A lélek mérésére irányuló vágyunk egyidős az önreflexió megjelenésével. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a személyiségjegyeink – mint az extraverzió, a lelkiismeretesség vagy a barátságosság – kőbe vésett igazságok, amelyek függetlenek a külvilágtól. Amikor azt mondjuk valakiről, hogy „bátor”, úgy kezeljük ezt a kijelentést, mintha egy fizikai állandót mérnénk le, mint a magasságot vagy a súlyt. Wim Hofstee, a holland pszichológia egyik legmeghatározóbb alakja azonban rámutatott, hogy ez az objektivitás csupán káprázat.
Az emberi természet megismerése nem választható el attól a nyelvi és társadalmi közegtől, amelyben az egyén létezik. Ha elvesszük a viszonyítási pontokat, a tulajdonságaink értelmüket vesztik. Nem létezik abszolút kedvesség vagy abszolút intelligencia; csak olyan megnyilvánulások vannak, amelyeket egy adott közösség, egy adott időpontban és egy adott mérőeszközzel valamilyennek minősít. Ez a felismerés alapozta meg Hofstee pszichológiai relativitáselméletét, amely alapjaiban rengette meg a klasszikus tesztelméleteket.
Wim Hofstee pszichológiai relativitáselmélete kimondja, hogy a személyiségjegyek nem önmagukban létező entitások, hanem a megfigyelő, a megfigyelt személy és a használt nyelvi kategóriák közötti viszonyrendszer termékei. Az elmélet központi eleme az AB5C modell, amely a személyiségdimenziók közötti átfedéseket és a tulajdonságok kontextusfüggő természetét hangsúlyozza, rávilágítva arra, hogy minden pszichológiai mérés szükségszerűen szubjektív és társadalmi konszenzuson alapul.
A mérés illúziója és a viszonyítási pontok keresése
A pszichológia története során a kutatók hosszú évtizedekig keresték a „lélek periódusos rendszerét”. Azt remélték, hogy ha elég adatot gyűjtenek, sikerül izolálniuk azokat az alapvető építőköveket, amelyekből minden emberi jellem felépül. Ebben a törekvésben a statisztika vált a legfőbb eszközzé, a faktorelemzés pedig a szent grállá. Azonban Wim Hofstee korán felismerte, hogy a számok mögött mindig ott rejtőzik az ember, aki a kérdéseket felteszi, és az a nyelv, amelyen a válaszok megszületnek.
A relativitáselmélet ebben a kontextusban azt jelenti, hogy egy személyiségteszten elért pontszám nem egy belső tartály telítettségét jelzi. Ehelyett azt mutatja meg, hogy az egyén hol helyezkedik el egy mesterségesen létrehozott skálán, más emberekhez képest. Ha egy közösségben mindenki rendkívül beszédes, egy átlagos ember ott visszahúzódónak fog számítani. Hofstee szerint a pszichológia nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy figyelmen kívül hagyja ezt a kontextust, mert ezzel éppen a lényeget veszíti el.
A mérés objektivitásába vetett hit gyakran elfeledteti velünk, hogy a kérdőívek tételeit is emberek fogalmazták meg. Egy-egy jelző, mint például a „határozott”, egészen mást jelenthet egy hierarchikus vállalati kultúrában, mint egy egalitárius művészközösségben. Hofstee rámutatott, hogy a jelentés relativitása nem hiba a rendszerben, hanem a pszichológia alapvető természete. A mérés során nem a valóságot tükrözzük vissza, hanem egy közösen elfogadott konstrukciót hozunk létre.
A személyiség nem egy tárgy, amit felfedezünk, hanem egy interakció, amit a megfigyelés pillanatában hozunk létre.
A nyelvi fordulat a személyiségkutatásban
Hofstee munkásságának egyik legfontosabb pillére a lexikális hipotézis radikális újragondolása volt. Ez az elmélet abból indul ki, hogy az emberi viselkedés legfontosabb aspektusai előbb-utóbb beépülnek a nyelvbe. Minél lényegesebb egy tulajdonság, annál több szóval írjuk le azt. Hofstee azonban túllépett a szavak puszta számlálásán. Őt az érdekelte, hogyan strukturálja a nyelv a gondolkodásunkat önmagunkról és másokról.
A nyelv nem csupán egy passzív eszköz a közlésre, hanem egy aktív szűrő is. Amikor egy pszichológus összeállít egy tesztet, a nyelv készletéből válogat. Hofstee felismerte, hogy a különböző nyelvek és kultúrák eltérő hangsúlyokat fektetnek bizonyos tulajdonságokra. Ezért a személyiségmodellek soha nem lesznek univerzálisak a szó fizikai értelmében. Egy angol nyelvterületen kifejlesztett modell nem biztos, hogy pontosan leképezi a magyar vagy a holland lélek finomságait.
A relativitáselmélet szerint a tulajdonságnevek valójában társadalmi címkék. Ezek a címkék segítenek nekünk eligazodni a társas térben, de egyben korlátozzák is a látásmódunkat. Ha csak „extravertált” és „introvertált” kategóriákban tudunk gondolkodni, elveszítjük azokat az árnyalatokat, amelyek a kettő között helyezkednek el. Hofstee arra ösztönözte a szakmát, hogy nézzenek a kategóriák mögé, és értsék meg a szavak szemantikai terét.
| Hagyományos szemlélet | Hofstee relativista szemlélete |
|---|---|
| A személyiségjegyek stabil belső tulajdonságok. | A személyiségjegyek társas konstrukciók és viszonyítások. |
| A mérés célja az objektív igazság feltárása. | A mérés célja a konszenzus és a hasznos osztályozás. |
| A nyelv csak közvetítő közeg. | A nyelv határozza meg a mérés kereteit és határait. |
| Egy tesztérték önmagában értelmezhető. | Az érték csak a normacsoport és a kontextus fényében él. |
Az AB5C modell: A körkörös valóság
A személyiségpszichológia legismertebb keretrendszere a Big Five, azaz az Ötfaktoros Modell. Ez a modell öt nagy dimenzióba sorolja az emberi tulajdonságokat: Extraverzió, Barátságosság, Lelkiismeretesség, Emocionális stabilitás és Nyitottság. Hofstee azonban elégedetlen volt a modell merevségével. Úgy érezte, hogy az emberek ritkán illenek bele tisztán egy-egy kategóriába. A legtöbb tulajdonságunk valójában két nagy faktor keveréke.
Ebből az igényből született meg az Abridged Big Five Circumplex (AB5C) modell. Hofstee egy körkörös rendszert alkotott, ahol az öt fő dimenziót párokba állította. Ezáltal nemcsak öt tiszta típust kapott, hanem számos altípust is, amelyek a fő faktorok közötti térben helyezkednek el. Ez a megközelítés sokkal hűebben tükrözi a valóságot, hiszen elismeri, hogy valaki lehet egyszerre extravertált és barátságos, ami egy egészen más karaktert eredményez, mint ha valaki extravertált, de ellenséges lenne.
Az AB5C modell a relativitás matematikai leképezése. Azt mutatja meg, hogy egy tulajdonság jelentése attól függ, melyik másik tulajdonsággal állítjuk párba. Ebben a rendszerben nincsenek elszigetelt pontok, csak összefüggések. Egy ember személyisége olyan, mint egy koordinátarendszerben elhelyezett pontfelhő, ahol a pozíciót mindig a tengelyekhez viszonyítva határozzuk meg. Hofstee ezzel a modellel hidat vert a merev tipológiák és a végtelen egyéni variációk közé.
A modell használata során kiderült, hogy a legtöbb hétköznapi jelzőnk valójában „keverék”. Amikor azt mondjuk valakire, hogy „karizmatikus”, az az extraverzió és a dominancia egy sajátos elegye. Ha valakit „gondosnak” nevezünk, abban benne van a barátságosság és a lelkiismeretesség is. Hofstee felismerése lehetővé tette, hogy a pszichológusok finomabb ecsetvonásokkal fessék le az emberi jellemet, anélkül, hogy elvesznének a káoszban.
A kiértékelő és a kiértékelt dinamikája
A pszichológiai mérések során hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a folyamatban két fél vesz részt. Hofstee hangsúlyozta, hogy a „ki méri kit” kérdése alapvető fontosságú. A relativitáselmélet szerint az önjellemzés és a mások általi jellemzés soha nem fog teljesen egybeesni, és ez nem hiba, hanem a nézőpontok különbözőségéből fakadó természetes jelenség. Senki sem birtokolja a kizárólagos igazságot egy személyiségről.
Az egyén belülről éli meg a vágyait, félelmeit és szándékait, míg a külvilág csak a viselkedést és annak következményeit látja. Hofstee szerint a személyiség nem más, mint ezen nézőpontok összessége. Egy ember akkor „lelkiismeretes”, ha ő is annak tartja magát, és a környezete is ezt tapasztalja. Ha azonban jelentős az eltérés a két vélemény között, akkor a relativitás elve alapján fel kell tennünk a kérdést: melyik kontextusban érvényes az adott tulajdonság?
Ez a gondolat különösen lényeges a klinikai gyakorlatban és a munkahelyi kiválasztásban. Ha egy jelölt magabiztosnak vallja magát, de az interjúztató szorongónak látja, akkor mindkét észlelés valóságos a maga keretei között. A relativitáselmélet arra tanít minket, hogy ne az „igazi” személyiséget keressük, hanem értsük meg azokat a dinamikákat, amelyek a különböző észleléseket létrehozzák. A személyiség tehát nem egy statikus állapot, hanem egy folyamatos párbeszéd az egyén és a környezete között.
Hofstee elmélete szerint a konszenzus a kulcs. Minél több független megfigyelő ért egyet egy tulajdonság meglétében, annál inkább tekinthetjük azt a személyiség stabil részének. Azonban még a legszélesebb körű egyetértés sem jelenti azt, hogy elértük az abszolút igazságot; csupán azt jelenti, hogy a mérésünk interszubjektíven megbízhatóvá vált az adott kultúrán belül.
A statisztikai bizonytalanság mint filozófiai alapvetés
A legtöbb kutató ellenségként tekint a mérési hibára és a bizonytalanságra. Wim Hofstee viszont a barátjává fogadta ezeket a fogalmakat. Úgy vélte, hogy a pszichológiai adatokban rejlő „zaj” valójában értékes információ az emberi természet komplexitásáról. A mérések bizonytalansága nem a műszerek tökéletlenségéből adódik, hanem abból, hogy az emberi lélek maga is állandó mozgásban és változásban van.
A relativitáselmélet matematikai hátterében a valószínűségszámítás áll. Hofstee nem állította, hogy valaki 100%-osan introvertált. Ehelyett azt mondta, hogy egy adott szituációban, egy adott kérdéssorra adott válaszok alapján nagy valószínűséggel az introverzió tartományába esik. Ez a finom különbségtétel megóvja a pszichológiát attól, hogy skatulyákba zárja az egyéneket. A statisztika nála nem a kategorizáció eszköze, hanem a lehetőségek feltérképezése.
Az elmélet egyik legérdekesebb következménye a „Goldilocks-elv” alkalmazása a személyiségmérésben. Hofstee úgy vélte, hogy a szélsőséges pontszámok gyakran kevésbé informatívak, mint a középértékek. A szélsőségek ugyanis gyakran a mérés merevségéből fakadnak. Az igazi emberi tapasztalat a skála közepén, az árnyalatokban rejlik. Ott, ahol a különböző faktorok találkoznak és módosítják egymást.
A bizonytalanság nem a tudás hiánya, hanem a valóság tisztelete a pszichológiában.
Kulturális relativizmus a lélekgyógyászatban
Hofstee elmélete messzire mutat a laboratóriumi kísérletektől. Ha elfogadjuk, hogy a személyiség relatív, akkor a normalitás és a deviancia fogalmait is át kell értékelnünk. Ami az egyik kultúrában egészséges önérvényesítés, az a másikban arroganciának vagy nárcizmusnak tűnhet. A pszichológiai relativitáselmélet arra figyelmeztet, hogy a diagnózisaink és értékítéleteink soha nem mentesek a kulturális elfogultságtól.
A szakemberek számára ez egyfajta alázatot követel meg. Egy terapeuta nem „javítja meg” a klienst, hanem segít neki navigálni a saját belső világának és a társadalmi elvárásoknak a metszetében. A gyógyulás folyamata ebben a keretben nem egy objektív standard elérése, hanem egy funkcionálisabb viszony kialakítása a környezettel. A relatív szemlélet segít lebontani a megbélyegzést, hiszen rávilágít, hogy a „problémás” viselkedés gyakran csak egy rosszul megválasztott viszonyítási pont eredménye.
A kulturális különbségek kutatása során Hofstee hangsúlyozta, hogy az alapvető emberi szükségletek hasonlóak lehetnek, de a kifejezésmódjukat a nyelv és a szokások radikálisan átformálják. Emiatt egy globális személyiségteszt létrehozása szinte lehetetlen vállalkozás. Minden mérést lokálisan kell érvényesíteni, figyelembe véve az adott közösség egyedi nyelvi és erkölcsi kódjait. A pszichológia tehát nem lehet univerzális tudomány ugyanúgy, mint a fizika; sokkal inkább hasonlít az antropológiához vagy a szociológiához.
A relativitás azonban nem jelent nihilizmust. Attól, hogy valami viszonyított, még lehet valóságos és hasznos. Hofstee munkássága abban segít, hogy a pszichológia tudatosabbá váljon a saját korlátaival kapcsolatban. Ha tudjuk, hogy a mérőeszközünk részben mi magunk vagyunk, sokkal pontosabb és etikusabb következtetéseket vonhatunk le az emberi lélekről.
A személyiség mint társadalmi játék
Hofstee elméletének egyik provokatív gondolata, hogy a személyiségünk egy része valójában „színjáték”, de nem a szó pejoratív értelmében. Társadalmi lényekként folyamatosan monitorozzuk mások reakcióit, és ezek alapján finomítjuk a megnyilvánulásainkat. A személyiségjegyek tehát nemcsak belső hajtóerők, hanem stratégiai eszközök is a társas navigációhoz. A relativitás itt abban mutatkozik meg, hogy a „színpad” határozza meg, melyik karakterünket hívjuk elő.
Egy baráti társaságban valaki lehet a „mókamester”, míg a munkahelyén ő a „precíz szakember”. Hofstee szerint értelmetlen megkérdezni, melyik az „igazi” énje. Mindkettő az, az adott relációban. A személyiség stabilitása valójában a környezetünk stabilitásának a tükröződése. Ha hirtelen megváltozik a társadalmi közegünk, a jellemvonásaink is átalakulhatnak, ahogy új viszonyítási pontokhoz kell igazodnunk.
Ez a felismerés felszabadító lehet. Sokan küzdenek azzal az érzéssel, hogy „nem önmaguk” bizonyos helyzetekben. Hofstee elmélete szerint ez a rugalmasság az emberi intelligencia egyik legmagasabb formája. A képesség, hogy különböző kontextusokban más-más arcunkat mutassuk, nem kétszínűség, hanem a pszichológiai relativitás gyakorlati alkalmazása. Az identitásunk nem egy monolit tömb, hanem egy sokoldalú prizma, amely attól függően csillog másképp, hogy honnan éri a fény.
A társadalmi konszenzus szerepe itt ismét megjelenik. A környezetünk elvárásai és visszajelzései mintegy „lekerekítik” a jellemünket. Ha folyamatosan azt kapjuk vissza, hogy megbízhatóak vagyunk, hajlamosak leszünk ennek megfelelően cselekedni, és végül beépítjük ezt az énünkbe. A személyiségfejlődés tehát nem egy magányos belső folyamat, hanem egy folyamatos tranzakció az egyén és a külvilág között.
Az adatok és az intuíció egyensúlya
Bár Hofstee mestere volt a statisztikának, soha nem hagyta, hogy a számok elnyomják az emberi megérzést. Úgy vélte, hogy egy jó pszichológusnak egyszerre kell matematikusnak és bölcsésznek lennie. A relativitáselmélet egyik célja éppen az volt, hogy a számszerű adatokat visszahelyezze az emberi tapasztalat kontextusába. Egy korrelációs együttható önmagában semmit nem mond; csak akkor nyer értelmet, ha tudjuk, milyen emberi viselkedések állnak mögötte.
A modern pszichometria gyakran beleesik abba a hibába, hogy a pontosságot összetéveszti az igazsággal. Hofstee figyelmeztetett, hogy egy tizedesjegyekig kiszámolt érték is lehet teljesen téves, ha a mérés alapfeltevései hibásak. A relativitáselmélet arra tanít, hogy mindig tegyük fel a kérdést: „Milyen feltételek mellett igaz ez az állítás?” Ez a kritikus szemlélet segít elkerülni a pszichológiai redukcionizmust, amely hajlamos az embert egyetlen számra vagy kategóriára leegyszerűsíteni.
A mérés során keletkező „maradék” – az a rész, amit a modellek nem tudnak megmagyarázni – Hofstee számára az egyediség bizonyítéka volt. A relativitás elismeri, hogy mindig marad valami megfoghatatlan, ami kicsúszik a kategóriák közül. Ez a felismerés teszi lehetővé, hogy a pszichológia tudomány maradjon, miközben tiszteletben tartja az emberi lélek misztériumát. Az intuíció nem ellensége a mérésnek, hanem az a keret, amelyben a mérés értelmezhetővé válik.
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a teszteredményeket nem diagnózisként, hanem hipotézisként kell kezelni. Egy magas pontszám az „agresszió” skálán nem jelenti azt, hogy az illető agresszív ember. Csupán azt jelenti, hogy a válaszai abba az irányba mutatnak, amit mi jelenleg agressziónak nevezünk. A szakember feladata, hogy feltárja, ez a minta milyen élettörténeti és helyzeti összefüggésekben jelenik meg.
A mérés jövője a relativitás tükrében
Ahogy belépünk az algoritmusok és a mesterséges intelligencia korába, Hofstee gondolatai aktuálisabbak, mint valaha. A gépi tanulás képes hatalmas mennyiségű adatból mintázatokat kinyerni, de ezek a mintázatok is a meglévő adatok (és az azokban rejlő emberi elfogultságok) relatív leképezései. Ha egy algoritmus valakit „kockázatosnak” minősít egy hitelfelvételnél vagy egy állásinterjúnál, az pontosan ugyanazt a relativitást tükrözi, amiről Hofstee beszélt.
A pszichológiai relativitáselmélet segíthet abban, hogy tudatosabb és etikusabb technológiákat fejlesszünk. Fel kell ismernünk, hogy a gépek nem az „objektív igazságot” látják, hanem a mi nyelvi és viselkedési kódjainkat elemzik. Ha a tanító adatok előítéletesek, az eredmény is az lesz. Hofstee modelljei emlékeztetnek minket, hogy a felelősség mindig azé, aki a rendszert tervezi és a viszonyítási pontokat kijelöli.
A jövő pszichológiája talán elmozdul a statikus tesztektől a dinamikusabb, kontextus-érzékenyebb mérések felé. Olyan eszközökre van szükség, amelyek képesek figyelembe venni az időbeli változást és a környezeti hatásokat. Hofstee AB5C modellje egy korai, zseniális kísérlet volt erre a komplexitásra. A körkörös struktúra lehetővé teszi a folytonos átmeneteket, ami sokkal közelebb áll a természetes intelligenciához, mint a bináris osztályozás.
Az egyéni fejlődés nyomon követése is új értelmet nyer. Nem azt mérjük majd, hogy valaki „jobbá” vált-e egy abszolút skálán, hanem azt, hogyan változott a viszonya önmagához és a közösségéhez. A siker mércéje a relatív alkalmazkodóképesség és a belső harmónia lesz, nem pedig egy mesterségesen felállított norma teljesítése.
A tudomány nem a bizonyosságok gyűjteménye, hanem a bizonytalanság módszeres kezelése.
Hogyan alkalmazható a relativitás a mindennapokban?
Bár a pszichológiai relativitáselmélet elvontnak tűnhet, a tanulságai beépíthetők a hétköznapi életünkbe. Segíthet például abban, hogy türelmesebbek legyünk önmagunkkal és másokkal. Ha megértjük, hogy a tulajdonságaink nem fix adottságok, hanem a környezetünkkel való interakció eredményei, nagyobb szabadságot kapunk a változásra. Nem vagyunk „ilyenek” vagy „olyanok” örökre; csupán bizonyos kontextusokban így működünk.
A párkapcsolatokban és a családi dinamikákban is sorsfordító lehet ez a szemlélet. Gyakran vádoljuk a másikat azzal, hogy „nehéz természete” van. A relativitáselmélet alapján feltehetjük a kérdést: mi az a viszonyrendszer köztünk, ami ezt a viselkedést előhívja? Ahelyett, hogy a másik személyiségét próbálnánk megváltoztatni, érdemesebb lehet a köztünk lévő „teret”, az interakciók szabályait átalakítani. A változás ugyanis soha nem vákuumban történik.
Az önismeret útján is új kapukat nyit meg ez a gondolkodásmód. Sokan keresik az „igazi énjüket”, mintha az valahol mélyen el lenne ásva. Hofstee elmélete szerint az énünk nem egy elrejtett kincs, hanem egy folyamatosan íródó történet. Az igazi énünk mindenhol ott van: ahogy a párunkkal beszélünk, ahogy a munkánkat végezzük, és ahogy a magányunkat megéljük. A relativitás elfogadása segít abban, hogy integráljuk ezeket a különböző arcainkat egy teljesebb egészbe.
Végül a relativitás megtanít minket a kommunikáció fontosságára. Mivel az észleléseink szubjektívek, soha nem feltételezhetjük, hogy a másik ugyanazt látja, amit mi. A párbeszéd az egyetlen módja annak, hogy közelítsük a nézőpontjainkat és közös valóságot teremtsünk. Wim Hofstee elmélete tehát nemcsak a pszichológusok számára fontos, hanem mindenki számára, aki szeretné mélyebben megérteni az emberi kapcsolatok szövevényes hálóját.
A személyiség mérése és leírása során tehát nem egy objektív tükröt tartunk a világ elé, hanem egy olyan eszközt használunk, amely egyszerre formálja és értelmezi a látottakat. A relativitás elismerése nem gyengíti, hanem éppen ellenkezőleg, megerősíti a pszichológia érvényességét, hiszen közelebb visz minket az emberi létezés valódi, képlékeny és kontextusfüggő természetéhez. Wim Hofstee öröksége emlékeztet minket: a lélek nem statisztika, hanem egy végtelen viszonyrendszer, amelyben minden pont csak a többi fényében nyer értelmet.
Az észlelés szabadsága és a skatulyák lebontása
Amikor címkéket aggatunk valakire, gyakran észre sem vesszük, mennyire korlátozzuk a róluk alkotott képünket. A pszichológiai relativitáselmélet egyik legfőbb gyakorlati haszna, hogy segít lebontani ezeket a mentális skatulyákat. Ha tudjuk, hogy egy ember „lustasága” vagy „agressziója” csak egy adott viszonyítási pontból tűnik annak, nyitottabbá válunk a másfajta megnyilvánulásaira is. Ez a rugalmasság alapvető a sikeres emberi együttéléshez.
A nevelésben is alapvető változást hozhat ez a szemlélet. Ha egy gyermeket nem „rosszként” vagy „lassúként” könyvelünk el, hanem megvizsgáljuk, milyen környezeti hatások és elvárások mentén tűnik olyannak, esélyt adunk neki a fejlődésre. A pedagógia célja ebben a keretben nem a gyermek „idomítása” egy abszolút normához, hanem egy olyan kontextus megteremtése, amelyben a legjobb tulajdonságai tudnak kibontakozni. A relativitás itt a lehetőségek tárházát jelenti.
A munkahelyi környezetben a vezetők gyakran esnek a kategorizálás hibájába. Egy „alkalmatlannak” bélyegzett alkalmazott egy másik csapatban, másfajta vezetés alatt szárnyalhat. Hofstee elmélete szerint nem az egyén kompetenciája változott meg, hanem a reláció, amelyben a teljesítménye értelmezhetővé válik. A modern menedzsment egyik legnagyobb kihívása éppen az, hogy megtalálja a megfelelő viszonyítási pontokat minden egyes munkatárs számára.
Ez a szemléletmód végül elvezet egy empatikusabb társadalomhoz. Ha felismerjük, hogy saját ítéleteink is relatívak, kevésbé leszünk hajlamosak a gyors és kíméletlen bírálatra. Megértjük, hogy minden ember egy egyedi koordinátarendszerben mozog, saját múlttal, nyelvvel és nézőponttal. A pszichológia feladata nem az, hogy mindenkit egyforma mércével mérjen, hanem hogy segítsen megérteni ezeket az egyedi rendszereket és azok egymáshoz való kapcsolódását.
Wim Hofstee munkássága tehát messze túllép a szakmai körökön. Egy olyan világlátást kínál, amelyben az emberi sokszínűség nem probléma, amit meg kell oldani, hanem egy alapvető adottság, amit meg kell érteni. A relativitás nem bizonytalanságot szül, hanem tiszteletet az egyéni sorsok és a közös emberi tapasztalat iránt. A mérés kényszere helyett az odafordulás és a megértés válik az elsődlegessé, ami a lélekgyógyászat valódi lényege.
A pszichológiai relativitáselmélet arra tanít minket, hogy a valóság mindig több, mint amit egyetlen pillantással vagy egyetlen teszttel megfoghatunk. Ahogy a fizika relativitáselmélete megváltoztatta a világűrről alkotott képünket, úgy Hofstee elmélete is átalakítja azt, ahogyan a belső univerzumunkat látjuk. Nincsenek abszolút pontok, csak az egymáshoz fűződő kapcsolataink és az a végtelen párbeszéd, amit életnek hívunk. Ebben a rendszerben mindenki egyszerre megfigyelő és megfigyelt, és éppen ez a kettősség adja az emberi létezés méltóságát és szépségét.
Bár minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy a bemutatott témákat precízen dolgozzuk fel, tévedések lehetségesek. Az itt közzétett információk használata minden esetben a látogató saját felelősségére történik. Felelősségünket kizárjuk minden olyan kárért, amely az információk alkalmazásából vagy ajánlásaink követéséből származhat.
