Emlékszem, mintha tegnap lett volna. Egy pillanat alatt omlott össze minden, amire addig építettem az életem. A vállalkozásom csődbe ment, a házamat elárverezték, és a párkapcsolatom is zátonyra futott. Mintha egy földrengés rázott volna meg, ami után semmi sem maradt a helyén.
A kezdeti sokk után a teljes bénultság vett erőt rajtam. Nem tudtam, merre induljak, mitévő legyek. Éreztem, ahogy a remény lassan elszivárog, és a helyét a kétségbeesés veszi át. Minden nap egy újabb küzdelem volt, hogy felkeljek az ágyból, és szembenézzek a valósággal.
A legnehezebb az volt, hogy elfogadjam: mindent elvesztettem. Az identitásomat, a biztonságomat, a jövőmet.
A barátaim és a családom próbáltak segíteni, de a szavaik valahogy nem jutottak el hozzám. Éreztem a szeretetüket, de képtelen voltam meglátni a fényt az alagút végén. Úgy éreztem, egyedül vagyok a világon, és senki sem értheti meg, min megyek keresztül. A legmélyebb ponton azt hittem, nincs kiút. Aztán, egy apró szikra gyúlt bennem, ami lassan, de biztosan elkezdett parázslani.
A veszteség formái: Több, mint anyagi csőd
Amikor az ember mindent elveszít, a veszteség nem korlátozódik a bankszámlára. A pénz eltűnése csak a jéghegy csúcsa. A valódi mélység a bizalom elvesztése önmagunkban, a jövőben, és másokban. Én ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg.
A legnehezebb az volt, amikor rájöttem, hogy a jövőt tervezni teljesen értelmetlen. Minden elképzelésem, minden álmom, amiért annyit dolgoztam, egy pillanat alatt szertefoszlott. A bizonytalanság lett az új valóságom.
A veszteség nem csupán anyagi, hanem a személyiségünk alapjait is megrengeti.
A barátságok is próbára tétettek. Sokan eltűntek, amikor szükségem lett volna rájuk. Megértettem, hogy kik azok, akik valóban mellettem állnak a nehéz időkben is. Ez fájdalmas lecke volt, de elengedhetetlen.
A munkahelyem elvesztése nem csak a bevétel kiesését jelentette, hanem a napi rutinom, a társasági életem és a céljaim elvesztését is. Hirtelen üres lett minden napom. A motivációm a nullára csökkent. Nehéz volt felkelni reggel, amikor nem volt semmi, amiért érdemes lett volna.
A legfontosabb, amit megtanultam, hogy a veszteség ellenére is van remény. Időbe telt, de lassan elkezdtem újraépíteni az életem. Apró lépésekkel, kitartással és a szeretteim támogatásával sikerült kilábalnom a mélypontról. A hegek megmaradtak, de emlékeztetnek arra, hogy mennyire erős vagyok, és hogy bármit túl tudok élni.
Az első reakciók: Sokk, tagadás és kétségbeesés
A pillanat, amikor rádöbbentem, hogy mindenem elveszett, olyan volt, mintha egy jeges vízbe dobtak volna. Az első reakció a teljes sokk volt. Nem tudtam felfogni, mi történik. A világ körülöttem elmosódott, és minden értelmét vesztette.
A sokkot hamarosan a tagadás követte. Nem, ez nem történhet meg velem. Biztosan valami tévedés. Talán csak egy rossz álom. Próbáltam meggyőzni magam, hogy hamarosan felébredek, és minden a régi lesz. Ez a tagadás egyfajta védőpajzs volt, ami megóvott attól, hogy szembenézzek a valósággal.
Ahogy a tagadás kezdett elhalványulni, a helyét a mély kétségbeesés vette át. A gyomrom összeszorult, és úgy éreztem, mintha egy hatalmas súly nehezedne a mellkasomra. A jövőm hirtelen sötétnek és reménytelennek tűnt. Hogyan tovább? Mit fogok csinálni? Ezek a kérdések cikáztak a fejemben, anélkül, hogy bármilyen választ találtam volna.
Az éjszakák hosszúak és álmatlanok voltak. Állandóan a múlton rágódtam, azon, hogy mit tehettem volna másképp. A bűntudat és a szégyen érzése eluralkodott rajtam. Úgy éreztem, hogy cserbenhagytam magam és azokat, akik számítottak rám.
Az elvesztés súlya szinte elviselhetetlen volt. Úgy éreztem, mintha a föld nyelte volna el a lábam alól.
A kétségbeesés időszaka alatt teljesen elszigetelődtem. Nem akartam senkivel sem beszélni, mert féltem, hogy nem értenek meg. Tartottam attól, hogy megítélnek, vagy azt mondják, hogy „megérdemeltem”. Zárkózottá váltam, és a saját fájdalmamban merültem el.
Emlékszem, hogy gyakran sírtam. A könnyek egyfajta megkönnyebbülést hoztak, de sosem tartottak sokáig. A fájdalom mindig visszatért, még erősebben, mint azelőtt.
A bűntudat és önvád spirálja: Hol rontottam el?
A mélypontra érkezés után szinte azonnal elkezdett emészteni a bűntudat. Hol rontottam el? Ez volt az a kérdés, ami éjjel-nappal a fejemben járt. Mintha egy végtelen spirálba kerültem volna, ahol az önvád egyre mélyebbre húzott.
Végigpörgettem az elmúlt éveket, minden egyes döntést, minden egyes szót, minden egyes cselekedetet. Vajon ez volt a kulcspillanat? Vajon akkor kellett volna másképp cselekednem? A válasz szinte mindig ugyanaz volt: igen.
A legrosszabb az volt, hogy nem csak egyetlen pontot találtam, ahol hibáztam. Úgy éreztem, hogy számtalan rossz döntés vezetett idáig. Mintha egy bonyolult láncolat minden egyes szemét én magam kovácsoltam volna.
Talán a legfájdalmasabb az volt, hogy rájöttem, nem csak én szenvedtem a következményektől. A családom, a barátaim, mindenki, aki közel állt hozzám, valamilyen módon érintetté vált.
Emlékszem, ahogy órákon át ültem a sötétben, és azon gondolkodtam, hogy hogyan lehettem ennyire vak. Hogyan nem láttam a jeleket? Hogyan nem vettem észre, hogy rossz úton járok?
A bűntudat olyan volt, mint egy súlyos lánc, ami a lábamhoz van kötve. Minden egyes lépés nehezebb volt, minden egyes nap egy küzdelem. Tudtam, hogy valahogy le kell tennem ezt a terhet, de egyszerűen nem tudtam, hogyan.
Az önvád pedig folyamatosan azt súgta, hogy nem vagyok elég jó. Hogy megérdemlem ezt a sorsot. Hogy soha nem fogok tudni talpra állni.
A külvilág reakciói: Stigma, ítélkezés és a magány
Amikor elvesztettem mindent, a legnehezebb nem is a tárgyak hiánya volt, hanem az, ahogyan az emberek reagáltak. Hirtelen stigma tapadt rám. Az utcán, a boltban, a régi ismerősök tekintetében – mindenhol éreztem. Mintha valami fertőző betegségben szenvednék, amitől távol kell tartani magukat.
Sokan ítélkeztek, anélkül, hogy tudták volna, mi történt valójában. Pletykák terjedtek, és a legtöbbjükben én voltam a hibás. „Biztosan rossz döntéseket hozott,” – hallottam suttogva a hátam mögött. Senki sem kérdezte meg, hogy vagyok, vagy miben segíthetne.
A legfájdalmasabb talán a magány volt.
A barátok, akikkel korábban szinte mindennap találkoztam, eltűntek. A telefon nem csörgött, az üzenetek elmaradtak. Éreztem, ahogy egyre jobban elszigetelődöm. Megértettem, hogy sokak számára a barátság feltételekhez kötött, és az én új helyzetemben már nem voltam „elég jó”.
Ez az időszak megtanított arra, hogy ki az igazi barát, és ki az, aki csak a jó időkben van melletted. A csalódás keserű volt, de megerősített abban, hogy csak azokra az emberekre koncentráljak, akik valóban törődnek velem, és akik nem ítélkeznek.
A mentális egészség válsága: Depresszió, szorongás és pánik
Amikor minden összeomlott, a mentális egészségem is mélyrepülésbe kezdett. A depresszió olyan volt, mint egy sűrű köd, ami elborított mindent. A motivációm eltűnt, az ágyból való kikelés is komoly erőfeszítést igényelt. Nem éreztem örömöt semmiben, ami korábban boldoggá tett.
A szorongás állandó társammá vált. Folyamatosan aggódtam a jövő miatt, a pénzügyi helyzetem miatt, és ami a legrosszabb, a szeretteimért. A mellkasomban szorító érzés szinte sosem múlt el. Gyakran éreztem, hogy nem kapok levegőt.
A pánikrohamok váratlanul törtek rám. Egy pillanat alatt a szívem hevesen verni kezdett, a kezeim remegtek, és úgy éreztem, mintha megfulladnék. Az első pánikroham után állandóan féltem, hogy újra megtörténik, ami még tovább fokozta a szorongásomat.
Nehéz volt elfogadni, hogy segítségre van szükségem, de végül beismertem magamnak, hogy egyedül nem tudok megbirkózni ezzel. Szakemberhez fordultam, aki diagnosztizált depresszióval és szorongásos zavarral.
A terápia és a gyógyszeres kezelés lassan, de biztosan segítettek. A terápia során megtanultam, hogyan kezeljem a szorongásomat, hogyan ismerjem fel a pánikroham előjeleit, és hogyan küzdjek meg a depressziós gondolatokkal. A gyógyszerek pedig segítettek stabilizálni a hangulatomat.
Az alábbi technikák segítettek a mindennapokban:
- Rendszeres testmozgás: Már egy rövid séta is sokat javított a hangulatomon.
- Meditáció és mindfulness: Segítettek lecsendesíteni a gondolataimat és a jelenre koncentrálni.
- Egészséges táplálkozás: A megfelelő tápanyagok fontosak a mentális egészség szempontjából is.
- Alvás: A megfelelő mennyiségű alvás elengedhetetlen a regenerálódáshoz.
A legfontosabb, amit megtanultam, hogy nem szégyen segítséget kérni. A mentális egészség ugyanolyan fontos, mint a fizikai egészség, és ha segítségre van szükségünk, akkor kérjünk bátran.
A gyógyulás hosszú és rögös út volt, de sosem adtam fel. Tudtam, hogy jobb lesz, és hittem magamban. És végül jobb is lett.
A gyógyulás felé vezető első lépések: A segítség elfogadása
Amikor mindent elvesztettem, az első gondolatom az volt, hogy egyedül kell megbirkóznom ezzel a teherrel. A büszkeségem nem engedte, hogy segítséget kérjek. Azt hittem, ha beismerem, hogy képtelen vagyok egyedül megoldani a problémát, azzal gyengének tűnök. De hamar rájöttem, hogy ez a hozzáállás csak még mélyebbre húz a kétségbeesésbe.
A fordulópont akkor következett be, amikor a legjobb barátom, Zoli, felhívott. Nem részleteztem neki a helyzetet, de valahogy érezte, hogy valami nincs rendben. Ő volt az, aki először felajánlotta a segítségét anélkül, hogy ítélkezett volna. Eleinte vonakodtam, de a kitartása megtört.
Nincs szégyellnivaló abban, ha segítséget kérsz. Mindannyian szorulunk néha támogatásra.
Zoli tanácsára kezdtem el járni egy terápiás csoportba. Ott olyan emberekkel találkoztam, akik hasonló helyzeten mentek keresztül. Megosztottuk a tapasztalatainkat, a félelmeinket és a reményeinket. Rájöttem, hogy nem vagyok egyedül, és hogy a gyógyulás egy hosszú, de járható út.
A családtagjaim is felajánlották a támogatásukat. A szüleim pénzügyi segítséget nyújtottak, ami lehetővé tette, hogy rendezzem a legégetőbb tartozásaimat. A testvérem pedig segített nekem újraépíteni az önbizalmamat, emlékeztetve arra, hogy milyen értékes tulajdonságaim vannak.
A segítség elfogadása nem volt könnyű, de a legjobb döntés volt, amit hozhattam. Megtanultam, hogy a sebezhetőség nem gyengeség, hanem éppen ellenkezőleg, erőforrás. A másoktól kapott támogatás nélkül sosem tudtam volna talpra állni.
A terápia szerepe: A feldolgozás és a perspektíva
A teljes összeomlás után a terápia lett a mentőövem. Nem tudtam, hogyan kell feldolgozni a veszteséget, a gyászt, a félelmet. A terápiás ülések biztonságos teret biztosítottak, ahol őszintén beszélhettem a tapasztalataimról, anélkül, hogy ítélkeznének felettem.
Eleinte nehéz volt megnyílni. Féltem a sebezhetőségtől, de a terapeutám türelme és empátiája segített leküzdeni ezt az akadályt. Különféle terápiás módszereket alkalmaztunk, beleértve a kognitív viselkedésterápiát (KVT), ami segített az irracionális gondolatok azonosításában és megváltoztatásában.
A terápia során megtanultam, hogy a veszteség nem feltétlenül jelent véget, hanem egy új kezdet lehetősége is lehet. A terapeutám segített átkeretezni a helyzetemet, rávilágítva azokra az erőforrásokra és képességekre, amelyekkel rendelkezem, és amelyekről korábban nem is tudtam.
A terápia nem a probléma megoldásáról szólt, hanem arról, hogy megtanuljak együtt élni vele, és megerősödve kikerülni belőle.
A terápia sokat segített a perspektíva váltásban. Előtte a veszteségre fókuszáltam, arra, ami elveszett. A terápia során viszont megtanultam a jelenben élni, és a jövőre koncentrálni.
A terápia nem varázsütésre oldotta meg a problémáimat, de eszközöket adott a kezembe, hogy megküzdjek a nehézségekkel. Megtanultam, hogyan kell kezelni a stresszt, a szorongást, és hogyan kell egészségesen kifejezni az érzelmeimet. A terápia révén visszanyertem az önbizalmamat és a reményt a jövőre nézve.
A mindfulness és a jelenlét gyakorlása: A pillanatba kapaszkodni
Amikor minden összeomlott, a mindfulness és a jelenlét gyakorlása jelentette a kapaszkodót. A jövő kilátástalan volt, a múlt pedig tele fájdalommal, így a jelen maradt az egyetlen hely, ahol biztonságban érezhettem magam.
Eleinte nehéz volt. Az elme állandóan a múlton rágódott, vagy a jövőtől félt. De a légzésre való fókuszálás segített lehorgonyozni a pillanatban. Egyszerűen csak figyeltem a levegő útját a testemben, ahogy be- és kiáramlik. Ez a gyakorlat lassan lecsendesítette a belső zűrzavart.
A jelenlét tanított meg arra, hogy az élet apró örömeit is észrevegyem: egy csésze tea illatát, a napfényt az arcomon, egy barát kedves szavát. Ezek a kis dolgok segítettek túlélni a nehéz időket.
A meditáció is kulcsszerepet játszott. Napi 10-15 perc csendben ülve, figyelve a gondolatokat anélkül, hogy ítélkezném felettük, segített elfogadni a helyzetet. Nem tudtam megváltoztatni, ami történt, de megtanulhattam, hogyan reagálok rá.
A testtudatosság gyakorlása, például a jóga vagy a séta a természetben, szintén sokat segített. Ezek a tevékenységek összekapcsoltak a testemmel és a környezetemmel, elterelve a figyelmemet a negatív gondolatokról.
A mindfulness nem varázspálca, de egy eszköz, amely segített túlélni a legnehezebb időket és megtalálni a békét a káoszban. Megtanított arra, hogy értékeljem a jelent és elfogadjam az életet, ahogy van.
Az önmagammal való kapcsolat újjáépítése: Önismeret és önelfogadás
Amikor mindent elvesztettem, a legnehezebb az volt, hogy elvesztettem önmagamat is. A külső körülményekkel való küzdelem mellett a belső zűrzavarral is meg kellett birkóznom. Az önismeret lett a kiindulópont. Először is be kellett vallanom magamnak, hogy nem vagyok tökéletes, és hogy hibákat követtem el. Ez fájdalmas volt, de elengedhetetlen.
A következő lépés az önelfogadás volt. Meg kellett tanulnom szeretni és tisztelni magam, még a hibáimmal és a hiányosságaimmal együtt is. Ez nem azt jelenti, hogy megbékéltem a helyzetemmel, hanem azt, hogy elhatároztam, hogy nem hagyom, hogy a múlt meghatározzon.
Sokat segített, ha naplót vezettem. Leírtam a gondolataimat, érzéseimet, félelmeimet és reményeimet. Ez segített tisztábban látni a helyzetemet, és azonosítani azokat a területeket, ahol változtatnom kell.
A legnagyobb felismerés az volt, hogy nem az vagyok, ami történt velem, hanem az, ahogyan reagálok rá.
Emellett elkezdtem odafigyelni a testemre és a lelkemre. Rendszeresen mozogtam, egészségesen étkeztem, és eleget aludtam. Meditáltam és relaxációs technikákat gyakoroltam, hogy csökkentsem a stresszt és a szorongást.
Végül, de nem utolsósorban, kerestem a támogató közösséget. Beszéltem a családommal, a barátaimmal és egy terapeutával. Az ő támogatásuk és biztatásuk nélkül nem tudtam volna átvészelni ezt a nehéz időszakot.
A célok újradefiniálása: Mi az igazán fontos?
Amikor mindent elvesztettem, a legnehezebb az volt, hogy újradefiniáljam a céljaimat. Korábban a siker számomra egyértelműen anyagi javakban, karrierben és külső elismerésben mérhető volt. Ezek elvesztésével viszont kénytelen voltam mélyebbre ásni.
Rájöttem, hogy az igazi célok nem a birtoklásban rejlenek, hanem abban, hogy milyen emberré válok az út során. A krízishelyzet rávilágított arra, hogy mennyire fontosak a kapcsolataim a családommal és a barátaimmal. Ezek a kötelékek jelentették a valódi támaszt a nehéz időkben.
A célok újradefiniálása nem azt jelenti, hogy feladjuk az ambícióinkat, hanem azt, hogy átrendezzük a prioritásainkat. A hangsúly a belső értékekre, a személyes fejlődésre és a másokért való tenni akarásra helyeződik át.
Elkezdtem figyelni a belső hangomra, és olyan tevékenységeket kerestem, amelyek valódi örömet okoznak. A segítségnyújtás, az önkéntesség, és a kreatív önkifejezés hirtelen sokkal fontosabbá vált, mint a pénzkeresés.
A célok újradefiniálása egy folyamat, nem egy pillanatnyi döntés. Folyamatosan felül kell vizsgálnunk, hogy mi az, ami igazán boldoggá tesz, és ehhez igazítanunk az életünket.
A pénzügyi újjáépítés: Tanulás a hibákból és új stratégiák
Amikor a nulláról kellett újrakezdenem, a legnehezebb a felelősségvállalás volt. Nem volt értelme másokat hibáztatni, a saját döntéseim vezettek a helyzetbe. Első lépésként felmértem a károkat: pontosan milyen adósságaim vannak, milyen eszközeim maradtak, és mi a reális jövedelmem. Ez a hideg zuhany segített tisztán látni.
Ezután következett a szigorú költségvetés. Minden kiadásomat leírtam, és kíméletlenül megvágtam a felesleges dolgokat. Egy ideig lemondtam a szórakozásról, az éttermi vacsorákról, és mindenről, ami nem volt létfontosságú. Közben elkezdtem új bevételi forrásokat keresni. Freelance munkákat vállaltam, eladtam a felesleges holmimat, és minden lehetőséget megragadtam, hogy pénzt keressek.
A legfontosabb tanulság az volt, hogy a pénzügyi tudatosság kulcsfontosságú.
Sokat tanultam a pénzügyi tervezésről, a befektetésről és az adósságkezelésről. Rájöttem, hogy a tudás hatalom, és minél többet tudok a pénzről, annál jobban tudom kezelni.
A folyamat során sokat segített, hogy reális célokat tűztem ki magam elé. Nem akartam azonnal milliomos lenni, hanem apró lépésekben haladtam előre. Minden egyes adósság törlesztése, minden egyes megtakarítás sikerélményt jelentett, és motivált a folytatásra. Azóta is rendszeresen átnézem a költségvetésemet, és igyekszem okosan gazdálkodni a pénzemmel.
A kapcsolatok átértékelése: Kik maradtak mellettem?
Amikor minden összeomlott, az egyik legfájdalmasabb része a folyamatnak az volt, ahogy a kapcsolati hálóm átrendeződött. Sokan, akikkel korábban szorosnak hittem a viszonyomat, egyszerűen eltűntek. Néhányan talán nem tudták, hogyan kezeljék a helyzetet, mások talán egyszerűen nem akartak. Ez fájdalmas lecke volt, de egyben tisztító is.
Azonban voltak, akik maradtak. Akik a legnehezebb pillanatokban is mellettem álltak, és feltétel nélkül támogattak. Ők azok, akik igazán számítanak. Voltak régi barátok, akikről azt hittem, hogy eltávolodtunk egymástól, de ők voltak az elsők, akik felhívtak. Az őszinte törődésük felbecsülhetetlen volt.
A nehéz idők megmutatják, kik az igazi barátaid.
A családom is hatalmas támaszt nyújtott. Bár a helyzet őket is megviselte, az összetartásunk erősebb volt, mint valaha. Ők emlékeztettek arra, hogy nem vagyok egyedül, és hogy mindig van hová fordulnom.
Ez az időszak arra tanított, hogy a kapcsolatok minősége sokkal fontosabb, mint a mennyisége. Azok a kevesek, akik mellettem maradtak, bebizonyították, hogy az igazi barátság és szeretet nem múlik el egykönnyen. Ők azok, akikre mindig számíthatok.
Az újrakezdés nehézségei és örömei: A sebek begyógyulása
Amikor az ember mindent elveszít, a legsötétebb gondolatok keríthetik hatalmukba. Én is átéltem ezt, és tudom, milyen nehéz a talpra állás. Az első időszak a teljes bénultság időszaka volt. Nem tudtam hova forduljak, mitévő legyek. Minden elveszettnek tűnt: a munkám, a lakásom, sőt, még a hitem is a jövőben.
Aztán lassan elkezdtem összeszedni magam. Az első lépés a segítség kérése volt. Bevallottam a családomnak és a barátaimnak, hogy bajban vagyok. Meglepődtem, mennyien nyújtottak segítő kezet. Ez erőt adott a folytatáshoz.
Elkezdtem apró lépésekben haladni. Először is munkát kerestem. Nem válogattam, bármit elvállaltam, csak legyen valami bevétel. Közben pedig folyamatosan képeztem magam, hogy később jobb pozícióba kerülhessek. A kitartás kulcsfontosságú volt.
A lakhatás kérdése is megoldásra várt. Ideiglenesen a szüleimhez költöztem, ami nem volt egyszerű, de hálás voltam a lehetőségért. Közben folyamatosan spóroltam, hogy saját lábra tudjak állni.
A legfontosabb lecke, amit megtanultam, hogy az élet tele van váratlan fordulatokkal. De a nehézségek ellenére is van remény. A sebek begyógyulnak, és az ember erősebben tér vissza, mint valaha.
Az újrakezdés nem volt könnyű. Sokszor éreztem magam elveszettnek és reménytelennek. De mindig emlékeztettem magam, hogy nem adhatom fel. A múltból tanulva, és a jövőbe tekintve, lassan, de biztosan újraépítettem az életem. Ma már hálás vagyok azért, amin keresztülmentem, mert megerősített és megtanított arra, hogy semmi sem tart örökké.
A folyamat része volt a mentális egészségem ápolása is. Terápiára jártam, ahol megtanultam kezelni a stresszt és a szorongást. Fontos volt, hogy foglalkozzak a belső sebeimmel is, ne csak a külső problémákkal.
A veszteség tanulságai: Erősebbé és bölcsebbé válni
Amikor elvesztettem mindent, a legnehezebb az volt, hogy teljesen egyedül éreztem magam. A barátok és családtagok próbáltak segíteni, de senki sem érthette igazán, min megyek keresztül. A kezdeti sokk után a tagadás időszaka következett, majd a düh és a kétségbeesés.
A fordulópont akkor jött el, amikor elfogadtam a helyzetemet. Rájöttem, hogy a múltat nem változtathatom meg, de a jövőm alakítására még van lehetőségem. Elkezdtem apró lépéseket tenni: új munkát kerestem, lemondtam a felesleges kiadásokról, és elkezdtem sportolni.
A veszteség megtanított arra, hogy semmi sem garantált az életben, és hogy az igazi értékek nem a tárgyakban rejlenek.
A legfontosabb, amit tanultam, az a rugalmasság. Képesnek kell lennünk alkalmazkodni a változó körülményekhez, és nem szabad feladni, még akkor sem, ha minden reménytelennek tűnik. A veszteség nem feltétlenül jelenti a végét, hanem egy új kezdet lehetőségét is.
Persze, voltak nehéz napok, amikor legszívesebben feladtam volna. De ilyenkor mindig emlékeztettem magam arra, hogy milyen messzire jutottam már, és hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy visszacsússzak.
Bár minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy a bemutatott témákat precízen dolgozzuk fel, tévedések lehetségesek. Az itt közzétett információk használata minden esetben a látogató saját felelősségére történik. Felelősségünket kizárjuk minden olyan kárért, amely az információk alkalmazásából vagy ajánlásaink követéséből származhat.
