Gyakran tapasztaljuk, hogy az emberi érzelmek világa kifürkészhetetlen és sokszínű. A mindennapi életben természetesnek vesszük, hogy ha valaki örömteli hírt kap, elmosolyodik, ha pedig veszteség éri, elszomorodik. Ez az összhang teremti meg a társas érintkezés alapjait, hiszen az arckifejezések és az érzelmi reakciók iránytűként szolgálnak számunkra a másik ember belső állapotának megértéséhez. Mi történik azonban akkor, ha ez az iránytű elromlik, és a külső megnyilvánulások köszönőviszonyban sincsenek a belső megélésekkel vagy a szituáció súlyával?
A lélekgyógyászat egyik legkülönösebb jelensége, amikor az egyén érzelmi válaszai látványosan eltérnek a környezeti ingerektől. Képzeljük el azt a helyzetet, amikor valaki egy mélyen megrendítő tragédia hallatán harsány nevetésben tör ki, vagy éppen egy vidám születésnapi ünnepségen mutat mély, vigasztalhatatlan bánatot. Ez a jelenség nem puszta különcködés vagy szándékos provokáció, hanem egy komoly pszichopatológiai állapot, amelyet a szaknyelv paratímiának nevez. Ez az affektív inkongruencia alapjaiban rendíti meg a szociális interakciókat, és gyakran súlyos mentális zavarok előjele vagy kísérőjelensége lehet.
A paratímia lényege az érzelmi válasz és a gondolati tartalom, illetve a külső helyzet közötti teljes összhang hiánya, amely leggyakrabban a skizofrénia spektrumzavaroknál jelentkezik. A tünetek közé tartozik az inadekvát nevetés, a helyzethez nem illő sírás és az érzelmi reakciók kiszámíthatatlansága, amelyek hátterében gyakran az agyi dopaminrendszer zavara vagy súlyos disszociatív folyamatok állnak. A paratímia megértése elengedhetetlen a pszichotikus állapotok korai felismeréséhez és a hatékony terápiás intervenciók kidolgozásához.
Az érzelmi válaszok és a valóság elszakadása
Az emberi psziché egyik legfontosabb funkciója az affektív válaszkészség, amely lehetővé teszi, hogy érzelmileg rezonáljunk a külvilág történéseire. Amikor ez a rendszer megfelelően működik, az érzelmeink logikus válaszok a bennünket ért hatásokra. A paratímia esetében azonban ez a logikai láncolat megszakad. Az egyén nem azért nevet, mert valami vicceset lát, hanem mert a belső mentális folyamatai és az érzelmi központjai közötti kommunikáció zavart szenved.
Ez az állapot mélyen zavarba ejtő a környezet számára, hiszen az emberi evolúció során arra kondicionálódtunk, hogy bízzunk a nonverbális jelekben. Ha valaki ránk mosolyog, azt barátságosnak véljük, ha valaki sír, segíteni akarunk neki. A paratímiás beteg esetében ezek a jelek félrevezetők. A nevetés mögött nem öröm, hanem gyakran kínzó belső feszültség, vagy éppen a gondolatok szétesése áll. Ez a szakadék a belső megélés és a külső kifejezés között a beteg számára is izolációt eredményez, hiszen környezete képtelen megfelelően reagálni rá.
A klinikai megfigyelések szerint a paratímia nem csupán egy izolált tünet, hanem egy mélyebb személyiségbeli szétesés megnyilvánulása. A betegek sokszor maguk sem értik, miért reagálnak úgy, ahogy, vagy ha megkérdezik őket, bizarr magyarázatokat adnak az érzelmi kitöréseikre. Ez a fajta érzelmi disszonancia rávilágít arra, hogy az érzelmek kontrollja és kifejezése egy rendkívül komplex neurobiológiai és pszichológiai folyamat eredménye, amely sérülékenyebb, mint gondolnánk.
A paratímia nem a nevetésről vagy a sírásról szól, hanem a lélek azon képességének elvesztéséről, hogy harmóniában maradjon a valósággal.
A fogalom eredete és diagnosztikai jelentősége
A paratímia kifejezés a görög „para” (mellett, mellett elmenő, rendellenes) és „thymos” (lélek, hangulat, indulat) szavakból ered. A pszichiátria történetében Eugen Bleuler svájci pszichiáter volt az, aki az 1900-as évek elején alaposan leírta ezt a jelenséget, mint a skizofrénia egyik alaptünetét. Bleuler felismerte, hogy a betegek érzelmi élete nem csupán elszegényedik, hanem sokszor „eltolódik” a realitástól. Ez az eltolódás az, amit ma affektív inadekvátságnak is nevezünk.
A diagnosztikai folyamat során a szakembernek különbséget kell tennie az egyszerű hangulatingadozás és a valódi paratímia között. Míg egy bipoláris beteg hangulata illeszkedik a belső (bár túlzó) állapotához, a paratímiás betegnél az érzelmi reakció teljesen függetlenedik a kontextustól. Ez a függetlenedés az, ami a paratímiát annyira sajátságossá és nehezen kezelhetővé teszi. A klinikai interjú során a pszichológus figyelmi fókuszában nemcsak az áll, amit a beteg mond, hanem az is, ahogyan mondja, és milyen érzelmi töltettel teszi azt.
A modern osztályozási rendszerekben, mint a BNO-10 vagy a DSM-5, a paratímia gyakran a dezorganizált viselkedés részeként jelenik meg. Nem önálló betegségként kezelik, hanem mint egy olyan súlyos tünetet, amely jelzi az én-funkciók súlyos sérülését. A diagnózis felállítása során elengedhetetlen a hosszmetszeti kép figyelembevétele: vajon ez egy egyszeri reakció egy sokkhatásra, vagy a beteg tartós érzelmi működésmódja?
A paratímia legjellemzőbb tünetei
A paratímia felismerése a laikusok számára is lehetséges, bár a megértése szakértelmet igényel. A legszembetűnőbb tünet az érzelmek abszurditása az adott helyzethez képest. Ez nem tévesztendő össze a fekete humorral vagy az ideges nevetéssel, bár néha nehéz meghúzni a határvonalat. A paratímiás reakció mélységesen idegen a szituációtól, és nincs benne az a fajta feszültségoldó szándék, ami az ideges nevetést jellemzi.
Egy másik fontos tünet az érzelmi válaszok hirtelensége és kiszámíthatatlansága. A beteg minden látható ok nélkül válthat át egyik érzelmi szélsőségből a másikba. Fontos azonban megjegyezni, hogy ezek az érzelmek gyakran üresek. Míg egy egészséges ember sírása mögött valódi fájdalom van, a paratímiás sírás mögött sokszor csak egy automatizmus áll, vagy egy olyan belső képzet, amelynek semmi köze a jelenlévőkhöz. Ez az ürességérzet az, ami miatt a környezet sokszor félelmetesnek vagy érthetetlennek találja a beteget.
A tünetek közé tartozik továbbá az érzelmi árnyaltság elvesztése is. A paratímiás ember reakciói gyakran „nyersnek” és feldolgozatlannak tűnnek. Hiányoznak a finom átmenetek, a szociális szűrők és az a fajta empátia, amely segít moderálni az érzelmi kifejezéseinket. A beteg nem veszi észre, hogy viselkedése zavaró vagy fájdalmas mások számára, mivel a belső világa és a külvilág közötti kommunikációs csatorna sérült.
| Jellemző | Egészséges érzelmi válasz | Paratímiás válasz |
|---|---|---|
| Kontextus | Illeszkedik a külső eseményekhez | Ellentmond a külső eseményeknek |
| Vezérlő erő | Valós külső vagy belső inger | Szétesett belső folyamatok, hallucinációk |
| Szociális hatás | Empátiát vagy megértést vált ki | Zavartságot, félelmet vagy elutasítást vált ki |
| Tartósság | Az esemény lecsengésével változik | Kiszámíthatatlanul változik vagy rögzül |
A paramímia mint kísérőjelenség
A paratímia mellett szinte mindig megjelenik a paramímia is, ami az arckifejezések és az érzelmek közötti összhang hiányát jelenti. Míg a paratímia a hangulati és érzelmi reakció eltolódása a helyzettől, a paramímia az arcizmok játékának és a belső átélésnek a szétválása. Például a beteg arról beszél, hogy mennyire retteg, miközben az arca széles mosolyra húzódik. Ez a jelenség még inkább megnehezíti a terápiás munkát, hiszen a nonverbális jelek, amelyekre a pszichológus általában támaszkodik, megbízhatatlanná válnak.
A paramímia hátterében gyakran finom neurológiai eltérések is állnak. Az arc mimikai izmainak beidegzése és az érzelmi központok (például az amygdala) közötti kapcsolat zavara okozza ezt a furcsa kettősséget. A beteg mintha egy olyan maszkot viselne, amely nem követi az alatta lévő arc mozgását. Ez a maszk-szerűség néha átmehet érzelmi elsivárosodásba is, ahol az arc teljesen kifejezéstelenné válik (hypomimia), de a paratímia esetében inkább a „hibás” kifejezés a jellemző.
Érdemes megfigyelni, hogy a paramímia sokszor apró rángásokban vagy bizarr grimaszokban is megnyilvánulhat. Ezek a mozgások nem tics-szerűek, hanem úgy tűnnek, mintha egy érzelem akarna feltörni, de rossz formában öltene testet. A szakember számára ezek a jelek rendkívül fontosak, mert jelzik a pszichotikus folyamat mélységét és a gondolkodás szétesettségének mértékét.
Kapcsolódó rendellenességek: skizofrénia és más kórképek
Bár a paratímia leggyakrabban a skizofrénia, különösen a hebefrén (vagy dezorganizált) típusú skizofrénia klasszikus tünete, más állapotokban is előfordulhat. A skizofrénia esetében a paratímia a „felbomlás” jele: a gondolkodás, az érzelmek és a viselkedés közötti egység megszűnik. A beteg nem egységes személyiségként reagál, hanem mint egy olyan rendszer, amelynek alkatrészei önállósították magukat és kaotikusan működnek.
Ugyanakkor fontos megemlíteni az organikus agyi szindrómákat is. Bizonyos agyi daganatok, különösen a homloklebeny (frontális lebeny) érintettsége esetén, megfigyelhető hasonló érzelmi inkongruencia. A frontális lebeny felelős a viselkedés gátlásáért és a társadalmi normákhoz való igazításáért. Ha ez a terület sérül – legyen szó traumáról, daganatról vagy demenciáról –, az egyén érzelmi válaszai nyerssé, kontrollálatlanná és gyakran inadekváttá válnak. Ilyenkor a beteg például egy temetésen is elkezdhet viccelődni, nem gonoszságból, hanem mert a gátló mechanizmusai megszűntek.
Bizonyos esetekben a súlyos, kevert epizódú bipoláris zavarban is megjelenhetnek paratímiára emlékeztető jelek. Amikor a mánia és a depresszió tünetei egyszerre vannak jelen, a beteg érzelmi reakciói végletesen kaotikusnak tűnhetnek. Azonban itt általában felfedezhető egyfajta felfokozott belső feszültség, ami magyarázza a reakciókat, míg a skizofréniában látott paratímia sokkal inkább tűnik bizarrnak és teljesen logikátlannak.
A neurobiológiai háttér és a neurotranszmitterek szerepe
A modern idegtudomány sokat segített abban, hogy megértsük, mi történik az agyban paratímia idején. Elsősorban a dopaminrendszer egyensúlyfelbomlása áll a háttérben. A dopamin nemcsak az örömérzetért felelős, hanem a figyelem irányításáért és az ingerek fontosságának (szaliencia) meghatározásáért is. Ha túl sok dopamin van bizonyos agyi területeken, az agy olyan jelentést tulajdonít semleges ingereknek, amelyeknek nincs, és ez téves érzelmi válaszokat generál.
A prefrontális kéreg és a limbikus rendszer (az érzelmi központ) közötti kapcsolat gyengülése is meghatározó. Normális esetben a prefrontális kéreg „felülbírálja” az ösztönös érzelmi reakciókat, és a helyzethez igazítja őket. Paratímia esetén ez a kontrollmechanizmus nem működik. Az érzelmek mintha „kiszabadulnának” a racionális kontroll alól, de mivel a belső gondolati világ is töredezett, a megjelenő érzelem már nem egy ép belső állapotot tükröz, hanem egy véletlenszerű idegi kisülést.
Az újabb kutatások a tükörneuron-rendszer szerepét is vizsgálják. A tükörneuronok segítenek nekünk abban, hogy átvegyük mások érzelmi állapotát és empátiát érezzünk. A paratímiás betegeknél ez a rendszer sokszor diszfunkcionális, ami megmagyarázza, miért nem képesek rezonálni a környezetük érzelmi tónusára. Ők mintha egy üvegfal mögül néznék a világot, ahol látják az eseményeket, de az azokhoz kapcsolódó közösségi érzelmi jelentés nem jut el hozzájuk.
Trauma és disszociáció a paratímia hátterében
Nem mehetünk el szó nélkül a pszichológiai tényezők mellett sem. Bár a paratímia gyakran biológiai alapú, bizonyos esetekben a súlyos trauma és a disszociáció is ölthet hasonló formát. Amikor egy élmény elviselhetetlenül fájdalmas, az elme védekező mechanizmusként „leválaszthatja” az érzelmet a tartalomról. Ez a fajta érzelmi izoláció azt eredményezi, hogy a személy rezignáltan, vagy akár mosolyogva beszél a vele történt szörnyűségekről.
Ebben az esetben a paratímia egyfajta védőpajzs. Ha a beteg nevet a saját tragédiáján, azzal azt üzeni – tudattalanul –, hogy a fájdalom nem érheti el őt. Ez a mechanizmus segít a túlélésben a trauma pillanatában, de hosszú távon akadályozza a feldolgozást és a valódi érzelmi kapcsolódást. A terapeuta feladata ilyenkor az, hogy óvatosan lebontsa ezt a falat, és segítse a beteget abban, hogy újra képessé váljon a valódi, kongruens érzelmek megélésére.
A disszociatív zavarokban a paratímia a személyiség „részeinek” különállását is jelezheti. Ha egy traumatizált egyén egy másik énállapotba kerül, az érzelmi válaszai az adott énállapothoz fognak igazodni, nem pedig a jelenlegi realitáshoz. Ez kívülről nézve paratímiának tűnhet, de a dinamikája más: itt nem az érzelmek széteséséről, hanem azok „rossz helyen való megjelenéséről” van szó.
A lélek sokszor nevetéssel takarja el azt a sebet, amit a sírás már képtelen lenne begyógyítani.
A társadalmi elszigetelődés és a megbélyegzés
A paratímia egyik legfájdalmasabb következménye a szociális izoláció. Az emberi közösségek alapvető elvárása az érzelmi hitelesség. Ha valaki nem a szabályok szerint „érez”, azt a környezet gyorsan kirekeszti. A paratímiás beteget gyakran érzéketlennek, kegyetlennek vagy egyszerűen „őrültnek” bélyegzik, pedig valójában egy mély belső zavar áldozata. Ez a megbélyegzés tovább rontja az állapotát, hiszen a társas támogatás elvesztése fokozza a pszichotikus tünetek súlyosságát.
A családtagok számára a paratímia az egyik legnehezebben elviselhető tünet. Sokkal könnyebb elfogadni, ha egy beteg szomorú vagy dühös, mint azt, ha nevet egy szerettük halálakor vagy betegségekor. A hozzátartozók gyakran személyes sértésnek veszik ezeket a reakciókat, ami feszültséghez és a kapcsolatok megromlásához vezet. Fontos a családtagok edukációja, hogy megértsék: ez a viselkedés nem a beteg szándékos döntése, hanem a betegsége része.
A munkahelyi környezetben a paratímia szinte lehetetlenné teszi a beilleszkedést. A kollégák bizalmatlanná válnak azzal szemben, akinek az érzelmi reakciói kiszámíthatatlanok. Ezért a paratímiával küzdő emberek gyakran a társadalom peremére szorulnak, ami tovább mélyíti az érzelmi elsivárosodást. A rehabilitáció során ezért nemcsak a tünetek kezelése, hanem a szociális készségek fejlesztése és a környezet érzékenyítése is kulcsfontosságú feladat.
Differenciáldiagnosztika: mi nem paratímia?
A pontos diagnózis felállításához a szakembernek ki kell zárnia számos más állapotot. Először is meg kell különböztetni a paratímiát az úgynevezett pseudobulbaris affect-től (PBA). A PBA egy neurológiai állapot, amelyet kényszeres sírás vagy nevetés jellemez, és gyakran stroke, sclerosis multiplex vagy ALS után jelentkezik. Itt a betegek hirtelen, kontrollálhatatlan rohamokat tapasztalnak, de ők maguk tisztában vannak azzal, hogy az érzelem nem valódi, és sokszor szenvednek tőle.
Különbséget kell tenni a kulturális különbségekből adódó érzelmi válaszok között is. Bizonyos kultúrákban a mosoly nemcsak az öröm, hanem a zavar, a tisztelet vagy a fájdalom elrejtésének eszköze is lehet. Egy nem megfelelően felkészült diagnoszta ezt paratímiának vélheti, holott csak egy másfajta érzelemkifejezési szabályrendszerről van szó. A paratímia diagnózisához tehát mindig ismerni kell az egyén kulturális és szociális hátterét.
A szociopátia vagy antiszociális személyiségzavar esetén is láthatunk inadekvátnak tűnő érzelmi válaszokat, például a bűntudat hiányát vagy a mások szenvedésén való gúnyolódást. Azonban itt a reakciók mögött egyfajta sötét logika és manipulációs szándék húzódik meg, nem pedig a mentális folyamatok szerkezeti szétesése. A paratímia esetében hiányzik a célirányosság; a reakció önmagáért való és bizarr.
A kezelés lehetőségei: gyógyszerek és terápia
A paratímia kezelése komplex feladat, amely általában gyógyszeres és pszichoterápiás elemeket egyaránt tartalmaz. Mivel a háttérben leggyakrabban dopamin-túlsúly áll, az antipszichotikumok (neuroleptikumok) jelentik a terápia alapkövét. Ezek a szerek segítenek stabilizálni az idegrendszer működését, csökkentik a gondolkodási zavarokat, és ezáltal közvetve mérsékelhetik az affektív inadekvátságot is. A modern, második generációs antipszichotikumok előnye, hogy kevesebb mellékhatással rendelkeznek az érzelmi életre nézve.
Azonban a gyógyszer önmagában ritkán elegendő. A pszichoterápia során a hangsúly az érzelmi önszabályozás és a realitáskontroll fejlesztésén van. A kognitív viselkedésterápia (CBT) segíthet a betegnek felismerni a saját érzelmi válaszait és összevetni azokat a környezeti elvárásokkal. Ez egyfajta „érzelmi tükrözés”, ahol a terapeuta visszajelzést ad a betegnek arról, hogyan hatnak a megnyilvánulásai másokra.
A szociális készségfejlesztő tréningek is rendkívül hasznosak. Itt a betegek biztonságos környezetben gyakorolhatják a megfelelő érzelmi kifejezéseket és a nonverbális kommunikációt. A cél nem az érzelmek elnyomása, hanem azok megfelelő mederbe terelése. A támogató csoportterápia pedig segít csökkenteni az elszigeteltség érzését, hiszen a betegek láthatják, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal, és közösen tanulhatnak meg küzdeni a megbélyegzés ellen.
Életmód és önsegítés paratímia esetén
Bár a paratímia súlyos állapot, vannak olyan életmódbeli tényezők, amelyek segíthetnek a tünetek kordában tartásában. A rendszeres napirend és a strukturált környezet biztonságot nyújt az elme számára, ami csökkentheti a belső káoszt. A stressz minimalizálása kulcsfontosságú, mivel a feszültség felerősíti az érzelmi szétesést. A relaxációs technikák, mint a mindfulness vagy a progresszív izomrelaxáció, segíthetnek az egyénnek abban, hogy jobban kapcsolódjon a saját testéhez és jelenbeli állapotához.
Az önsegítés fontos része a betegségtudat kialakítása. Ha a beteg megérti, hogy az inadekvát nevetése vagy sírása egy tünet, és nem az ő jellemhibája, az nagyban csökkentheti az önvádat és a szorongást. Érdemes vezetni egy érzelmi naplót, ahol rögzíti, milyen helyzetekben tapasztalt paratímiás reakciókat, így felismerhetővé válnak a kiváltó tényezők (triggerek).
A táplálkozás és az alvás minősége is közvetlen hatással van az érzelmi stabilitásra. Az agy megfelelő működéséhez szükséges omega-3 zsírsavak, vitaminok és a pihentető alvás mind hozzájárulnak az idegrendszer regenerálódásához. Kerülni kell a tudatmódosító szereket, beleértve az alkoholt is, mivel ezek drasztikusan rontják az érzelmi kontrollt és súlyosbíthatják a paratímiás epizódokat.
A család és a környezet szerepe a gyógyulásban
A támogató környezet megléte az egyik legfontosabb prognosztikai tényező. A családtagoknak meg kell tanulniuk „dekódolni” a beteg üzeneteit. Meg kell érteniük, hogy ha a beteg nevet egy rossz hír hallatán, az valójában a belső szorongásának a jele lehet. A türelem és az ítélkezésmentes kommunikáció alapvető. Nem érdemes vitába szállni a beteggel az érzelmei helyessége miatt, inkább a megértésre és a jelenlétre kell törekedni.
A hozzátartozók számára is fontos a pszichológiai segítség. Egy paratímiás beteggel élni érzelmileg megterhelő és kimerítő. Az önsegítő csoportok vagy az egyéni tanácsadás segíthet a családtagoknak feldolgozni a saját tehetetlenségüket vagy dühüket. Ha a környezet stabil és elfogadó marad, az a beteg számára is egyfajta „külső horgonyt” jelent, ami segít visszatalálni a realitáshoz.
Érdemes kidolgozni közös jelrendszereket a családon belül. Például, ha a beteg érzi, hogy kezd elszakadni az érzelmi valóságtól, vagy ha a környezet észleli az inadekvát reakciókat, egy előre megbeszélt, semleges jelzés segíthet visszaterelni a kommunikációt. Ez csökkenti a konfliktusok esélyét és növeli a beteg biztonságérzetét a szociális interakciók során.
Az organikus okok mélyebb elemzése
Amikor a paratímia hátterében nem pszichiátriai, hanem neurológiai ok áll, a kép némileg módosul. A frontális lebeny károsodása (például Pick-kór vagy frontotemporális demencia) esetén az érzelmi inkongruencia gyakran a személyiség teljes megváltozásával jár együtt. Itt nemcsak az érzelmek válnak inadekváttá, hanem az etikai és morális érzék is tompulhat. A beteg gátlástalanná válik, nem érzi a szociális határokat, és érzelmi reakciói gyermeki szintre egyszerűsödhetnek.
Ez a különbségtétel azért fontos, mert a kezelés iránya teljesen más. Míg a skizofréniánál az antipszichotikumok és a pszichoterápia a hangsúlyos, az organikus agyi károsodásnál a környezet adaptálása és a tüneti kezelés kerül előtérbe. Az ilyen betegeknél a paratímia sokszor visszafordíthatatlan folyamat része, ezért a cél az életminőség fenntartása és a gondozók támogatása.
Az epilepszia bizonyos típusai, különösen a halántéklebenyi epilepszia is okozhat rövid ideig tartó paratímiás rohamokat (úgynevezett dacrystic vagy gelastic rohamok). Ezekben az esetekben a beteg hirtelen nevetni vagy sírni kezd, de ez egy elektromos kisülés eredménye az agyban, nem pedig egy tartós érzelmi állapot. Az ilyen esetekben az antiepileptikus kezelés a megoldás, ami rávilágít arra, hogy milyen fontos az alapos kivizsgálás minden paratímiás tünet esetén.
A kommunikáció újraépítése
A paratímia legnagyobb kihívása a kommunikáció ellehetetlenülése. Ha nem bízhatunk a másik érzelmi jelzéseiben, megszűnik a közös alap. A terápia egyik végső célja ezért a kommunikáció újraépítése. Ez nemcsak a verbális szintet jelenti, hanem azt a fajta „érzelmi írástudást”, amely lehetővé teszi, hogy az egyén újra értelmezni tudja a saját és mások belső állapotait.
A művészetterápia vagy a mozgásterápia gyakran hatékonyabb eszköz lehet ebben a folyamatban, mint a hagyományos beszélgetés. A zene, a festés vagy a tánc olyan csatornákat nyit meg, ahol az érzelmek közvetlenebbül, a szétesett gondolkodási folyamatokat megkerülve fejeződhetnek ki. Ezeken a kreatív folyamatokon keresztül a beteg újra megtapasztalhatja az élmény és a kifejezés egységét, ami alapköve lehet a gyógyulásnak.
Végezetül fontos megérteni, hogy a paratímia, bár ijesztő és bizarr jelenség, a lélek segélykiáltása is egyben. Azt jelzi, hogy a belső világ olyan mértékű nyomás alatt áll vagy olyan mértékben töredezett, hogy a hagyományos kifejezési módok már nem működnek. A türelem, a szakértelem és az emberi odafordulás az a hármas, amellyel esély nyílik arra, hogy a tükör darabjai újra összeálljanak, és a nevetés vagy a sírás újra a szív valódi hangja legyen.
Bár minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy a bemutatott témákat precízen dolgozzuk fel, tévedések lehetségesek. Az itt közzétett információk használata minden esetben a látogató saját felelősségére történik. Felelősségünket kizárjuk minden olyan kárért, amely az információk alkalmazásából vagy ajánlásaink követéséből származhat.
