A délutáni órák szürkesége gyakran rátelepszik a nappalira, ahol a szétszórt játékok és a kiömlött almalé között egyre feszültebbé válik a levegő. A szülői türelem nem egy feneketlen kút, hanem egy véges erőforrás, amely a nap végére gyakran teljesen kiapad. Ilyenkor elég egy apró szikra, egy meg nem hallott kérés vagy egy tizedik alkalommal elkövetett csínytevés, és a belső gátak átszakadnak.
A kiáltás ilyenkor nem tudatos döntés, hanem egyfajta érzelmi robbanás, amely a tehetetlenségből és a kimerültségből fakad. Bár a pillanatnyi feszültségoldás illúzióját kelti, a visszhangja sokkal tovább gyűrűzik, mint azt elsőre gondolnánk. A falak között visszhangzó emelt hang nem csupán a csendet töri meg, hanem valami sokkal törékenyebbet is.
Sokan úgy vélik, hogy a kiabálás a fegyelmezés hatékony eszköze, hiszen azonnali eredményt hoz: a gyerek megáll, figyel és engedelmeskedik. Ez azonban egy veszélyes optikai csalódás, amely elrejti a felszín alatt zajló folyamatokat. A hangos szó ereje nem a tekintélyt építi, hanem a félelmet táplálja, ami hosszú távon alapjaiban rengeti meg a szülő-gyerek kapcsolatot.
A kiabálás legfőbb következménye a gyermek idegrendszerének krónikus stresszállapota, amely gátolja az egészséges érzelmi fejlődést és a tanulási képességeket. Emellett a hangos fegyelmezés felülírja a biztonságos kötődést, megtanítva a gyermeket arra, hogy a konfliktusok kezelésének egyetlen módja az agresszió és a hangerő dominanciája. Ezek a hatások nem tűnnek el a bocsánatkéréssel, hanem beépülnek a személyiségfejlődés alapköveibe.
Az agyi fejlődés és a stresszhormonok tánca
Amikor egy gyermek felé agresszív, hangos verbális inger érkezik, az agya azonnali riasztást ad ki. A fejlődésben lévő idegrendszer számára a kiabálás nem csupán kellemetlen zaj, hanem egy biológiai fenyegetés. Az amygdala, az agy érzelmi központja, ilyenkor villámgyorsan aktiválódik, és elárasztja a szervezetet kortizollal és adrenalinnal.
Ez a „harcolj vagy menekülj” válaszreakció arra hivatott, hogy megvédjen minket a valódi veszélyektől, például egy vadállat támadásától. Ha azonban ez a reakció a szülői ház falai között, a szeretet elsődleges forrásától érkezik, az agy zavarba jön. A gyermek nem tud elmenekülni a fenyegetés elől, és nem is harcolhat ellene, így egyfajta érzelmi dermedtség állapotába kerül.
A rendszeres kiabálás hatására a gyermek agya folyamatosan magas készültségi szinten marad, ami megváltoztatja az idegpályák huzalozását. A prefrontális kéreg, amely a logikus gondolkodásért és az önszabályozásért felelős, ilyenkor háttérbe szorul. Ez azt jelenti, hogy éppen abban a pillanatban, amikor a gyermeknek tanulnia kellene a hibájából, az agya képtelenné válik az információk feldolgozására.
A gyermek számára a szülő hangja a világ legfontosabb iránytűje; ha ez az iránytű viharos üvöltéssé válik, a gyermek elveszíti a biztonságérzetét a saját otthonában.
A tartósan magas kortizolszint pedig nem csupán pillanatnyi kellemetlenség, hanem komoly élettani kockázat. Tanulmányok kimutatták, hogy a verbális agressziónak kitett gyermekek agyában csökkenhet a hippocampus térfogata. Ez a terület felelős az emlékezetért és az érzelmek szabályozásáért, így a károsodása hosszú távú tanulási és hangulati zavarokhoz vezethet.
A bizalom eróziója és a kötődési sebek
A szülő és gyermek közötti kapcsolat alapköve a biztonságos kötődés, amely azt az ígéretet hordozza, hogy a szülő mindig óvó menedék marad. Amikor a szülő kiabál, ez az ígéret törik meg, és a menedék helyére a bizonytalanság lép. A gyermekben ilyenkor mély ellentmondás feszül: az, akitől a védelmet várja, válik a félelem forrásává.
Ez a dinamika lassan, de szisztematikusan építi le a bizalmat, amely a nyílt kommunikáció alapja lenne. A gyermek megtanulja, hogy a hibázás veszélyes, és ahelyett, hogy segítséget kérne a problémáihoz, elkezdi eltitkolni azokat. A kiabálás tehát nem nevel, hanem falakat húz, amelyeken később, a kamaszkor idején már szinte lehetetlen lesz áthatolni.
A bizalom elvesztése nem egyetlen alkalom műve, hanem apró, ismétlődő repedések sorozata a kapcsolat szövetén. Minden egyes alkalommal, amikor a hangerő veszi át az érvek helyét, a gyermek egy kicsit távolabb lép érzelmileg. Ez a távolság pedig később közönyben vagy lázadásban nyilvánulhat meg, ahogy a gyermek próbálja megvédeni saját integritását.
A kötődési sebek gyógyulása lassú folyamat, és nem elegendő hozzá egy-egy kedves gesztus a vihar után. A gyermeknek konzisztens, nyugodt jelenlétre van szüksége ahhoz, hogy újra elhiggye: a világa stabil. Ha a kiabálás válik a norma részévé, a gyermek belső modellje a kapcsolatokról a dominanciára és a félelemre fog épülni.
A verbális agresszió mint tanult mintázat
Gyakran elfelejtjük, hogy a gyermekeink nem arra figyelnek, amit mondunk, hanem arra, amit teszünk. A kiabálás egyfajta modellnyújtás a konfliktusok kezelésére, amelyet a gyermek szivacsként szív magába. Ha mi nem tudjuk uralni az indulatainkat, hogyan várhatnánk el tőle, hogy ő képes legyen erre a játszótéren vagy az iskolában?
Amikor felemeljük a hangunkat, azt üzenjük, hogy az erősebbnek joga van elnyomni a gyengébbet a hangerejével. Ez a minta később megjelenik a gyermek kortárs kapcsolataiban, majd felnőttként a párkapcsolatában és a saját szülői szerepében is. A generációs traumák és rossz minták így öröklődnek tovább, hacsak valaki meg nem állítja a láncolatot.
A gyermek számára a szülő az elsődleges példakép az érzelemszabályozás terén. Ha azt látja, hogy a feszültségre csak agresszió a válasz, ő is ezt az eszközt fogja választani, amikor frusztráltnak érzi magát. Ez egy ördögi körhöz vezet, ahol a gyermek viselkedése tovább herzeli a szülőt, aki erre még hangosabb kiabálással reagál.
Érdemes megvizsgálni a saját gyermekkorunkat is, és felismerni, hányszor éreztük magunkat tehetetlennek a szülői ordítás árnyékában. A legtöbb szülő nem azért kiabál, mert rosszat akar, hanem mert nem ismer más eszközt a feszültség levezetésére. Azonban a tudatosság első lépése éppen az, hogy felismerjük: a hangerő nem tekintély, hanem a kontrollvesztés jele.
A kiabálás hatása az önértékelésre
A gyermek önképe eleinte nem belülről fakad, hanem a szülői tükörben formálódik. Ha ez a tükör gyakran torzul el a haragtól és a kiabálástól, a gyermek elkezdi azt hinni, hogy ő maga a probléma. A hangos szavak mögötti üzenet – még ha nem is mondjuk ki – gyakran az, hogy „nem vagy elég jó” vagy „elviselhetetlen vagy”.
Ezek az üzenetek mélyen beépülnek a gyermek belső narratívájába, és egyfajta belső kritikussá válnak. A rendszeresen lekiabált gyermekek hajlamosabbak az önvádlásra és az alacsony önértékelésre, ami felnőttkorukban is elkíséri őket. Úgy érezhetik, hogy szeretetük feltételekhez kötött, és csak akkor értékesek, ha tökéletesen engedelmeskednek.
Az önértékelés sérülése gyakran láthatatlan marad a felszínen, de megmutatkozik a gyermek döntéseiben és szorongásaiban. Félhet az új kihívásoktól, mert a kudarcot a szülői haraggal azonosítja, vagy éppen megfelelési kényszeressé válik. Mindkét véglet gátolja a valódi, autentikus személyiség kibontakozását.
A belső biztonságérzet hiánya miatt ezek a gyerekek gyakran keresnek külső megerősítést, ami sebezhetővé teszi őket a káros befolyásokkal szemben. Ha otthon nem kapják meg a tiszteletet és a megértést, máshol fogják keresni azt, gyakran olyan helyeken, ahol kihasználják az elfogadás iránti éhségüket. A szülői hang súlya tehát meghatározza, milyen belső párbeszédet folytat majd a gyermek önmagával élete végéig.
A fiziológiai válaszok és a testi tünetek
A pszichológiai hatások mellett a kiabálás közvetlen fizikai tüneteket is produkálhat a gyermeknél. A gyomorgörcs, a fejfájás vagy az alvászavarok gyakran a családi feszültség és a hangos szavak fizikai lecsapódásai. A gyermek teste jelzi azt a stresszt, amit az elméje még nem tud szavakba önteni vagy feldolgozni.
Hosszú távon a krónikus stressz gyengíti az immunrendszert, így a verbális agressziónak kitett gyermekek gyakrabban betegedhetnek meg. A szervezet energiáit a védekezésre és a készenlétre fordítja, ahelyett, hogy a növekedésre és a regenerációra koncentrálna. Ez a folyamat észrevétlenül zajlik, de az egészségi állapotra gyakorolt hatása vitathatatlan.
Az evészavarok vagy a válogatósság hátterében is állhat a feszült családi légkör, különösen, ha az asztalnál zajlanak a legnagyobb viták. A gyermek számára az evés az egyik kevés terület, ahol kontrollt gyakorolhat, ha egyébként tehetetlennek érzi magát a szülői dominanciával szemben. A testi tünetek tehát segélykiáltások, amelyek a biztonság és a nyugalom hiányára hívják fel a figyelmet.
A mozgásfejlődésben vagy a finommotorikában is mutatkozhatnak elakadások, ha a gyermek állandó szorongásban él. A test megfeszül, az izmok tónusa megváltozik, ami gátolja a természetes, játékos felfedezést. A kiabálás tehát nem áll meg a fülkagylónál, hanem végiggyűrűzik az egész testen, nyomot hagyva minden sejtben.
A reaktív nevelés csapdája
Miért fordulunk mégis ehhez az eszközhöz, ha ennyi káros hatása van? A válasz a reaktív nevelésben rejlik, amikor nem tudatosan irányítjuk az eseményeket, hanem csak válaszolunk az ingerekre. Ilyenkor a fáradtság, az éhség vagy a saját feldolgozatlan traumáink veszik át az irányítást a józan eszünk felett.
A reaktív állapotban az agyunk visszacsúszik egy primitívebb szintre, ahol csak a támadás vagy a menekülés létezik. Nem látjuk a gyermek valódi igényét, csak a bosszantó viselkedést, amit meg akarunk állítani. A kiabálás ilyenkor egyfajta pánikreakció: „Csinálj már valamit, mert nem bírom tovább!”
A tudatos szülőség ezzel szemben a megállás művészetéről szól, arról a pár másodpercről az inger és a válasz között. Ha képesek vagyunk felismerni a saját testünk jelzéseit – a szaporább szívverést, az ökölbe ránduló kezet –, esélyt kapunk a váltásra. A kiabálás elkerülése nem a gyermekről szól, hanem a szülő önismeretéről és önkontrolljáról.
A reaktív nevelés másik jellemzője a következetlenség, ami még tovább növeli a gyermek szorongását. Ha egyik nap elnézzük a rendetlenséget, a másik nap pedig ordítunk miatta, a gyermek nem fogja érteni a szabályokat. Számára a világ kiszámíthatatlanná válik, ahol az érzelmi viharok bármikor, logikus ok nélkül lecsaphatnak.
A fegyelmezés és a büntetés közötti különbség
Sokan összetévesztik a fegyelmezést a büntetéssel, pedig a kettő célja és hatása gyökeresen eltér. A fegyelmezés eredeti jelentése a tanítás, az útmutatás, amely segít a gyermeknek elsajátítani a helyes viselkedési formákat. A büntetés – és ezen belül a kiabálás – célja viszont a fájdalom vagy a félelem okozása a múltbeli hiba megtorlásaként.
A kiabálás során a gyermek nem tanulja meg, hogyan csinálja jobban legközelebb, csak azt tanulja meg, hogyan kerülje el a szülő haragját. Ez a megközelítés külső kontrollt épít ki, ami csak addig működik, amíg a szülő jelen van. A belső iránytű, az önfegyelem és az erkölcsi érzék fejlesztése azonban elmarad.
A valódi neveléshez nyugodt légkörre van szükség, ahol a gyermek érzi, hogy hibázhat anélkül, hogy a személyiségét érné támadás. Ha halkan, de határozottan fogalmazzuk meg az elvárásainkat, a gyermek sokkal inkább hajlandó lesz az együttműködésre. A hangerő csökkentése paradox módon növeli a szavak súlyát és hitelességét.
Amikor kiabálunk, a gyermek agya bezárul a tanulás előtt, mert a túlélésre koncentrál. Ha viszont kapcsolódunk hozzá, megértjük az érzéseit, és nyugodtan magyarázzuk el a következményeket, megnyitjuk az utat a fejlődés előtt. A fegyelmezés tehát nem hatalmi harc, hanem egy közös tanulási folyamat, ahol a szülő a mentor, nem pedig a diktátor.
Aki halkan beszél, azt meghallják. Aki kiabál, attól csak félnek.
Hogyan építsük újjá a hidakat egy kirobbanás után
Nincs olyan szülő, aki soha ne emelte volna fel a hangját, és az önostorozás nem segít a helyzeten. A fontos kérdés nem az, hogy hibáztunk-e, hanem az, hogy mit teszünk utána. A kapcsolat helyreállítása (repair) az egyik legfontosabb eszköz a szülő kezében, amellyel mérsékelheti a kiabálás negatív hatásait.
A bocsánatkérés nem gyengeség, hanem a legnagyobb erő jele, amivel megmutatjuk a gyermeknek, hogy mi is emberek vagyunk és hibázhatunk. Ha elismerjük, hogy nem volt rendben a viselkedésünk, azzal validáljuk a gyermek érzéseit, és segítünk neki feldolgozni az ijedtséget. Ezzel egyben példát is mutatunk a konfliktusok feloldására és a felelősségvállalásra.
A helyreállítás folyamata lehetőséget ad arra is, hogy megbeszéljük a kiváltó okokat, mind szülői, mind gyermeki oldalról. Elmondhatjuk: „Sajnálom, hogy kiabáltam veled. Nagyon fáradt voltam, de ez nem ad okot arra, hogy így beszéljek.” Ez a fajta őszinteség mélyíti a köteléket és tanítja az érzelmi intelligenciát.
Fontos, hogy ne csak szavakkal, hanem tettekkel is jelezzük a megbékélést: egy ölelés, egy közös játék vagy egyszerűen a fizikai közelség segít visszaállítani a biztonságérzetet. A gyermeknek látnia kell, hogy a vihar elmúlt, és a szülő szeretete változatlan maradt. A helyreállítás során épített hidak gyakran erősebbek lesznek, mint a korábbiak voltak.
A szülői öngondoskodás szerepe a megelőzésben
Gyakran mondják, hogy az üres pohárból nem lehet tölteni, és ez a szülői türelemre különösen igaz. A kiabálás legtöbbször nem a gyermek viselkedéséről szól, hanem a szülő kimerült állapotáról. Ha nem figyelünk a saját alapvető szükségleteinkre – alvás, étkezés, pihenés –, a toleranciaküszöbünk drasztikusan lecsökken.
Az öngondoskodás nem önzőség, hanem a felelősségteljes szülőség feltétele, amely segít abban, hogy a legjobb verziónkat nyújthassuk. Ez jelenthet napi tíz perc csendet, egy sétát vagy akár szakember segítségének kérését, ha úgy érezzük, túl sok a teher. Ha mi jól vagyunk, a gyermekeink is sokkal nagyobb biztonságban vannak mellettünk.
Érdemes kidolgozni saját „vészforgatókönyveket” azokra az esetekre, amikor érezzük a feszültség növekedését. Ilyenkor segíthet egy pohár hideg víz, néhány mély lélegzet, vagy ha elhagyjuk a szobát egy percre, amíg megnyugszunk. Ezek az apró technikák megakadályozzák, hogy a pillanatnyi düh átvegye az irányítást.
A támogató közösség keresése is sokat segíthet, hiszen a tudat, hogy nem vagyunk egyedül a nehézségeinkkel, csökkenti a szégyenérzetet. Ha megosztjuk a tapasztalatainkat más szülőkkel, rájöhetünk, hogy mindannyian ugyanazokkal a kihívásokkal küzdünk. A szülői jólét közvetlenül korrelál a családi béke szintjével.
A tudatos jelenlét mint a nyugalom kulcsa
A mindfulness, vagyis a tudatos jelenlét gyakorlása radikálisan megváltoztathatja a szülői attitűdöt. Ez a szemlélet segít abban, hogy a jelen pillanatra koncentráljunk, anélkül, hogy azonnal ítélkeznénk vagy reagálnánk. A tudatosság rést üt az inger és a reakció közé, lehetőséget adva a bölcsebb választásra.
Amikor jelen vagyunk a kapcsolatban, észrevesszük a gyermek viselkedése mögött húzódó valódi okokat: a fáradtságot, az éhséget vagy a figyelemfelkeltést. Ahelyett, hogy támadásnak élnénk meg a gyerek ellenállását, képesek leszünk empátiával fordulni felé. A tudatos jelenlét csökkenti a szülői szorongást, ami az egyik leggyakoribb oka a hangos szavaknak.
A gyakorlat nem igényel órákig tartó meditációt; elég, ha napközben többször megállunk és megfigyeljük a légzésünket vagy a környezetünket. Ez segít az idegrendszerünknek visszatérni a nyugalmi állapotba, így kevésbé leszünk hajlamosak a „robbanásra”. A gyerekek pedig megérzik ezt a belső békét, és gyakran maguk is megnyugszanak a szülő jelenlétében.
A tudatosság arra is tanít, hogy elfogadjuk a saját érzéseinket, beleértve a dühöt is, anélkül, hogy hagynánk, hogy az irányítson minket. Megtanuljuk kimondani: „Most nagyon dühös vagyok, szükségem van egy kis szünetre.” Ez az őszinte kommunikáció sokkal hatékonyabb és tanulságosabb a gyermek számára, mint bármilyen kiabálás.
Különbségek a reakciókban: reaktív vs. reflektív szülőség
A szülői működésünk két nagy kategóriába sorolható, attól függően, hogy mennyi tudatosságot viszünk a nevelési folyamatokba. A reaktív szülő azonnal válaszol a kihívásokra, gyakran ösztönös és hangos módon, míg a reflektív szülő megáll, gondolkodik és a gyermek belső világára is tekintettel van.
| Jellemző | Reaktív szülő | Reflektív szülő |
|---|---|---|
| Hozzáállás | Azonnali kontrollra törekszik | Megértésre és kapcsolódásra törekszik |
| Kommunikáció | Gyakori kiabálás, parancsolgatás | Nyugodt hangnem, magyarázat |
| Fókusz | A rossz viselkedés megállítása | A viselkedés mögötti ok feltárása |
| Hosszú távú hatás | Félelem, távolságtartás, lázadás | Bizalom, önállóság, érzelmi biztonság |
A reflektív szülőség nem jelenti a határok hiányát vagy a túlzott engedékenységet; éppen ellenkezőleg, a határok itt sokkal világosabbak, mert nyugodt és érthető módon vannak tálalva. A gyermek tudja, mire számíthat, és érzi a szülő stabilitását, ami elengedhetetlen a fejlődéséhez. Ez a szemléletmód segít elkerülni a kiabálást, mert a szülő nem a saját frusztrációját vetíti ki, hanem a gyermek igényeire válaszol.
A váltás a reaktívból a reflektívbe nem egyik napról a másikra történik, hanem folyamatos gyakorlást igényel. Meg kell tanulnunk megkérdőjelezni a saját automatikus reakcióinkat, és alternatívákat keresni a nehéz helyzetekben. Minden egyes alkalom, amikor sikerül megőrizni a nyugalmunkat egy konfliktus során, egy győzelem a tudatosság és a gyermekünk jövője érdekében.
A kiabálás mint a tehetetlenség jele
Be kell vallanunk magunknak, hogy a kiabálás valójában a szülői tehetetlenség beismerése. Amikor már nincs több érvünk, nincs több eszközünk, és nem tudjuk, hogyan kezeljük a helyzetet, felemeljük a hangunkat. Ez egyfajta fehér zászló lengetése, amit azonban a gyermek nem megadásként, hanem félelmetes támadásként érzékel.
A tehetetlenség érzése ijesztő, de ha felismerjük, elindulhatunk a megoldás felé. Ahelyett, hogy a hangerőt növelnénk, növelhetjük a tudásunkat és az eszköztárunkat. Könyvek, előadások vagy tanácsadás segíthetnek megérteni a gyermeki fejlődés szakaszait, ami csökkenti a szülői elvárásokból fakadó feszültséget.
Gyakran azért kiabálunk, mert azt várjuk a gyerektől, hogy olyasmit tegyen, amire biológiailag még nem képes – például maradjon csendben hosszú ideig vagy kezelje az indulatait felnőtt módon. A reális elvárások kialakítása az egyik leghatékonyabb módja a kiabálás megelőzésének. Ha tudjuk, mi várható el egy háromévestől vagy egy tízévestől, kevésbé fogunk meglepődni és dühbe gurulni.
A tehetetlenség elfogadása és a kontroll elengedése néha a legfelszabadítóbb dolog, amit tehetünk. Nem kell minden pillanatot uralnunk, és nem kell tökéletesnek lennünk. Ha megengedjük magunknak a hibázás lehetőségét, a gyermekeinkkel szemben is türelmesebbek leszünk. A kiabálásmentes nevelés nem a tökéletességről, hanem az emberségről és a fejlődésről szól.
A gyermek nézőpontja: mit érez ő?
Ha egy pillanatra belehelyezkednénk egy kisgyermek helyzetébe, akivel éppen egy hatalmas felnőtt kiabál, valószínűleg mi is rettegnénk. A gyermek számára a szülő egyfajta istenség, akitől az élete függ; az ő haragja tehát egzisztenciális fenyegetés. Az az arc, amelynek mosolyognia kellene, ilyenkor eltorzul, és a hang, amelynek altatnia kellene, fülsüketítővé válik.
Sok gyermek ilyenkor „disszociál”, vagyis fejben elmenekül a helyzetből, hogy ne kelljen átélnie a fájdalmat. Ezért tűnhetnek olykor bambának vagy figyelmetlennek kiabálás közben – ez egy védekezési mechanizmus. Mások pedig átveszik a feszültséget, és ők is sírni vagy verekedni kezdenek, ami csak tovább rontja a helyzetet.
A gyermekben ilyenkor a „rossz vagyok” érzése rögzül, nem pedig az a felismerés, hogy mit kellene másképp tennie. A félelem gátolja a belátást, és csak a túlélési ösztönöket hagyja működni. Gondoljunk bele: mi sem tudnánk hatékonyan dolgozni, ha a főnökünk folyamatosan az arcunkba üvöltene a hibáink miatt.
A megértés és a biztonság az a két pillér, amire egy gyermeknek szüksége van a növekedéshez. Ha a kiabálás rombolja ezeket a pilléreket, a gyermek fejlődése megreked vagy torzul. A gyermek nézőpontjának megismerése segít abban, hogy visszavegyünk a hangerőből, és újra felfedezzük a suttogás és a kedvesség erejét.
A halk szavak sokkal mélyebbre hatolnak, mert a gyermeknek oda kell figyelnie rájuk, és nem kell közben a védekezéssel foglalkoznia. A figyelem és a tisztelet, amit ilyenkor tanúsítunk, önszeretetre és mások tiszteletére tanítja őt. A leghatalmasabb változásokat gyakran a legcsendesebb pillanatok indítják el a családi életben.
A mindennapok sűrűjében könnyű elfelejteni, hogy a gyermekeinknek mi vagyunk a biztonság és a szeretet egyetlen igazi forrása. Minden kiabálásmentes nap egy befektetés az ő mentális egészségükbe és a mi közös jövőnkbe. A változás nem a gyerek fegyelmezésével kezdődik, hanem a saját belső békénk megteremtésével és a tudatosság melletti elköteleződéssel.
Bár minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy a bemutatott témákat precízen dolgozzuk fel, tévedések lehetségesek. Az itt közzétett információk használata minden esetben a látogató saját felelősségére történik. Felelősségünket kizárjuk minden olyan kárért, amely az információk alkalmazásából vagy ajánlásaink követéséből származhat.
