A segítségnyújtás néha paradox helyzetet teremt. Jóllehet, a segítség szándéka mindig pozitív, a túlzott vagy nem megfelelő segítség káros hatással lehet a megsegítettre. Gyakran előfordul, hogy a jó szándék ellenére megfosztjuk a másikat a tanulás, a fejlődés és az önállóság lehetőségétől.
Ez különösen igaz a gyermeknevelésben, ahol a szülők ösztönösen szeretnék megóvni gyermeküket a nehézségektől. Azonban, ha mindent elintézünk helyettük, megakadályozzuk, hogy megtapasztalják a sikerélményt a saját erőfeszítéseik nyomán. Hasonlóképpen, a munkahelyen is ártalmas lehet a túlzott segítségnyújtás. Ha a kollégák folyamatosan a munkatársuk helyett oldják meg a feladatokat, az frusztrációhoz és önbizalomhiányhoz vezethet.
A valódi segítség abban rejlik, hogy támogatjuk a másikat abban, hogy saját maga találja meg a megoldást, és erősítjük a képességét, hogy a jövőben egyedül is boldoguljon.
A segítség abbahagyása tehát nem feltétlenül jelenti a közönyt vagy a ridegséget. Éppen ellenkezőleg, az a bizalom jele, hogy a másik képes megbirkózni a kihívásokkal. Persze, ez nem jelenti azt, hogy teljesen magára kell hagyni valakit. Fontos, hogy legyünk elérhetőek, ha valóban szükség van ránk, de csak akkor avatkozzunk be, ha a helyzet súlyosbodik, vagy a másik egyértelműen kéri a segítségünket.
A kulcs a megfelelő egyensúly megtalálásában rejlik. Fel kell ismernünk, mikor van valóban szükség a segítségünkre, és mikor ártunk többet, mint használunk. A cél az, hogy támogassuk a másikat a növekedésben és az önállóságban, nem pedig az, hogy függővé tegyük magától.
A túlzott segítségnyújtás pszichológiai háttere: Kontroll, autonómia és kompetencia
A túlzott segítségnyújtás, bár jó szándékú, gyakran aláássa a segített személy önállóságát és kompetenciaérzését. A pszichológiai kutatások rávilágítanak, hogy az autonómia, vagyis a saját cselekedeteink feletti kontroll érzése, alapvető szükségletünk. Amikor valaki folyamatosan a segítségünkre siet, anélkül, hogy erre kifejezetten kértük volna, ez az autonómia sérülhet.
A kontrollvesztés érzése szorongáshoz, frusztrációhoz és akár depresszióhoz is vezethet. Az egyén úgy érezheti, nem képes megbirkózni a kihívásokkal, ami negatívan befolyásolja önértékelését. Ezért a „néha a segítség abbahagyása a legjobb segítség” elve azt hangsúlyozza, hogy hagyni kell a másik felet próbálkozni, hibázni és tanulni.
A kompetencia, vagyis a képesség érzése, hogy valamit sikeresen végre tudunk hajtani, szintén kulcsfontosságú a mentális jóllét szempontjából. A túlzott segítségnyújtás megakadályozza, hogy az egyén megtapasztalja a sikerélményt, ami pedig elengedhetetlen a kompetenciaérzés kialakulásához.
A segítség visszatartása nem egyenlő a közömbösséggel. Épp ellenkezőleg, a valódi segítségnyújtás része az is, hogy felismerjük, mikor van szükség a visszalépésre, hogy a másik fél lehetőséget kapjon a fejlődésre.
A szülők, tanárok és vezetők gyakran esnek abba a hibába, hogy túlságosan is beleavatkoznak a másik dolgaiba, megakadályozva ezzel a problémamegoldó képesség fejlődését. Ahelyett, hogy azonnal megoldást kínálnánk, érdemesebb kérdéseket feltenni, bátorítani a próbálkozást és támogatni a folyamatot.
Például, ahelyett, hogy egy gyermek helyett megcsinálnánk a házifeladatot, inkább segítsünk neki megérteni a feladatot, és hagyjuk, hogy önállóan találja meg a megoldást. Hasonlóképpen, a munkahelyen is fontos, hogy a munkatársaknak teret adjunk a kreatív megoldások kidolgozására, még akkor is, ha ez némi időveszteséggel jár.
A megfelelő segítségnyújtás kulcsa a mérlegelés. Fontos felmérni a másik fél képességeit, a helyzet nehézségét és a segítség szükségességét. Néha a legjobb, amit tehetünk, hogy egyszerűen csak ott vagyunk, támogatást nyújtunk, de nem avatkozunk be közvetlenül.
A tanult tehetetlenség kialakulása a folyamatos segítség hatására
A túlzott segítségnyújtás paradox módon ártalmas lehet. Amikor valakinek folyamatosan segítünk, megakadályozzuk, hogy saját erőfeszítéseket tegyen a problémák megoldására. Ez a jelenség a tanult tehetetlenség kialakulásához vezethet. A tanult tehetetlenség azt jelenti, hogy az egyén megtanulja, hogy a cselekedetei nem befolyásolják a kimenetelt, ezért feladja a próbálkozást.
Képzeljünk el egy gyereket, akinek minden feladatát megoldjuk helyette. Bár rövid távon ez gyors és hatékony megoldásnak tűnhet, hosszú távon a gyermek nem fogja elsajátítani a problémamegoldó készségeket. Megtanulja, hogy mindig számíthat a segítségre, és nem fogja fejleszteni a saját képességeit.
A folyamatos segítségnyújtás elveheti az egyén motivációját és önbizalmát.
Ez a jelenség nem csak gyermekekre vonatkozik. Felnőttek esetében is megfigyelhető, például a munkahelyen. Ha egy munkavállaló folyamatosan segítséget kap a feladataihoz, nem fogja megtanulni, hogyan kell önállóan dolgozni, és nem fogja érezni a saját sikereinek örömét.
A segítség abbahagyása nem jelenti azt, hogy magára hagyjuk az illetőt. Ehelyett azt jelenti, hogy lehetőséget adunk neki, hogy önállóan próbálkozzon, hibázzon és tanuljon. Fontos, hogy támogató környezetet teremtsünk, ahol az egyén biztonságban érezheti magát ahhoz, hogy kockázatot vállaljon és fejlődjön.
A segítségnyújtásnak fokozatosnak kell lennie. Először nyújtsunk segítséget, majd fokozatosan vonjuk vissza, ahogy az egyén egyre ügyesebbé válik. Ez lehetővé teszi számára, hogy lassan és biztonságosan elsajátítsa a szükséges készségeket, és elkerülje a tanult tehetetlenség kialakulását.
A „jószándékú” akadályozás: A fejlődés gátjai a túlzott védelem mögött
A túlzott segítségnyújtás, bár jó szándékú, gyakran épp a fejlődés gátjává válik. Amikor folyamatosan segítünk valakinek, megfosztjuk őt a saját tapasztalatok megszerzésének lehetőségétől. Ez különösen igaz a gyermeknevelésben, de a munkahelyi környezetben is gyakran előfordul.
Az állandó „segítség” paradox módon akadályozza az önállóság kialakulását. Ha valaki sosem szembesül a hibáival, sosem tanul meg azokból. A hibázás ugyanis a tanulási folyamat szerves része. Ha mindig ott vagyunk, hogy „megmentsük” a másikat a következményektől, akkor nem adunk lehetőséget a felelősségvállalásra és a problémamegoldó képességek fejlesztésére.
Néha a legjobb, amit tehetünk, hogy hátralépünk, és hagyjuk, hogy a másik személy maga oldja meg a problémát.
Gondoljunk csak a szülőkre, akik minden akadályt elhárítanak gyermekük útjából. Bár szeretetből teszik, ezzel valójában megfosztják őket a reziliencia (a nehézségekkel szembeni ellenálló képesség) fejlesztésének lehetőségétől. Hasonló a helyzet a mikro-menedzser típusú vezetőkkel, akik folyamatosan beavatkoznak munkatársaik feladataiba. Ezzel a motivációt csökkentik és a kreativitást fojtják el.
Persze, nem könnyű hátralépni. Természetes ösztönünk, hogy segítsünk a szeretteinknek, a kollégáinknak. De néha a legnagyobb segítség az, ha hagyjuk, hogy a másik személy maga találja meg a megoldást. Ez nem azt jelenti, hogy teljesen magára hagyjuk, hanem azt, hogy támogató módon vagyunk jelen, és csak akkor avatkozunk be, ha valóban szükség van rá.
A szülői túlgondoskodás hatásai a gyermek önállóságára és identitására
A túlzott szülői gondoskodás, bár jó szándékú, paradox módon éppen azt akadályozhatja, amit a szülő a legjobban szeretne: a gyermeke önállóságát és egészséges identitásának fejlődését. Amikor a szülő minden akadályt elhárít a gyermek útjából, megfosztja őt a tanulás lehetőségétől, ami a hibákból és a saját erőfeszítésekből származik.
A gyermek, aki sosem tapasztalja meg a kudarcot, nem tanulja meg, hogyan kell megbirkózni a nehézségekkel, hogyan kell megoldani a problémákat. Ehelyett függővé válik a szülői segítségtől, és elveszíti a hitét a saját képességeiben. Ez a függőség később kihat a felnőtt életére is, megnehezítve a munkahelyi helytállást, a párkapcsolatok kialakítását és a felelősségvállalást.
Az identitás fejlődése szempontjából a túlgondoskodás azt jelenti, hogy a gyermeknek nincs lehetősége arra, hogy kipróbálja magát különböző helyzetekben, hogy felfedezze a saját érdeklődési körét és képességeit. A szülői elvárások és a túlzott kontroll miatt a gyermek elveszítheti a kapcsolatot a saját vágyaival és szükségleteivel, és ehelyett a szülői elvárásoknak próbál megfelelni.
A túlgondoskodó szülők gyakran megakadályozzák a gyermeküket a kockázatvállalásban. Pedig a kockázatvállalás elengedhetetlen a fejlődéshez. A gyermeknek szüksége van arra, hogy kipróbáljon új dolgokat, hogy feszegetni tudja a határait, hogy megtapasztalja a sikert és a kudarcot egyaránt. Amikor a szülő minden kockázatot elhárít, megfosztja a gyermeket a fejlődéshez szükséges tapasztalatoktól.
Néha a legjobb, amit egy szülő tehet, az az, hogy hátralép, és hagyja, hogy a gyermeke maga oldja meg a problémákat, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy hibázik.
A szülői szeretet és támogatás elengedhetetlen, de a túlzott gondoskodás helyett inkább arra kell törekedni, hogy biztonságos teret teremtsünk a gyermek számára, ahol szabadon kísérletezhet, hibázhat és tanulhat. A szülő feladata, hogy támogassa a gyermeket az önállóság felé vezető úton, nem pedig az, hogy minden akadályt elhárítson az útjából.
A túlgondoskodás hosszú távú hatásai között szerepelhet a szorongás, a depresszió, az önbizalomhiány és a párkapcsolati problémák. A gyermek, aki sosem tanult meg egyedül megbirkózni a nehézségekkel, nehezen fogja tudni kezelni a felnőtt élet kihívásait.
Ahelyett, hogy mindent megtennénk a gyermekünkért, inkább tanítsuk meg őket arra, hogyan tegyenek meg mindent magukért. Ez a valódi szeretet és gondoskodás.
A mikromenedzsment mint a segítségnyújtás negatív formája a munkahelyen
A mikromenedzsment, bár gyakran a segítségnyújtás szándékával indul, valójában annak negatív formájává válhat a munkahelyen. Ahelyett, hogy támogatná a kollégákat vagy beosztottakat, korlátozza a kreativitásukat és a fejlődésüket.
A mikromenedzser folyamatosan ellenőrzi a feladatok apró részleteit, megkérdőjelezi a döntéseket, és nem hagy teret az önállóságnak. Ez a fajta kontroll nemcsak frusztráló, hanem aláássa az alkalmazottak önbizalmát és motivációját is. Érzik, hogy nem bíznak bennük, ami hosszú távon a teljesítmény romlásához vezethet.
Néha a legjobb segítség az, ha hagyjuk, hogy a munkatársak maguk oldják meg a problémákat, még akkor is, ha hibáznak. A hibákból való tanulás a fejlődés elengedhetetlen része.
Ahelyett, hogy állandóan beavatkoznánk, sokkal hatékonyabb, ha világos célokat és elérhető erőforrásokat biztosítunk, majd hagyjuk, hogy a munkatársak a saját módszereikkel érjék el azokat. A visszajelzés fontos, de a folyamatos kritika és a túlzott ellenőrzés kontraproduktív.
A mikromenedzsment legkárosabb hatásai közé tartozik:
- A kreativitás elfojtása: Az állandó kontroll alatt a munkatársak nem mernek új ötletekkel előállni.
- A motiváció csökkenése: Az önállóság hiánya demotiválttá teszi az embereket.
- A bizalom hiánya: Az állandó ellenőrzés azt üzeni, hogy a vezető nem bízik a munkatársakban.
- A stressz növekedése: A folyamatos nyomás és a kritika stresszt okoz.
A bizalom és az önállóság kulcsfontosságú a sikeres csapatmunkához. Ahelyett, hogy mikromenedzselnénk, inkább a munkatársak fejlődését támogassuk, és bízzunk abban, hogy képesek a feladatok elvégzésére. Ha valaki hibázik, az egy lehetőség a tanulásra és a fejlődésre, nem pedig ok a szigorúbb kontrollra.
A függőség kialakulása és fenntartása a folyamatos segítség által
A túlzott segítségnyújtás, bár jó szándékú, paradox módon gátolhatja a fejlődést és függőséget alakíthat ki. Amikor valaki rendszeresen helyettünk old meg problémákat, vagy végez el feladatokat, megfosztjuk őt a tanulás és a kompetencia érzésének lehetőségétől. Ez a függőség nem csak anyagi, hanem érzelmi és szellemi is lehet.
A függőség kialakulásának egyik fő oka, hogy a folyamatos segítség megszünteti a kihívásokat. Az emberek akkor fejlődnek a legjobban, ha meg kell küzdeniük a nehézségekkel, és saját erőfeszítéseik révén jutnak el a megoldáshoz. Ha ezt a lehetőséget elvesszük tőlük, nem alakul ki bennük a probléma megoldó képesség, az önbizalom és a kitartás.
A segítség abbahagyása nem azt jelenti, hogy magára hagyjuk a másikat, hanem azt, hogy teret adunk neki a növekedéshez és a függetlenséghez.
A függőség fenntartásában szerepet játszhat a segítő személy saját igénye is. Néha a segítségnyújtás önértékelési problémákat takar, vagy a kontroll iránti vágyat elégíti ki. Ebben az esetben a segítő nem a másik érdekeit tartja szem előtt, hanem a sajátját.
Milyen formában nyilvánulhat meg a káros segítség?
- Állandó tanácsadás, anélkül, hogy a másik kérné.
- Feladatok elvégzése helyette, amiket ő is meg tudna csinálni.
- Döntések meghozatala helyette, még akkor is, ha képes lenne rá.
- Túlzott anyagi támogatás, ami nem ösztönzi munkára.
A megoldás a fokozatosság. Először csökkenteni kell a segítség mértékét, majd fokozatosan átadni a felelősséget a másik félnek. Fontos a bizalom és a bátorítás, hogy a másik érezze, hiszünk benne, hogy képes megbirkózni a kihívásokkal. A segítő szerep itt átalakul mentorrá, aki támogat, de nem helyettesít.
Az empowerment szerepe a segítségnyújtásban: A hangsúly a képessé tételre helyezése
A segítségnyújtás nem mindig a közvetlen beavatkozást jelenti. Sőt, néha a legjobb segítség az, ha visszalépünk, és teret engedünk a másik félnek, hogy saját maga találjon megoldást. Ez az empowerment lényege: nem a problémát oldjuk meg helyette, hanem felvértezzük őt azokkal az eszközökkel, amelyekkel a jövőben képes lesz kezelni hasonló helyzeteket.
A túlzott segítségnyújtás, vagyis a „segítségfüggőség” kialakítása káros lehet. Ha valaki mindig számíthat arra, hogy más megoldja a problémáit, sosem fogja megtanulni, hogyan kell önállóan boldogulni. Ezzel pedig csökken az önbizalma és a hatékonyságérzete.
A valódi segítség az, amikor a másik felet képessé tesszük arra, hogy a saját életének a kovácsává váljon.
Hogyan néz ki ez a gyakorlatban? Például:
- Ha valaki nehézségekkel küzd egy feladat megoldásában, ne adjuk oda azonnal a kész megoldást. Ehelyett segítsünk neki megérteni a problémát, és vezessük rá a lehetséges megoldásokra.
- Tanítsuk meg neki, hol találhat információt, és hogyan tudja azt hasznosítani.
- Bátorítsuk, hogy próbálkozzon, és ne féljen a hibáktól. A hibákból lehet a legtöbbet tanulni.
Az empowerment tehát egy befektetés a jövőbe. Nem azonnali megoldást kínál, hanem tartós képességeket fejleszt. Ezáltal a segítségre szoruló személy önállóbbá, magabiztosabbá és rugalmasabbá válik, ami hosszú távon sokkal értékesebb, mint a pillanatnyi tehermentesítés.
A határok meghúzásának művészete: Hogyan mondjunk nemet a túlzott segítségkérésre?
A segítőkészség nagyszerű tulajdonság, de könnyen átcsúszhatunk a túlzásba. Amikor valakinek folyamatosan segítünk, megfosztjuk őt a fejlődés lehetőségétől és a saját problémái megoldásának képességétől. Ez paradox módon ártalmas lehet, még akkor is, ha a legjobb szándékkal tesszük.
Az, hogy mikor kell abbahagyni a segítséget, egyéni helyzettől függ. Figyeljünk a jelekre: vajon az illető mindig ránk támaszkodik, ahelyett, hogy maga próbálna megoldást találni? Vagy a segítségünk ellenére sem tesz semmit a helyzet javításáért?
A nemet mondás nehéz lehet, de elengedhetetlen. Fontos, hogy határokat szabjunk, mind a saját érdekünkben, mind a másik fél érdekében. Ezt megtehetjük udvariasan, de határozottan. Például:
- „Szeretnék segíteni, de most más dolgom van.”
- „Nem tudom ezt megtenni helyetted, de szívesen adok tanácsot, hol találhatsz segítséget.”
- „Úgy gondolom, te is meg tudod oldani ezt a problémát, ha egy kicsit utánajársz.”
A lényeg, hogy ne vállaljunk túl sokat, és ne tegyünk meg olyat, amit a másik fél is megtehetne magának. A segítség abbahagyása nem feltétlenül jelent rosszindulatot. Gyakran ez a legbölcsebb és legkedvesebb dolog, amit tehetünk.
Néha a segítség abbahagyása a legjobb segítség, mert lehetővé teszi a másik fél számára, hogy fejlődjön és önállóbbá váljon.
Ahelyett, hogy mindent megtennénk valakiért, próbáljuk meg irányítani, tanácsot adni, vagy eszközöket biztosítani, amelyekkel maga is képes lesz megoldani a problémáit. Ez sokkal hatékonyabb és fenntarthatóbb segítségnyújtás.
Az önsegítés ösztönzése: Technikák és módszerek a függetlenség támogatására
A segítségnyújtás művészete nem csupán abban rejlik, hogy mikor nyújtjuk a kezünket, hanem abban is, hogy mikor vonjuk azt vissza. Néha a legjobb segítség az, ha hagyjuk, hogy a másik fél maga birkózzon meg a kihívással. Ez különösen igaz a hosszú távú fejlődés szempontjából.
A túlzott segítségnyújtás – még a legjobb szándék mellett is – alááshatja a másik fél önbizalmát és képességét, hogy önállóan oldjon meg problémákat. Ehelyett törekedjünk arra, hogy lehetőséget teremtsünk a tanulásra és a fejlődésre.
- Kérdezzünk! Ahelyett, hogy azonnal megoldást kínálnánk, kérdezzünk rá, hogy a másik fél hogyan közelítené meg a helyzetet.
- Támogassuk a próbálkozást! Bátorítsuk a kísérletezést, még akkor is, ha az első próbálkozások nem sikerülnek.
- Biztosítsunk erőforrásokat! Segítsünk megtalálni a szükséges információkat és eszközöket, de ne végezzük el helyettük a munkát.
A scaffolding (állványozás) egy hatékony módszer, amely során fokozatosan csökkentjük a támogatást, ahogy a másik fél egyre ügyesebbé válik. Kezdetben intenzív segítséget nyújtunk, majd ahogy a képességek fejlődnek, egyre inkább háttérbe vonulunk.
A valódi segítség nem abban rejlik, hogy megoldjuk a problémát a másik helyett, hanem abban, hogy képessé tesszük őt a saját megoldások megtalálására.
Az önsegítés ösztönzése magában foglalja a felelősség átadását. Ha valaki hibát követ el, ne mentsük ki azonnal. Hagyjuk, hogy megtapasztalja a következményeket, és tanuljon belőlük. Ez a legértékesebb lecke.
- Légy türelmes! A fejlődés időbe telik.
- Ünnepeld a sikereket! Ismerd el a kemény munkát és az elért eredményeket.
- Adj visszajelzést! Konstruktív visszajelzést adj, ami segít a fejlődésben.
A cél az, hogy a másik fél önálló, kompetens és magabiztos legyen. Ezt nem érhetjük el azzal, ha mindent helyette csinálunk. A segítség abbahagyása néha a legbátrabb és legönzetlenebb dolog, amit tehetünk.
A kognitív torzítások szerepe a segítségnyújtásban: A „megmentő” komplexus
A segítségnyújtás vágya mélyen gyökerezik az emberi természetben, azonban a jó szándék néha kontraproduktívvá válhat. A „megmentő” komplexus, melyben az egyén folyamatosan mások problémáit akarja megoldani, gyakran kognitív torzítások eredménye. Ilyen torzítás lehet például a mások helyzetének alábecsülése, vagy a saját képességeink túlértékelése.
Gyakran beleesünk abba a hibába, hogy azt hisszük, mi tudjuk a legjobban, mi a másik embernek a jó. Ez a „jobb tudás illúziója” oda vezethet, hogy olyan megoldásokat erőltetünk rá másokra, amelyek nem illeszkednek az ő igényeikhez és céljaikhoz. Ahelyett, hogy támogatnánk őket a saját útjuk megtalálásában, függővé tesszük őket tőlünk.
Néha a legnagyobb segítség az, ha hagyjuk, hogy valaki a saját hibáiból tanuljon.
A folyamatos segítségnyújtás megakadályozhatja a másikat abban, hogy fejlődjön, önállóvá váljon és megtanulja kezelni a problémáit. Ez különösen igaz a gyermeknevelésben, ahol a túlzott védelem és beavatkozás gátolhatja a gyermek önbizalmának és problémamegoldó képességének kialakulását.
Fontos felismerni, mikor válik a segítségnyújtásunk ártalmassá. Ha azt vesszük észre, hogy valaki folyamatosan tőlünk várja a megoldást, és nem tesz erőfeszítéseket a saját helyzetének javítására, akkor valószínűleg a segítségünk nem a legjobb módja a támogatásnak. Ilyenkor érdemesebb a motivációt és a felelősségvállalást ösztönözni, ahelyett, hogy kész megoldásokat kínálnánk.
A helyzetfelismerés fontossága: Mikor van valóban szükség segítségre, és mikor nem?
A segítségnyújtás gyakran ösztönös reakció, azonban nem minden helyzetben válik a segítség a kedvező eredménnyel egyenlővé. A valódi segítség abban rejlik, hogy felmérjük, a másik félnek valóban szüksége van-e ránk, vagy a beavatkozásunkkal éppen a fejlődését gátoljuk. Gondoljunk csak egy kisgyerekre, aki épp most tanul járni: ha minden elesésnél azonnal felkapjuk, megfosztjuk őt a saját erőfeszítéseinek és a felállás örömének megtapasztalásától, ami elengedhetetlen a mozgáskoordináció elsajátításához.
Hasonló elv érvényesülhet a munkahelyi környezetben is. Ha egy kolléga új feladatot kap, könnyű lenne azonnal segíteni neki, ha elakad. Azonban, ha hagyjuk, hogy önállóan oldja meg a problémát, akár hibák árán is, azzal lehetőséget teremtünk számára a tanulásra és a fejlődésre. A mikro-menedzselés helyett a bizalom és a támogatás sokkal hatékonyabb lehet.
A túlzott segítségnyújtás a magánéletben is problémákat okozhat. Ha egy barátunk folyamatosan anyagi gondokkal küzd, és mi mindig kisegítjük, azzal nem oldjuk meg a problémát gyökerét, csupán fenntartjuk a helyzetet. Ebben az esetben talán hasznosabb lenne a pénzügyi tervezéshez segítséget nyújtani, vagy éppen szakemberhez irányítani őt.
A valódi segítség nem az azonnali beavatkozást jelenti, hanem a másik fél önállóságának és fejlődésének elősegítését.
Mikor válik a segítségünk károssá? Amikor:
- Megfosztjuk a másikat a tanulási lehetőségtől.
- Függőséget alakítunk ki.
- Nem vesszük figyelembe a másik fél igényeit és képességeit.
- A segítségünkkel elkerüljük a saját kényelmetlenségünket (pl. a konfliktushelyzetet).
Ezzel szemben mikor van valóban szükség segítségre?
- Súlyos vészhelyzetben (pl. baleset).
- Ha a másik fél egyértelműen kéri a segítségünket, és képtelen egyedül megoldani a problémát.
- Ha a segítségünkkel a másik fél fejlődését segítjük elő, és nem vesszük át a feladatot helyette.
A helyzetfelismerés kulcsfontosságú. Meg kell tanulnunk különbséget tenni aközött, hogy valakinek valóban szüksége van-e a segítségünkre, vagy csak kényelmesebb számára, ha mi oldjuk meg a problémát helyette. A legjobb szándék ellenére is árthatunk, ha nem mérjük fel a helyzetet megfelelően.
Bár minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy a bemutatott témákat precízen dolgozzuk fel, tévedések lehetségesek. Az itt közzétett információk használata minden esetben a látogató saját felelősségére történik. Felelősségünket kizárjuk minden olyan kárért, amely az információk alkalmazásából vagy ajánlásaink követéséből származhat.
