Amikor 1929-ben a hollandiai Ommenben egy törékeny, mégis rendkívüli kisugárzású férfi kiállt a hallgatóság elé, a spirituális világ alapjai rendültek meg. Jiddu Krishnamurti ezen a napon oszlatta fel a Csillag Rendet, azt a szervezetet, amelyet kifejezetten az ő „világtanítói” szerepének előkészítésére hoztak létre. Nem kért a trónból, nem kért a hódolatból, és legfőképpen nem kért abból a szerepből, amit mások szántak neki. Kijelentette, hogy az igazság egy ösvény nélküli tartomány, ahová semmilyen vallás, szekta vagy rituálé nem vezethet el minket.
Ez a radikális gesztus nem csupán egy intézmény végét jelentette, hanem egy teljesen új típusú belső kutatás kezdetét is. Krishnamurti egész életét annak szentelte, hogy ráébressze az embereket: a valódi szabadság nem a külső körülmények megváltoztatásában, hanem a tudat mélyreható átalakulásában rejlik. Tanításai a mai napig a legtisztább tükröt tartják elénk, amelyben kendőzetlenül láthatjuk saját félelmeinket, vágyainkat és a gondolkodásunk korlátait.
Jiddu Krishnamurti filozófiájának alapköve, hogy az emberi szenvedés forrása a pszichológiai idő és a én-központú gondolkodás, amely elválasztja az egyént a valóságtól. Tanítása szerint az igazság nem egy távoli cél, hanem a választás nélküli éberség állapota, amelyben az megfigyelő és a megfigyelt eggyé válik. Meglátása szerint minden vallási és ideológiai rendszer csupán akadály a közvetlen tapasztalás útjában, ezért a valódi vallásosság a tekintélytől való teljes szabadsággal kezdődik.
Az ösvény nélküli tartomány metaforája
A legtöbb spirituális rendszer úgy működik, mint egy térkép, amely pontos útvonalat ígér az üdvösséghez vagy a megvilágosodáshoz. Krishnamurti ezzel szemben azt állította, hogy az igazság nem fix pont, amelyhez oda lehet találni egy kitaposott úton. Ha egy út már létezik, az azt jelenti, hogy valaki más már bejárta, tehát amit találunk, az csupán egy másolat, egy emlék lesz, nem pedig a friss valóság. Az igazság élő dolog, amely pillanatról pillanatra változik, és csak akkor tárul fel, ha az elme mentes minden előítélettől és elvárástól.
Amikor azt mondjuk, hogy „van egy utam”, máris korlátokat szabunk a végtelennek. Az ösvény létezése feltételezi, hogy van egy indulási pont és egy cél, ez pedig bevezeti a törekvést és az erőfeszítést a belső világunkba. Krishnamurti szerint azonban az erőfeszítés éppen az az akadály, amely megakadályozza a csendes megfigyelést. Ahol küzdelem van, ott jelen van az ego is, amely el akar érni valamit, ez pedig távol tart minket a jelentől.
Az ösvény nélküliség állapota egyfajta szellemi magányt is jelent, de nem a szó negatív értelmében. Ez egy olyan belső függetlenség, ahol az egyén már nem támaszkodik gurukra, szent könyvekre vagy mentális mankókra. Ebben a magányban születik meg a valódi felelősségérzet, hiszen ha nincs útmutató, akkor minden lépésünkért mi magunk felelünk. Ez a felismerés egyszerre ijesztő és felszabadító, hiszen megszünteti a függőséget a külső hatalmaktól.
„Az igazság egy ösvény nélküli tartomány, és nem lehet megközelíteni semmiféle úton, semmiféle valláson vagy szektán keresztül.”
A megfigyelő és a megfigyelt egysége
A modern pszichológia egyik legnagyobb kihívása a dualitás feloldása, vagyis az a kettősség, ahogy önmagunkat és a világot szemléljük. Krishnamurti rámutatott, hogy általában elkülönítjük magunkat a tulajdonságainktól: „én vagyok a dühös”, „én vagyok a félős”. Ez a szétválasztás azonban illúzió, amely belső konfliktushoz vezet. Ha úgy gondoljuk, hogy a düh valami tőlünk idegen dolog, amit le kell győznünk, akkor folyamatos harcban állunk önmagunkkal.
A tanítás lényege, hogy a megfigyelő maga a megfigyelt. Ha félelmet érzel, nem te vagy az, aki figyeli a félelmet, hanem te magad vagy a félelem abban a pillanatban. Amint ez a felismerés mélyen, nem csak intellektuálisan megszületik, a konfliktus megszűnik. Nincs többé szükség elfojtásra vagy kontrollra, mert rájövünk, hogy nem tudunk harcolni valami ellen, ami mi magunk vagyunk. Ez az azonosság teszi lehetővé a radikális átalakulást.
Ebben az állapotban a figyelem teljes és osztatlan. Amikor nincs távolság az észlelő és az észlelt dolog között, a gondolkodás folyamata megáll. A gondolat ugyanis mindig a múltból táplálkozik, tapasztalatokon és emlékeken alapul. A megfigyelő és a megfigyelt egysége viszont egy olyan időtlen pillanat, ahol a múlt nem vetül ki a jelenre. Ezt nevezte Krishnamurti tiszta észlelésnek, amelyben a látás és a cselekvés egyetlen mozzanattá válik.
A gondolkodás mint korlátozó tényező
Napjaink embere szinte azonosítja magát a gondolataival, a Descartes-i „gondolkodom, tehát vagyok” elve alapján. Krishnamurti azonban rávilágított, hogy a gondolat valójában a múlt válasza a jelen kihívásaira. Minden gondolatunkat a neveltetésünk, a kultúránk, a hitrendszerünk és a korábbi élményeink határozzák meg. Ebből kifolyólag a gondolkodás soha nem lehet szabad, hiszen mindig a kondicionáltságunk börtönében mozog.
A gondolat rendkívül hasznos a technikai világban vagy a mindennapi ügyintézés során, de a pszichológiai térben zavart okoz. Amikor a gondolat megpróbálja megoldani a belső problémáinkat, csak még több konfliktust szül. Létrehozza az ideálokat, a „milyennek kellene lennem” képét, ami folyamatos feszültséget kelt a valósággal szemben. Ez az ideológiai nyomás az egyik fő forrása a modern szorongásnak és depressziónak.
Krishnamurti nem a gondolkodás megszüntetését hirdette, hanem annak megértését és a helyére tételét. Azt javasolta, hogy lássuk át a gondolat mechanizmusát, ismerjük fel annak töredezettségét. A gondolat mindig csak egy részletet ragad ki az egészből, ezért soha nem értheti meg a teljességet. Csak ott kezdődhet el valami valóban új, ahol a gondolkodás elcsendesedik, és helyet ad a közvetlen intelligenciának.
| A gondolkodó elme | A figyelő tudat |
|---|---|
| A múlton és az emlékeken alapul. | A jelen pillanatra fókuszál. |
| Folyamatosan ítélkezik és elemez. | Ítélet nélkül fogadja el a valóságot. |
| Töredékes, részekre bontja a világot. | Holisztikus, látja az összefüggéseket. |
| A „megfigyelő” és a „megfigyelt” kettősségét éli. | A kettősség megszűnik az egységben. |
Szabadság az ismerttől
A legtöbb ember biztonságérzete az ismert dolgokon alapul. Ragaszkodunk a nevünkhöz, a vagyonunkhoz, a tudásunkhoz és a hitünkhöz, mert ezek adják az identitásunkat. Krishnamurti szerint azonban ez a ragaszkodás valójában a haláltól való félelem egy formája. Ha csak az ismert keretein belül mozgunk, az életünk egy unalmas ismétlődéssé válik. Nincs benne frissesség, nincs benne valódi felfedezés, csak a régi minták újrahasznosítása.
A „szabadság az ismerttől” nem azt jelenti, hogy elfelejtjük a címünket vagy a szakmai tudásunkat. Inkább azt a pszichológiai ürességet jelenti, ahol nem hagyjuk, hogy a múltunk meghatározza a jelenünket. Ez egy olyan állapot, ahol az elme minden reggel frissen, tehermentesen ébred. Ebben az ürességben van csak hely az alkotásnak és a szeretetnek, mert ezek nem a memóriából származnak.
Az ismerttől való szabadság elérése megköveteli a biztonságvágyunk elengedését. Szeretnénk tudni, mi lesz holnap, szeretnénk garanciákat a boldogságra. De az élet természete a bizonytalanság. Aki fél a bizonytalantól, az valójában magától az élettől fél. Krishnamurti arra ösztönöz minket, hogy ne meneküljünk a bizonytalanság elől ideológiákba vagy vallásokba, hanem álljunk meg benne, és nézzünk vele szembe.
A kapcsolat mint tükör
Az önismeret nem egy elszigetelt tevékenység, amit egy barlang mélyén végzünk. Krishnamurti tanításában a kapcsolatok jelentik a legfontosabb terepet a fejlődéshez. Másokkal való érintkezéseink során mutatkozik meg igazán, kik is vagyunk valójában. Reakcióink, féltékenységünk, birtoklási vágyunk vagy éppen a szeretetünk mind-mind feltárják belső kondicionáltságunkat.
A legtöbb kapcsolatunk nem két ember, hanem két mentális kép találkozása. Van egy képem rólad, és neked van egy képed rólam. Ezeket a képeket a múltbeli tapasztalataink alapján építettük fel. Amikor beszélgetünk, valójában ez a két kép kommunikál egymással, nem pedig két élő lény. Ezért van az, hogy sokszor még a legközelebbi kapcsolatainkban is magányosnak érezzük magunkat.
Ahhoz, hogy valódi kapcsolat jöhessen létre, le kell rombolnunk ezeket a belső képeket. Ez azt jelenti, hogy minden pillanatban frissen kell látnunk a másikat, mintha először találkoznánk. Ehhez hatalmas éberségre van szükség, hiszen az elme azonnal elkezdi gyártani az újabb kategóriákat és ítéleteket. A kapcsolat akkor válik élővé, ha nem a birtokláson, hanem a közös felfedezésen alapul.
„Önmagunk megismerése csak a kapcsolatokban, mint tükörben lehetséges.”
A félelem természete és megszűnése
Krishnamurti mélyrehatóan elemezte a félelmet, amelyet az emberi létezés egyik legalapvetőbb gátjának tartott. Meglátása szerint a félelem soha nem a jelenben létezik, hanem mindig a jövőre irányul, vagy a múlt emlékeiből táplálkozik. Félünk attól, hogy elveszítjük, amink van, vagy hogy nem kapjuk meg, amire vágyunk. Ez a folyamatos aggodalom felemészti az energiáinkat és megnyomorítja a tudatunkat.
A félelem megoldása nem a bátorság növelése vagy a félelem elnyomása. Krishnamurti szerint a félelem akkor szűnik meg, ha képesek vagyunk közvetlenül ránézni, anélkül, hogy menekülnénk előle. Általában, amint megjelenik a félelem, az elme elkezdi keresni a kiutat: szórakozást, munkát vagy spirituális vigaszt. Ez a menekülés azonban csak megerősíti a félelmet, hiszen elismeri annak hatalmát.
Ha azonban megállunk, és csak megfigyeljük a félelmet – a testi érzeteket, a gondolati hullámokat –, anélkül, hogy nevet adnánk neki, valami különös történik. A megfigyelő és a félelem közötti távolság eltűnik. Ebben a teljes figyelemben a félelem feloldódik, mert nincs többé egy „én”, aki félne tőle. Ez nem egy tanult technika, hanem a tudat természetes reakciója a teljes odafordulásra.
Oktatás és a félelem nélküli elme
Krishnamurti számára az oktatás nem csupán adatok átadását jelentette, hanem egy teljesen új emberi lény felnevelését. Úgy vélte, a hagyományos iskolarendszer konformistákat nevel, akik a társadalmi elvárásoknak való megfelelésben keresik a biztonságot. Az ilyen oktatás megöli a kíváncsiságot és a kreativitást, helyette pedig versengést és szorongást ültet el a gyermekekben.
Az általa alapított iskolákban a cél az volt, hogy a gyerekek megértsék saját elméjük működését. Nem azt mondták meg nekik, mit gondoljanak, hanem segítettek nekik felfedezni, hogyan gondolkodnak. A tanár és a diák viszonya nem alá-fölérendeltségen alapult, hanem egy közös kutatáson. Krishnamurti szerint egy valódi iskolában a legfontosabb a szeretet és a figyelem légköre, ahol a gyermek nem érzi magát veszélyben az ítélkezéstől.
Az igazi oktatás célja a teljes ember kifejlesztése, aki nemcsak intellektuálisan éles, hanem érzelmileg is érett és spirituálisan érzékeny. Egy ilyen ember nem válik a társadalmi gépezet fogaskerekévé, hanem képes lesz kívülről látni a rendszert és jobbá tenni azt. Krishnamurti hitt abban, hogy a világ válságait csak ilyen, belsőleg szabad emberek képesek megoldani.
A vallásosság és a meditáció félreértései
A legtöbb ember számára a meditáció egyfajta technika, amit napi húsz percben gyakorolnak a stressz csökkentése vagy a belső béke érdekében. Krishnamurti számára ez csupán egyfajta önhipnózis volt. Úgy gondolta, hogy minden módszeres meditáció csak megerősíti az egót, hiszen van valaki, aki gyakorol, és van egy cél, amit el akar érni. Ahol pedig akarat és törekvés van, ott nincs valódi csend.
A valódi meditáció nem olyasmi, amit „csinálunk”, hanem egy olyan állapot, ami megtörténik velünk, amikor az elme csendes és éber. Ez a csend nem a gondolatok elfojtásából származik, hanem a gondolkodás folyamatának teljes átlátásából. Amikor megértjük a vágyainkat, a konfliktusainkat és a törekvéseinket, az elme természetes módon elnyugszik. Ebben a csendben nincs se meditáló, se meditáció – csak a tiszta létezés.
A vallás Krishnamurti értelmezésében szintén távol áll az egyházaktól és dogmáktól. A vallásos elme egy olyan elme, amely képes a szent és az időtlen érzékelésére a hétköznapok közepette. Ehhez nem kellenek templomok vagy rituálék, csak egy végtelenül érzékeny és tiszta figyelem. A vallásosság valójában a szeretet és az intelligencia legmagasabb formája, amely mentes minden önzéstől.
- A meditáció nem gyakorlat, hanem életmód.
- A valódi csend nem kényszerített, hanem spontán.
- A vallásosság a tekintély teljes elutasításával kezdődik.
- Az időtlen csak az idő korlátainak felismerése után tárul fel.
A technológiai haladás és a pszichológiai stagnálás
Krishnamurti gyakran rámutatott arra a hatalmas szakadékra, amely a technikai fejlődésünk és a belső világunk között tátong. Míg a tudomány és a technológia elképesztő magasságokba jutott, pszichológiailag szinte ugyanott tartunk, ahol évezredekkel ezelőtt. Ugyanúgy félünk, ugyanúgy gyűlölködünk, és ugyanúgy vágyunk a hatalomra, mint az ókori ember. Ez az egyensúlytalanság vezet a globális konfliktusokhoz és a környezeti pusztításhoz.
Az információ és a tudás felhalmozása nem segít ezen a problémán. Sőt, Krishnamurti szerint a tudás sokszor csak elnyomja a valódi intelligenciát. A tudás a múlthoz tartozik, az intelligencia viszont a jelen felismerése. Ahhoz, hogy valódi változás történjen a világban, nem több információra, hanem a tudat minőségi ugrására van szükség. Ez az ugrás pedig csak az egyén szintjén történhet meg.
Nem várhatunk a politikusoktól vagy a társadalmi rendszerektől megváltást. Minden rendszer csak olyan jó, mint az emberek, akik működtetik. Ha az egyén belsőleg korrupt és zavarodott, bármilyen rendszert hoz létre, az is korrupt és zavarodott lesz. Ezért Krishnamurti számára a radikális egyéni felelősség volt az egyetlen út a globális béke felé.
Az idő mint illúzió és csapda
Az egyik legnehezebben megragadható koncepció Krishnamurti tanításában az időtlenség. Nem a fizikai időről beszélt, ami a vonat eléréséhez kell, hanem a pszichológiai időről. Ez az az idő, amit az elme vetít ki: a „valamivé válás” folyamata. Azt hisszük, hogy időre van szükségünk ahhoz, hogy jobbak, boldogabbak vagy megvilágosodottak legyünk. Ez a „majd holnap” ígérete azonban a legnagyobb csapda.
A változás vagy azonnali, vagy soha nem történik meg. Ha azt mondjuk, „holnapra megváltozom”, az valójában csak egy kifogás a jelenbeli cselekvés halogatására. A pszichológiai idő fenntartja az én folyamatosságát, és megakadályozza a valódi átalakulást. Krishnamurti szerint az elme csak akkor szabadulhat fel, ha felismeri, hogy nincs hová eljutni, és nincs kié válni.
Ez a felismerés véget vet a reménynek is, amit általában pozitív dolognak tartunk. De a remény mindig a jövőre vonatkozik, tehát elvonja a figyelmet a jelentől. A remény nélküli állapot nem kétségbeesés, hanem a teljes jelenlét. Ebben a jelenlétben az idő megáll, és felfedezhető egy olyan dimenzió, amely kívül esik a gondolkodás és a halál körforgásán.
„A halál nem a végén vár ránk, hanem minden pillanatban ott van az elengedésben.”
A figyelem művészete a mindennapokban
Hogyan ültethető át ez a mély filozófia a modern ember hétköznapjaiba? Krishnamurti nem adott recepteket, de a választás nélküli éberség bárhol gyakorolható. Ez azt jelenti, hogy figyelemmel kísérjük a gondolatainkat, az érzéseinket és a testi reakcióinkat, miközben mosogatunk, autót vezetünk vagy egy vitában veszünk részt. Nem próbáljuk megváltoztatni, amit látunk, csak egyszerűen tanúi vagyunk neki.
Ez a fajta figyelem rendkívül éles és mégis könnyed. Nem igényel koncentrációt, ami egyfajta kényszerítés lenne. Olyan, mint amikor egy gyönyörű tájat nézünk, vagy egy madár énekét hallgatjuk – nincs benne erőfeszítés, csak tiszta észlelés. Amikor így figyelünk önmagunkra, a régi minták lassan elveszítik az erejüket, mert a tudatosság fénye eloszlatja az automatizmusok homályát.
A figyelem révén felfedezzük, hogy a legtöbb problémánk csak a fejünkben létezik, mint gondolati konstrukció. A valódi kihívásokra pedig sokkal hatékonyabban tudunk válaszolni, ha az elménk nem a múlton rágódik vagy a jövőtől retteg. Az éberség nem egy cél, hanem az élet maga, annak minden árnyalatával és mélységével együtt.
A szenvedés vége és az intelligencia virágzása
Krishnamurti szerint a szenvedés nem elkerülhetetlen része az életnek, hanem a tudatlanságunk eredménye. Nem a lexikális tudás hiányáról van szó, hanem arról, hogy nem ismerjük saját magunkat. A szenvedés akkor ér véget, amikor az elme már nem oszlik meg a „vagyok” és a „kellene lennem” között. Amikor nincs többé ellenállás a valósággal szemben, a szenvedés talaja megszűnik.
Ebből a szabadságból születik meg a valódi intelligencia. Ez az intelligencia nem azonos az IQ-val vagy a logikai képességekkel. Ez egyfajta érzékenység, amely látja az igazat az igazban, és a hamisat a hamisban. Az intelligens elme nem követ sémákat, hanem minden helyzetre friss és adekvát választ ad. Ez az intelligencia a szeretet ikertestvére, hiszen mindkettőhöz az én háttérbe húzódása szükséges.
Amikor az intelligencia virágzásnak indul, az életünk egyszerűbbé és tisztábbá válik. Nincs többé szükség bonyolult filozófiákra vagy vallási mankókra. Az ember rájön, hogy ő maga a világ, és a világ ő maga. Ez a felismerés nem teher, hanem a legnagyobb öröm forrása, hiszen megszünteti az elszigeteltség és az idegenség érzését a világban.
Az ego feloldódása a cselekvésben
Gyakran hisszük, hogy a nagy dolgokhoz nagy akaratra és erős egóra van szükség. Krishnamurti szerint azonban a legtisztább cselekvés akkor történik, amikor az „én” nincs jelen. Amikor teljesen elmerülünk valamiben – legyen az alkotás, munka vagy egy beszélgetés –, az idő és az éntudat eltűnik. Ezt nevezhetjük áramlásnak is, de Krishnamurti ennél mélyebbre megy.
Azt állítja, hogy az ego valójában egy akadály a hatékony cselekvés útjában. Az ego mindig a jutalmat keresi, a hírnevet vagy a biztonságot, és ez elvonja az energiát magától a tevékenységtől. Ha a cselekvés önmagáért való, és nem egy cél elérésének eszköze, akkor az teljes és tökéletes lesz. Ebben a cselekvésben nincs fáradtság, mert nincs belső súrlódás a vágy és a tett között.
Az ilyen ember nem „tesz” valamit a világért, hanem maga a létezése egyfajta áldás. Nem akar megváltoztatni másokat, nem akar tanítani, egyszerűen csak jelen van. Krishnamurti egész lénye ezt az állapotot tükrözte. Soha nem nevezte magát gurunak, és mindig hangsúlyozta, hogy ő csak egy tükör, amiben az ember megláthatja magát. Ha a tükör tiszta, a kép is az lesz.
A magány és az egyedüllét közötti különbség
Modern társadalmunk retteg a magánytól, és mindent megtesz, hogy elkerülje: közösségi média, folyamatos szórakozás, zaj. Krishnamurti azonban különbséget tett a kínzó magány (loneliness) és a gazdag egyedüllét (aloneness) között. A magány a kapcsolat hiánya miatti félelem, az egyedüllét viszont a belső teljesség állapota, ahol nincs szükségünk külső megerősítésre.
Csak az az ember tud valóban szeretni, aki képes az egyedüllétre. Aki fél a magánytól, az a másikat csak eszközként használja a saját űrje betöltésére. Ez pedig nem szeretet, hanem függőség. Az egyedüllétben az ember szembenéz saját ürességével, és felfedezi, hogy ez az üresség nem félelmetes, hanem maga a szabadság terepe. Itt ér véget a másoktól való pszichológiai függés.
Ebben az állapotban az elme már nem keres támaszokat. Megáll a saját lábán, és nem befolyásolja a társadalmi vélemény vagy a hagyomány ereje. Ez az az „ösvény nélküli” állapot, ahol az ember már nem egy nyáj része, hanem egy egyedi és felelős lény. Az egyedüllét nem elszigeteltség, hanem egy mélyebb közösség kezdete mindennel, ami él.
Összefüggés a modern tudománnyal
Krishnamurti gondolatai különös visszhangra találtak a 20. század neves fizikusaival, különösen David Bohm-mal folytatott párbeszédeiben. Bohm és Krishnamurti arra keresték a választ, hogy a tudat és az anyag hogyan kapcsolódik össze. Krishnamurti meglátása, miszerint a tudatunk töredezettsége tükröződik a világ széttöredezettségében, mély hatást gyakorolt Bohm holisztikus világképére.
A kvantumfizika felismerései, miszerint a megfigyelő befolyásolja a megfigyelt rendszert, furcsa párhuzamot mutatnak Krishnamurti „a megfigyelő a megfigyelt” tételével. Bár Krishnamurti nem használt tudományos terminológiát, intuíciói sokszor megelőzték korát. Azt hirdette, hogy az elme mélyén egy olyan közös tudat van, amely minden embert összeköt, és a konfliktusaink ebből az alapvető egységből való kiszakadásunkból fakadnak.
Ez a felismerés ma fontosabb, mint valaha. A globális válságok – legyen szó klímaváltozásról vagy háborúkról – alapvetően az emberi tudat válságai. Krishnamurti üzenete egyértelmű: amíg belül harc van, addig kívül is háború lesz. A tudomány eszközei segíthetnek a tünetek kezelésében, de a gyökeres megoldás csak a tudat egyéni és kollektív átalakulásában rejlik.
Jiddu Krishnamurti öröksége nem egy újabb izmus vagy vallás. Ő nem hagyott hátra rituálékat, sem dogmákat. Amit ránk hagyott, az a saját elménk megfigyelésének művészete és a bátorság, hogy szembenézzünk azzal, amik valójában vagyunk. Tanítása arra hív, hogy dobjuk el a térképeket, és merjünk rálépni az ösvény nélküli tartományra, ahol az igazság minden pillanatban frissen és hívogatóan vár ránk.
Az őszinte kutató számára Krishnamurti szavai nem válaszok, hanem kérdések, amelyek mélyen befúrják magukat a hétköznapi gondolkodásunkba. Felborítják a kényelmünket, megkérdőjelezik a biztonságunkat, de cserébe valami olyat kínálnak, amit semmilyen vallás nem tudott megadni: a valódi szabadság ízét. Ez a szabadság pedig nem a jövőben van, hanem itt és most, abban a pillanatban, amikor a gondolat elcsendesedik, és a szív megnyílik a valóság előtt.
Bár minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy a bemutatott témákat precízen dolgozzuk fel, tévedések lehetségesek. Az itt közzétett információk használata minden esetben a látogató saját felelősségére történik. Felelősségünket kizárjuk minden olyan kárért, amely az információk alkalmazásából vagy ajánlásaink követéséből származhat.
