
Ez a fájdalom sokféle formában ölthet testet. Lehet ez egy régmúlt trauma visszhangja, ami a tudatalattinkban rejtőzik, és váratlan pillanatokban bukkan fel. Lehet a magány érzése, ami akkor is jelen van, ha emberek vesznek körül. Vagy a céltalanság bénító érzése, ami megakadályoz abban, hogy kiteljesedjünk.
A névtelen fájdalom gyakran szégyenérzettel párosul. Úgy érezzük, nincs jogunk panaszkodni, hiszen „mindenünk megvan”. Másoknak sokkal rosszabb, tehát nekünk is el kell viselnünk csendben. Ez a hozzáállás azonban csak mélyíti a fájdalmat, és megakadályozza a gyógyulást.
A névtelen fájdalom veszélye abban rejlik, hogy lassan, alattomosan szívja el az életerőt, anélkül, hogy észrevennénk, mi okozza a bajt.
Sokszor fizikai tünetekben jelentkezik: krónikus fáradtság, emésztési problémák, fejfájás, alvászavarok. Az orvosok nem találnak semmi konkrétumot, mi pedig egyre kétségbeesettebben keressük a megoldást. A testünk jelez, hogy valami nincs rendben, de nem tudjuk, mi az.
A felismerés az első lépés a gyógyulás felé. El kell fogadnunk, hogy a fájdalom valós, még akkor is, ha nincs neve. Fontos, hogy ne ítélkezzünk magunk felett, és ne szégyelljük az érzéseinket. Keressünk olyan embereket, akikben megbízunk, és osszuk meg velük a gondolatainkat. A beszélgetés, a megértés, a támogatás sokat segíthet abban, hogy elinduljunk a gyógyulás útján.
Az alexitímia mint a megnevezhetetlen fájdalom gyökere
Az alexitímia, szó szerint „nincs szó az érzelmekre”, egy olyan személyiségvonás, amely korlátozott képességet jelent az érzelmek felismerésére, megnevezésére és kifejezésére. Ez a hiányosság gyakran az „a fajta fájdalom, aminek nincs neve” érzés mögött rejtőzik, mivel az érintett személy nem tudja pontosan megfogalmazni, mi okozza a szenvedést.
Az alexitímiás egyének számára a belső világ zavaros és nehezen értelmezhető. Ahelyett, hogy konkrét érzelmeket, mint például szomorúságot, haragot vagy félelmet tapasztalnának, inkább testi érzetekre koncentrálnak. Például, egy szakítás után nem szomorúságot éreznek, hanem gyomorfájást, fejfájást vagy fáradtságot. Ez a testi fókusz megnehezíti a probléma gyökerének feltárását és a megfelelő megküzdési stratégiák alkalmazását.
A nehézségek az érzelmi azonosításban és kifejezésben számos negatív következménnyel járhatnak. Az alexitímiás emberek gyakran nehezen alakítanak ki és tartanak fenn szoros kapcsolatokat, mivel nehéz számukra az empátia és az érzelmi intimitás. Ezenkívül nagyobb a valószínűsége a pszichoszomatikus betegségek, a depresszió és a szorongás kialakulásának is. A felgyülemlett, ki nem mondott érzelmek ugyanis testi tünetek formájában is megnyilvánulhatnak.
Az alexitímia nem betegség, hanem egy komplex személyiségjellemző, amely jelentősen befolyásolja az érzelmi élet minőségét és a mentális egészséget.
Az alexitímia diagnosztizálása nem egyszerű, mivel az érintettek gyakran nincsenek tudatában saját érzelmi nehézségeiknek. A diagnózis felállításához speciális kérdőíveket és interjúkat használnak. A kezelés célja, hogy az egyén megtanulja felismerni, megnevezni és kifejezni az érzelmeit. Ez gyakran pszichoterápia, különösen a csoportterápia segítségével történik, ahol a páciensek megoszthatják tapasztalataikat és tanulhatnak egymástól.
Bár az alexitímia komoly kihívást jelent, nem feltétlenül jelenti a boldogtalan életet. Megfelelő terápiával és önismereti munkával az érintettek javíthatnak érzelmi intelligenciájukon és életminőségükön. A kulcs az, hogy felismerjék a problémát és segítséget kérjenek.
A korai kötődési minták és a fájdalom kifejezésének nehézségei
A korai kötődési minták mélyen befolyásolják, hogyan érzékeljük és fejezzük ki a fájdalmat. Azok a személyek, akik biztonságos kötődési stílusban nőttek fel, általában képesek nyíltan kommunikálni érzelmeikről, beleértve a fájdalmat is. Ez a képesség azért alakul ki, mert a gondozóik következetesen reagáltak az igényeikre, ezzel megerősítve, hogy az érzelmek kifejezése biztonságos és támogatást von maga után.
Ezzel szemben, a bizonytalan kötődési stílusok, mint például a szorongó, elkerülő vagy rendezetlen kötődés, komoly nehézségeket okozhatnak a fájdalom azonosításában és kifejezésében. A szorongó kötődésű egyének gyakran túlzóan fejezik ki fájdalmukat, abban a reményben, hogy ezzel kivívják a figyelmet és a gondoskodást. Ez a viselkedés gyökerezhet abban a félelemben, hogy elhagyják őket, ha nem elég hangsúlyos a szükségletük.
Az elkerülő kötődésű személyek éppen ellenkezőleg, igyekeznek elnyomni vagy minimalizálni a fájdalmukat. Ez a stratégia a korábbi tapasztalatokból eredhet, ahol az érzelmek kifejezése elutasítást vagy büntetést vont maga után. Ők megtanulták, hogy jobb elrejteni a fájdalmat, mint sebezhetőnek mutatkozni.
A fájdalom, aminek nincs neve, gyakran azoknak az érzelmi sebeknek a következménye, amelyek a korai kötődési mintákban gyökereznek.
A rendezetlen kötődésű egyének esetében a helyzet még bonyolultabb lehet. Ők egyszerre érezhetnek erős vágyat a kapcsolódásra és mély félelmet a közelségtől. Ez a konfliktus oda vezethet, hogy inkonzisztensen fejezik ki a fájdalmukat, hol túlzóan, hol pedig teljesen elnyomva azt.
A fájdalom kifejezésének nehézségei nem csak a közvetlen interakciókat érintik. Befolyásolják a testi tünetekkel való kapcsolatot is. Például, egy elkerülő kötődésű személy hajlamos lehet arra, hogy figyelmen kívül hagyja a testi jeleket, amelyek fájdalmat jeleznek, ami hosszú távon egészségügyi problémákhoz vezethet.
A terápiás munka során kulcsfontosságú a kliens kötődési mintáinak feltárása és a fájdalom kifejezésének biztonságos tereinek megteremtése. A biztonságos kötődés kialakítása a terapeuta-kliens kapcsolatban segíthet a kliensnek megtanulni, hogyan azonosítsa és kommunikálja hatékonyabban a fájdalmát.
A társadalmi elvárások és a férfiak fájdalommal való kapcsolata
A férfiak fájdalmának megélése és kifejezése gyakran ütközik a társadalmi elvárásokkal. A hagyományos maszkulinitás képe egy erős, érzelemmentes egyént fest elénk, aki képes elviselni a nehézségeket panasz nélkül. Ez a kép rányomja a bélyegét a férfiak fájdalommal való kapcsolatára.
A fájdalom, legyen az fizikai vagy lelki, egy természetes emberi tapasztalat. Azonban a fiúkat már kiskoruktól kezdve arra nevelik, hogy „ne sírjanak”, ” legyenek kemények”, és „rázzák le” a problémákat. Ez a folyamatos elnyomás oda vezethet, hogy a férfiak képtelenek felismerni és megfelelően kezelni a saját fájdalmukat.
Ennek a következményei súlyosak lehetnek. A férfiak kevésbé valószínű, hogy segítséget kérnek, ha fájdalmat éreznek, ami késleltetheti a diagnózist és a kezelést. A fájdalom elfojtása hosszú távon szorongáshoz, depresszióhoz, és akár öngyilkossághoz is vezethet.
A társadalmi elvárások által generált nyomás arra kényszeríti a férfiakat, hogy elrejtsék a fájdalmukat, ezzel elszigetelve őket a szükséges támogatástól és megakadályozva a gyógyulást.
A férfiak fájdalmának megértése és elfogadása kulcsfontosságú a mentális és fizikai egészségük javításához. Fontos, hogy a társadalom bátorítsa a férfiakat az érzelmeik kifejezésére, és támogassa őket a segítségkérésben.
A változás eléréséhez elengedhetetlen, hogy:
- Megkérdőjelezzük a hagyományos maszkulinitás káros normáit.
- Oktassuk a fiúkat és férfiakat az érzelmi intelligenciáról és az egészséges megküzdési mechanizmusokról.
- Teremtsünk biztonságos tereket, ahol a férfiak megoszthatják a fájdalmukat ítélkezés nélkül.
A férfiaknak joguk van a fájdalomhoz, és joguk van ahhoz, hogy segítséget kérjenek. A társadalom feladata, hogy támogassa őket ebben.
A nők és a „hisztéria” mítosza: a fájdalom elhallgatásának történeti gyökerei
A nők fájdalmának elhallgatása mélyen gyökerezik a történelemben, szorosan összefonódva a „hisztéria” mítoszával. Ez a fogalom, amely az ókori Görögországba nyúlik vissza, eredetileg a „méh” (hüsztera) vándorlásának tulajdonította a női betegségeket, és a nők testét valami idegen, kiszámíthatatlan dologként ábrázolta.
Évszázadokon át a „hisztéria” szolgált ürügyként a nők fizikai és mentális problémáinak leértékelésére és orvosi kezelésének elutasítására. A szorongás, a depresszió, a krónikus fájdalom és a fáradtság tüneteit gyakran egyszerűen „hisztériás” megnyilvánulásokként könyvelték el, ahelyett, hogy valódi orvosi problémákként kezelték volna őket. Ez a hozzáállás oda vezetett, hogy a nők fájdalma gyakran láthatatlan maradt, és nem kapta meg a szükséges figyelmet és kezelést.
A 19. században a „hisztéria” diagnózisa virágzott, és a nők számára a társadalmi elvárásoktól való eltérés bármilyen jele a betegség tünetének tekinthető. A női szerepek szigorú korlátozása, a családi életre és a háztartásra való összpontosítás, tovább erősítette azt a nézetet, hogy a nők „természetüknél fogva” érzelmesebbek és irracionálisabbak, mint a férfiak.
A „hisztéria” tehát nemcsak egy orvosi diagnózis volt, hanem egy társadalmi kontrollmechanizmus is, amely a nőket alárendelt helyzetben tartotta.
A „hisztéria” mítosza máig érezteti hatását. A kutatások azt mutatják, hogy a nők fájdalma gyakran kevésbé komolyan veszik az orvosok, mint a férfiaké, és nagyobb valószínűséggel kapnak pszichológiai diagnózist, még akkor is, ha a tüneteik megegyeznek a férfiakéval. Ez a tudattalan előítélet hozzájárul ahhoz, hogy a nők gyakran szenvednek olyan fájdalomtól, amelynek nincs neve, mert nem kapnak megfelelő diagnózist és kezelést.
A krónikus betegségek és a diagnózis nélküli szenvedés pszichológiai hatásai
A krónikus betegségek és a diagnózis nélküli állapotok mélyreható pszichológiai hatásokkal járnak. Amikor a fájdalom állandó társ, és az orvosok nem tudják pontosan megnevezni az okát, az egy különlegesen nehéz helyzetet teremt. Ez a „névtelen fájdalom” gyakran vezet szorongáshoz, depresszióhoz és reménytelenséghez. Az érintettek úgy érezhetik, hogy senki sem érti meg őket, ami tovább súlyosbítja a helyzetet.
A diagnózis hiánya bizonytalanságot szül. Az emberek nem tudják, mire számítsanak, milyen kezelések állnak rendelkezésükre, vagy hogyan alakul majd a jövőjük. Ez a bizonytalanság folyamatos stresszforrás, ami kimerítheti az érintettek pszichés tartalékait.
A társadalmi elfogadás is komoly probléma lehet. Ha egy betegség nem diagnosztizált, az emberek nehezen értik meg, miért nem képes valaki bizonyos dolgokra. Ez kirekesztettséghez és elszigeteltséghez vezethet. Az érintettek gyakran érzik úgy, hogy meg kell magyarázniuk a fájdalmukat, és bizonyítaniuk kell, hogy nem képzelik be a tüneteiket.
A diagnózis nélküli szenvedés nem pusztán orvosi probléma, hanem egy komplex pszichológiai kihívás, amely mélyen érinti az egyén identitását és életminőségét.
A krónikus fájdalom és a diagnózis hiánya befolyásolhatja az önértékelést és a testképet is. Az emberek úgy érezhetik, hogy a testük cserbenhagyta őket, és elveszíthetik a kontrollt az életük felett. Ez frusztrációt és haragot válthat ki.
A pszichológiai megküzdési stratégiák kulcsfontosságúak a krónikus betegségekkel és a diagnózis nélküli szenvedéssel való megbirkózásban. Fontos, hogy az érintettek:
- Keressenek támogató közösségeket, ahol megoszthatják tapasztalataikat másokkal.
- Tanuljanak meg stresszkezelő technikákat, mint például a meditáció vagy a jóga.
- Forduljanak pszichológushoz vagy pszichiáterhez, aki segíthet feldolgozni az érzelmi nehézségeket.
- Koncentráljanak azokra a dolgokra, amiket még képesek megtenni, és találjanak örömöt az élet apró örömeiben.
A család és a barátok támogatása is rendkívül fontos. A szeretteiknek meg kell érteniük, hogy a diagnózis hiánya nem jelenti azt, hogy a fájdalom nem valós. A megértés és az empátia sokat segíthet az érintetteknek abban, hogy megbirkózzanak a nehézségekkel.
A krónikus betegségek és a diagnózis nélküli állapotok tehát komoly pszichológiai terheket rónak az érintettekre. A megfelelő támogatás és a hatékony megküzdési stratégiák segíthetnek abban, hogy az emberek megbirkózzanak a „névtelen fájdalommal”, és teljesebb életet élhessenek.
A trauma és a disszociáció: a fájdalom elrejtése a tudattalanban
A trauma az az élmény, amely mélyen megrázza az egyén pszichés integritását. Amikor a fájdalom elviselhetetlenné válik, a psziché védekező mechanizmusként disszociációhoz folyamodhat. Ez a disszociáció olyan, mint egy belső „kikapcsolás”, amely lehetővé teszi a túlélést a pillanatban, de hosszú távon komoly következményekkel járhat.
A disszociáció nem csupán feledékenység. Sokkal inkább arról van szó, hogy az emlékek, érzések, gondolatok és akár a testi érzetek is leválnak a tudatos én-ről. Ez a leválás létrehoz egyfajta „űrt”, ahol a traumatikus élmény rejtve marad, de továbbra is hatással van az egyén viselkedésére, kapcsolataira és általános közérzetére.
Ez a fajta fájdalom, aminek nincs neve, gyakran kifejezhetetlen. Az áldozat nem tudja elmondani, mi történt vele, mert az emlékek nem kapcsolódnak a nyelvhez vagy a tudatos gondolkodáshoz. A fájdalom ehelyett testbeszédben, szorongásban, pánikrohamokban, vagy éppen krónikus fájdalomban nyilvánul meg.
A disszociáció egy túlélési stratégia, ami lehetővé teszi a traumatikus élmény feldolgozásának későbbre halasztását, de a feldolgozatlan trauma hosszú távon káros hatásokat gyakorol az egyénre.
A disszociáció különböző formákat ölthet:
- Deperszonalizáció: Az egyén úgy érzi, mintha kívülről figyelné önmagát, mintha nem lenne valóságos.
- Derealizáció: A világ idegennek, valótlanak tűnik.
- Amnézia: Emlékezetkiesés bizonyos időszakokra vagy eseményekre.
- Identitás zavar: Különböző „én-részek” léteznek, amelyek külön-külön irányítják a viselkedést.
A disszociatív élmények nem mindig nyilvánvalóak. Az áldozat lehet, hogy látszólag normálisan funkcionál, de belül mély szorongást és ürességet érez. A feldolgozatlan trauma krónikus stresszt okoz, ami kimerültséghez, depresszióhoz és szorongásos zavarokhoz vezethet.
A terápia kulcsfontosságú a feldolgozásban. A trauma-fókuszú terápiák segítenek az áldozatoknak biztonságos környezetben feltárni és feldolgozni a traumatikus emlékeket. A cél nem az emlékek „visszahozása” mindenáron, hanem a fájdalom integrálása és a kontroll visszaszerzése az élet felett.
A disszociációval küzdő emberek gyakran nehézséget tapasztalnak a kapcsolataikban. A bizalom sérülhet, és nehéz lehet intimitást kialakítani. A terápia segíthet a kapcsolati minták megértésében és az egészségesebb kapcsolatok kialakításában.
A testtudatosság növelése is fontos része a gyógyulásnak. A testérzetek gyakran az első jelek, amelyek arra utalnak, hogy valami nincs rendben. A mindfulness gyakorlatok segíthetnek a testérzetekkel való kapcsolatfelvételben és a stressz kezelésében.
A gyógyulás hosszú és nehéz folyamat, de lehetséges. A türelem, az önmagunkkal való együttérzés és a megfelelő szakmai segítség elengedhetetlen a trauma feldolgozásához és a teljes élethez.
A gyász feldolgozatlansága és a névtelen fájdalom megjelenése
A feldolgozatlan gyász egy olyan állapot, amikor a veszteség okozta fájdalom nem tud megfelelően lecsillapodni, elakad egy ponton. Ez a fajta elakadás gyakran névtelen fájdalomként manifesztálódik, hiszen az egyén nem tudja pontosan megfogalmazni, mi okozza a szenvedést. A gyász, ha nem kap teret a megélésre, beépülhet a személyiségbe, és krónikus, nehezen kezelhető állapotot eredményezhet.
A névtelen fájdalom megjelenésének számos oka lehet. Például, ha a veszteség hirtelen és váratlanul érkezik, az egyénnek nem marad ideje felkészülni rá. Ezenkívül, ha a társadalom nem támogatja a gyászfolyamatot, vagy ha az egyénnek korábbi, feldolgozatlan traumái vannak, a gyász még bonyolultabbá válhat. Gyakran előfordul, hogy a gyászoló személy szégyelli a fájdalmát, vagy úgy érzi, „erősnek” kell lennie, és nem engedheti meg magának a szomorúságot. Ez a hozzáállás csak tovább mélyíti a problémát.
A feldolgozatlan gyász nem csupán pszichés, hanem fizikai tüneteket is okozhat.
A névtelen fájdalom megnyilvánulhat:
- Állandó fáradtságban
- Alvászavarokban
- Koncentrációs problémákban
- Indokolatlan szomorúságban
- Érzelmi tompultságban
A segítségkérés kulcsfontosságú a feldolgozatlan gyász kezelésében. A terápia, a gyászcsoportok vagy a támogató közösségek segíthetnek az egyénnek megérteni és elfogadni a veszteséget, valamint megtalálni a módját a továbblépésnek. Az önismereti munka, a mindfulness gyakorlatok és a kreatív önkifejezés is fontos eszközök lehetnek a gyász feldolgozásában.
A perfekcionizmus és a kontrollvesztéstől való félelem mint a fájdalom elnyomásának eszközei
A perfekcionizmus és a kontrollvesztéstől való félelem gyakran szolgál pajzsként az elviselhetetlen érzelmi fájdalom ellen. Azok az emberek, akik hajlamosak a maximalizmusra, gyakran azért törekednek a tökéletességre, mert attól tartanak, hogy ha nem teljesítenek 100%-osan, akkor értéktelennek érzik magukat. Ez a teljesítménykényszer egyfajta elterelés a belső ürességtől vagy a feldolgozatlan traumáktól.
A kontrollvesztéstől való félelem hasonló szerepet tölt be. Ha valaki úgy érzi, hogy az élete felett nincs hatalma, akkor kétségbeesetten próbálja irányítani a környezetét és a saját viselkedését. Ez a kontrollmánia azonban nem a valódi megoldást kínálja, hanem csak ideiglenesen elnyomja a mélyben rejlő szorongást és a fájdalmat.
A perfekcionizmus és a kontrollmánia nem a megoldások, hanem a tünetek.
A probléma gyökere gyakran a feldolgozatlan gyermekkori élményekben keresendő. Ha valaki nem kapott elegendő szeretetet, figyelmet vagy biztonságot a gyerekkorában, akkor felnőttként könnyen válhat perfekcionistává vagy kontrollmániássá, hogy kompenzálja a hiányokat.
Ez a fajta fájdalom, aminek nincs neve, gyakran fizikai tünetekben is megnyilvánulhat. Például krónikus fájdalmak, emésztési problémák vagy alvászavarok formájában. A test ilyenkor jelzi, hogy valami nincs rendben, de a személy nem tudja, honnan ered a probléma.
Fontos felismerni, hogy a perfekcionizmus és a kontrollmánia nem a valódi megoldások. A gyógyulás útján elindulva, a fájdalommal való szembenézés és a feldolgozás a kulcs. Ez a folyamat gyakran szakember segítségét igényli.
A mindfulness és a testtudatosság szerepe a fájdalom felismerésében
A mindfulness, vagyis a tudatos jelenlét gyakorlása kulcsfontosságú lehet abban, hogy felismerjük és kezeljük azokat a fájdalmakat, amelyeknek látszólag nincs neve. Ezek a fájdalmak gyakran rejtve maradnak, mert nem kapcsolódnak konkrét fizikai sérüléshez vagy betegséghez, hanem inkább lelki, érzelmi vagy stressz okozta feszültség formájában jelentkeznek a testben.
A testtudatosság, a testünk jelzéseinek figyelése, szintén elengedhetetlen. Gyakran figyelmen kívül hagyjuk a testünk apró jeleit, amelyek figyelmeztetnek a felgyülemlő feszültségre. A mindfulness gyakorlása segít abban, hogy tudatosabban érzékeljük ezeket a jeleket, például a vállakban, nyakban érzett feszültséget, a gyomorpanaszokat, vagy a fejfájást, amelyek mind a rejtett fájdalmak tünetei lehetnek.
A mindfulness technikák, mint például a testszkennelés, lehetővé teszik, hogy fokozatosan végigpásztázzuk a testünket, és tudatosítsuk az érzéseket. Ezáltal felfedezhetjük azokat a területeket, ahol feszültség halmozódott fel, és ahol a fájdalom rejtőzik. A testtudatosság fejlesztése révén megtanulhatjuk, hogy a fájdalom nem csupán egy kellemetlen érzés, hanem egy információ a testünktől, amely figyelmet és gondoskodást igényel.
A mindfulness és a testtudatosság együttes gyakorlása lehetővé teszi, hogy a rejtett fájdalmakat felismerjük, megértsük az okait, és hatékonyabban kezeljük azokat.
A mindfulness nem csak a fájdalom érzékelésében segít, hanem abban is, hogy elfogadóbbak legyünk a fájdalommal szemben. Ahelyett, hogy harcolnánk ellene, megtanuljuk elfogadni, hogy a fájdalom része az életnek, és nem feltétlenül kell elnyomnunk vagy elkerülnünk. Ez az elfogadás lehetővé teszi, hogy kíméletesebbek legyünk magunkhoz, és olyan stratégiákat alkalmazzunk, amelyek enyhítik a fájdalmat, például relaxációs technikákat, légzőgyakorlatokat, vagy mozgásterápiát.
A testtudatosság fejlesztéséhez érdemes rendszeresen gyakorolni a következőket:
- Érzékelés a légzésre: Figyeljük a légzésünk áramlását, anélkül, hogy megpróbálnánk befolyásolni.
- Testszkennelés: Fókuszáljunk a test különböző részeire, és figyeljük az érzeteket.
- Mindful mozgás: Végezzünk lassú, tudatos mozgásokat, például jógát vagy tai chit.
A rendszeres gyakorlás segít abban, hogy jobban megismerjük a testünk jelzéseit, és hamarabb észrevegyük a rejtett fájdalmakat. A mindfulness és a testtudatosság nem csodaszer, de hatékony eszközök lehetnek a fájdalommal való megküzdésben, és segíthetnek abban, hogy teljesebb és kiegyensúlyozottabb életet éljünk.
Bár minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy a bemutatott témákat precízen dolgozzuk fel, tévedések lehetségesek. Az itt közzétett információk használata minden esetben a látogató saját felelősségére történik. Felelősségünket kizárjuk minden olyan kárért, amely az információk alkalmazásából vagy ajánlásaink követéséből származhat.
