Gyakran tapasztaljuk, hogy egy korábban kedves, odafigyelő ismerősünk, miután magasabb pozícióba kerül vagy jelentős befolyásra tesz szert, hirtelen megváltozik. Megnyilvánulásai hűvösebbé válnak, türelmetlenebb lesz a környezetével, és mintha elveszítené azt a képességét, hogy mások szemével lássa a világot. Ez a jelenség nem csupán a népmesék és a politikai drámák kedvelt fordulata, hanem egy mélyen gyökerező pszichológiai folyamat, amely szinte mindenkit érint, aki a hierarchia csúcsára kerül.
A hatalom megszerzése és gyakorlása során az emberi agyban és viselkedésben bekövetkező változások törvényszerűek, és gyakran függetlenek az egyén eredeti jellemétől. A kutatások azt mutatják, hogy a befolyás növekedésével párhuzamosan csökken az empátiás készség, miközben felerősödik az impulzivitás és az önközpontú gondolkodás. Ez a folyamat egyfajta „kognitív rövidzárlatot” okoz, amely segít a gyors döntéshozatalban, de elszigeteli a vezetőt a valóságtól és a munkatársai érzelmi szükségleteitől.
A hatalom paradoxona: Miért veszítjük el, amivel nyertünk?
Dacher Keltner, a Berkeley Egyetem pszichológus professzora évtizedeken át tanulmányozta a hatalom lélektanát, és megalkotta a hatalom paradoxona fogalmát. Ez a jelenség arra utal, hogy az emberek általában olyan tulajdonságok révén jutnak befolyásos szerepbe, mint a szociális intelligencia, az együttműködési készség, az empátia és a másokra való odafigyelés. Azonban amint megkaparintják a vágyott pozíciót, ezek a pozitív jellemvonások gyakran elsorvadnak.
A hatalom birtokában az egyén úgy érzi, már nincs szüksége arra, hogy mások kedvében járjon vagy finomhangolja a viselkedését a környezete elvárásaihoz. Ez a felszabadultság érzése kezdetben hatékonysághoz vezet, de hosszú távon a társas kapcsolatok megromlását eredményezi. Az illető elkezdi tárgyiasítani a környezetét, és eszközként tekint az emberekre saját céljai elérése érdekében.
Érdekes módon a hatalommal rendelkező személyek hajlamosabbak megszegni azokat a társadalmi normákat, amelyeket korábban maguk is tiszteletben tartottak. Ez a viselkedésbeli gátlástalanság megnyilvánulhat apró udvariatlanságokban, mint a közbeszólás, de súlyosabb etikai vétségekben is. A környezet pedig gyakran asszisztál ehhez, hiszen a hierarchia alacsonyabb fokain állók félnek a konfrontációtól, így a hatalom birtokosa soha nem kap valós visszajelzést a viselkedéséről.
Az empátia hiánya mint neurológiai elváltozás
A neurológiai vizsgálatok megdöbbentő eredményeket hoztak a hatalom és az agy kapcsolatáról. Sukhvinder Obhi, az ontariói McMaster Egyetem idegtudósa kimutatta, hogy a magas pozícióban lévők agyában sérül az úgynevezett tükörneuron-rendszer működése. Ez a rendszer felelős azért, hogy képesek legyünk átérezni mások fájdalmát, örömét vagy szándékait – gyakorlatilag ez az empátia biológiai alapja.
Amikor valaki hatalmat kap, az agya szelektálni kezd az információk között. Mivel a pozíciója megvédi őt mások negatív reakcióitól, az agya „lustává” válik a társas jelek olvasásában. Nem azért nem érzi át a beosztottja gondjait, mert gonosz, hanem mert az agya már nem fordít energiát ezeknek a finom érzelmi rezgéseknek a feldolgozására. Ez a pszichológiai távolságtartás segít ugyan a nehéz, racionális döntések meghozatalában, de emberileg teljesen kiüresítheti a vezetőt.
A hatalom nemcsak a jellemet torzítja, hanem az agy fizikai működését is átprogramozza, korlátozva a másokhoz való kapcsolódás képességét.
Ez a neurológiai változás magyarázza, miért tűnnek a politikusok vagy a vállalatvezetők gyakran érzéketlennek a hétköznapi emberek problémái iránt. Számukra a világ statisztikákból és stratégiai célokból áll, az egyéni sorsok pedig elmosódott háttérzajjá válnak. Ez a folyamat szinte észrevétlenül zajlik le, és az egyén meggyőződése marad, hogy ő továbbra is ugyanaz a méltányos ember, aki korábban volt.
A Hubris-szindróma: Amikor a siker mámorrá válik
Lord David Owen korábbi brit külügyminiszter és neurológus vezette be a pszichológiába a Hubris-szindróma fogalmát. Ez a kifejezés a gőg, a túlzott önbizalom és a mások iránti megvetés elegyét takarja, amely kifejezetten a tartósan hatalmon lévő személyeknél jelentkezik. Ez nem egy diagnosztizálható elmebetegség, hanem egyfajta „foglalkozási ártalom”, amely a kontroll nélküli hatalomgyakorlásból fakad.
A Hubris-szindrómában szenvedő vezető elkezdi azonosítani magát az intézménnyel, amelyet vezet. Saját döntéseit tévedhetetlennek hiszi, a kritikát pedig személyes támadásnak vagy árulásnak tekli. Gyakran harmadik személyben beszél önmagáról, és messianisztikus küldetéstudata lesz. Úgy érzi, ő nem a jelennek, hanem a történelemnek vagy egy magasabb erőnek tartozik elszámolással, ami felmenti őt a hétköznapi erkölcsi szabályok alól.
| Jellemző | Hétköznapi önbizalom | Hubris-szindróma |
|---|---|---|
| Visszajelzés fogadása | Tanul a kritikából | Ellenségességnek tartja |
| Felelősségvállalás | Elismeri a hibáit | Másokat hibáztat |
| Valóságérzékelés | Reális korlátok | Mindenhatóság érzése |
A fenti táblázat jól mutatja azt az éles határvonalat, ahol az egészséges vezetői attitűd átcsap patológiás gőgbe. A legveszélyesebb ebben a szakaszban az, hogy a vezető környezete – félelemből vagy érdekből – elkezdi szűrni az információkat. Csak azt mondják meg neki, amit hallani akar, ezáltal egy visszhangkamra jön létre, amelyben a vezető nárcizmusa végtelenül tágulhat.
A Sütiszörny-kísérlet és a gátlástalanság
Dacher Keltner egyik legismertebb kísérlete, amelyet gyakran csak „Sütiszörny-kísérletként” emlegetnek, rávilágított arra, hogyan változik meg a viselkedésünk már a legcsekélyebb hatalom hatására is. A kísérlet során háromfős csoportokat kértek fel egy feladat elvégzésére, és véletlenszerűen kineveztek közülük egy vezetőt. A munka közben egy tálcán öt darab süteményt vittek be nekik.
Az eredmények beszédesek voltak: az ötödik, utolsó süteményt szinte minden esetben a „vezető” vette el és ette meg. De nem csak az evés ténye volt érdekes, hanem a módja is. A kinevezett vezetők hangosabban csámcsogtak, több morzsát hagytak maguk után, és kevésbé figyeltek az alapvető asztali etikettre. Ez a kísérlet bebizonyította, hogy a hatalom már rövid távon is csökkenti a társas gátlásokat és növeli az önző vágyak azonnali kielégítésének igényét.
Ez a gátlástalanság a való életben sokkal súlyosabb formákat is ölthet. A hatalommal rendelkezők hajlamosabbak a kockázatvállalásra, a szabályok áthágására és az etikai határok feszegetésére. Úgy érzik, rájuk nem vonatkoznak azok a korlátok, amelyek a „közönséges” embereket keretek között tartják. Ez a belső meggyőződés vezethet a pénzügyi visszaélésektől kezdve a zaklatási ügyekig számos negatív kimenetelhez.
A nárcizmus és a hatalom vonzereje
Fontos kérdés, hogy a hatalom teszi-e rosszá az embert, vagy eleve a sötétebb személyiségjegyekkel rendelkezők vágynak-e a befolyásra. A pszichológia válasza: mindkettő. A sötét triádnak nevezett személyiségjegyek – a nárcizmus, a machiavellizmus és a pszichopátia – gyakran felülreprezentáltak a vezetői pozíciókban. Ezek az egyének mesterei a manipulációnak és a felfelé irányuló hízelgésnek, miközben gátlástalanul taposnak át másokon.
A nárcisztikus személy számára a hatalom a legfőbb igazolás. Szüksége van a csodálatra és a kontrollra, hogy fenntartsa törékeny önértékelését. Amikor pozícióba kerül, a hatalom nem megváltoztatja őt, hanem felszabadítja a korábbi gátlások alól. Végre megélheti azt a felsőbbrendűséget, amiről mindig is álmodott. Az ilyen vezetők alatt a szervezeti kultúra hamar toxikussá válik, hiszen a lojalitást többre értékelik a szakmai hozzáértésnél.
Ugyanakkor a „normális” személyiségek is veszélyben vannak. Az állandó stressz, a magány és a folyamatos döntéskényszer kimeríti az érzelmi tartalékokat. A védekezési mechanizmusként kialakuló érzelmi falak végül ugyanoda vezetnek: a környezettől való elidegenedéshez és a gőghöz. Senki sem immunis teljesen a hatalom torzító hatásával szemben, csak a tudatosság szintje térhet el.
A környezet felelőssége: Az udvartartás hatása
A hatalom megváltoztató ereje nem vákuumban érvényesül. Szükség van hozzá egy olyan közegre, amely elfogadja és bátorítja a vezető torzulását. A hierarchikus rendszerekben gyakran kialakul az „udvaronc-effektus”, ahol a beosztottak túlzott tisztelettel, kritika nélkül viszonyulnak a felettesükhöz. Ez a fajta szervilizmus megerősíti a vezetőben azt a hitet, hogy ő valóban különleges és tévedhetetlen.
Amikor egy vezetőt csak bólogató emberek vesznek körül, megszűnik a valósággal való kapcsolata. Nem kap őszinte kritikát, senki nem meri szembesíteni a hibáival, és ez egyfajta pszichológiai elszigeteltséghez vezet. Ebben az állapotban a vezető már nem látja a tettei következményeit, mert az udvartartás minden kudarcot sikerként tálal neki, vagy másokra hárítja a felelősséget.
A bölcs vezető nem azokat gyűjti maga köré, akik minden szavára bólogatnak, hanem azokat, akik mernek ellentmondani neki a közös cél érdekében.
A szervezeti kultúra és a fékek és egyensúlyok rendszere tehát elengedhetetlen a hatalom vadhajtásainak nyeséséhez. Ahol nincs transzparencia és elszámoltathatóság, ott a hatalom törvényszerűen elkorcsosul. A közösség felelőssége, hogy ne építsen bálványokat, mert a bálványok előbb-utóbb elfelejtik, hogy ők is csak emberek.
Megőrizni az emberséget a csúcson is
Létezik-e ellenszer a hatalom torzító hatására? A válasz az önreflexióban és a tudatosan fenntartott kapcsolatokban rejlik. Azok a vezetők, akik képesek megőrizni az emberségüket, általában rendelkeznek olyan referenciapontokkal, amelyek kívül esnek a hatalmi körükön. A család, a régi barátok, akik nem a pozíciója miatt tisztelik őket, segítenek abban, hogy a földön maradjanak.
Az empátia gyakorlása tudatos döntés kérdése. Kutatások bizonyítják, hogy ha a hatalommal rendelkező személyeket arra kérik, próbálják meg aktívan elképzelni mások helyzetét, a tükörneuronjaik újra aktívvá válnak. Ez azt jelenti, hogy a képesség nem vész el végleg, csak „alvó üzemmódba” kerül a túlterheltség vagy a gőg miatt. A rendszeres visszajelzés kérése és a hibák nyílt beismerése olyan gyakorlatok, amelyek megvédhetik a jellemet az eróziótól.
A hatalom tehát valóban megváltoztatja az embert, de ez a változás nem feltétlenül végzetes. Ha felismerjük a veszélyeket – a neurológiai távolságtartást, a Hubris-szindrómát és az empátia csökkenését –, képessé válunk arra, hogy tudatosan ellensúlyozzuk ezeket a folyamatokat. A hatalom igazi próbája nem az, hogy mit tudunk elérni vele, hanem az, hogy meg tudunk-e maradni közben annak az embernek, akinek indultunk.
Az igazán nagy formátumú vezetők nem azok, akik felette állnak másoknak, hanem azok, akik a hatalmat eszközként használják a közösség építésére, miközben alázattal viseltetnek a rájuk bízott felelősség iránt. A hatalom nem jutalom, hanem egy nehéz teher, amelynek cipeléséhez nem izmokra, hanem erős morális iránytűre van szükség. Amint ezt valaki elfelejti, a hatalom már nem őt szolgálja, hanem ő válik a hatalom rabjává.
Végül érdemes elgondolkodni azon, hogy mindannyian rendelkezünk bizonyos mértékű hatalommal valaki felett – legyen az a gyerekünk, egy beosztottunk vagy akár egy szolgáltatást nyújtó személy. A hétköznapi interakcióink során tanúsított tisztelet és odafigyelés az első lépés afelé, hogy immunissá váljunk a hatalom mámorító és olykor pusztító hatásával szemben.
Bár minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy a bemutatott témákat precízen dolgozzuk fel, tévedések lehetségesek. Az itt közzétett információk használata minden esetben a látogató saját felelősségére történik. Felelősségünket kizárjuk minden olyan kárért, amely az információk alkalmazásából vagy ajánlásaink követéséből származhat.
