Gyakran ébredünk úgy, hogy az első utunk a tükörhöz vezet, mégis elkerüljük a saját tekintetünket. Csak a hibákat keressük: a szem alatti karikákat, az újabb ráncokat vagy a fáradtság jeleit, miközben a lelkünk egyetlen dologra szomjazik, az elfogadásra. Az önmagunkkal való kapcsolatunk a leghosszabb és legmélyebb viszony az életünkben, mégis ezzel foglalkozunk a legkevesebbet a mindennapi rohanásban.
Sokan összetévesztik az önszeretetet az önzéssel vagy a nárcizmussal, pedig a kettő között fényévnyi távolság van. Az igaz önszeretet nem más, mint egy belső béke, amely lehetővé teszi, hogy teljes értékű emberként létezzünk a világban. Ez a folyamat nem egyetlen döntésen múlik, hanem apró, mindennapi választások sorozata, amelyek során a saját jólétünket is prioritásként kezeljük.
A belső harmónia eléréséhez elengedhetetlen az önismereti munka, a határok meghúzása, a múltbéli traumák feldolgozása és a testünkkel való szeretetteljes kapcsolat kialakítása. Az önszeretet nem egy elérendő cél, hanem egy folyamatosan fenntartandó állapot, amely alapjaiban határozza meg emberi kapcsolataink minőségét, mentális egészségünket és azt a képességünket, hogy képesek vagyunk-e örömöt találni az élet apró pillanataiban.
Az önszeretet és az önzés közötti különbség
A társadalmi elvárások gyakran azt sulykolják belénk, hogy mások igényeit mindig a sajátunk elé kell helyeznünk. Ez a kondicionálás oda vezethet, hogy bűntudatunk támad, ha végre magunkra szánunk egy kis időt vagy energiát. Pedig az önszeretet nem arról szól, hogy mások fölé helyezzük magunkat, hanem arról, hogy egyenrangú félként tekintünk saját szükségleteinkre.
A nárcisztikus személyiség mások elnyomásán és a külvilág folyamatos csodálatán keresztül próbálja pótolni a belső űrt. Ezzel szemben, aki valóban szereti önmagát, annak nincs szüksége külső validációra, mert belülről fakadó stabilitással rendelkezik. Ő képes adni másoknak is, mert a saját „pohara” tele van, és nem a hiányból próbál építkezni.
Érdemes megvizsgálni, hogyan viszonyulunk a saját sikereinkhez és kudarcainkhoz a mindennapok során. Ha csak akkor érezzük magunkat értékesnek, ha teljesítünk, az nem önszeretet, hanem feltételes elfogadás. Az igazi áttörést az hozza meg, amikor a legnagyobb hibáink ellenére is képesek vagyunk kedvességgel fordulni önmagunk felé.
| Jellemző | Egészséges önszeretet | Nárcizmus / Önözés |
|---|---|---|
| Forrás | Belső stabilitás és elfogadás | Külső visszajelzés és csodálat igénye |
| Kapcsolatok | Kölcsönös tisztelet és határok | Mások kihasználása és kontrollálása |
| Hibázás | Tanulási lehetőség, önegyüttérzés | Tagadás, hárítás vagy mély szégyen |
| Empátia | Képes mások érzéseire hangolódni | Korlátozott vagy hiányzó empátia |
A belső kritikus elnémítása és az új belső párbeszéd
Mindenkinek van egy belső hangja, amely kritizál, ostoroz és emlékeztet a múltbéli botlásokra. Ez a belső kritikus gyakran a gyerekkorunkban hallott szülői vagy tanári intelmek visszhangja, amely az évek során beépült a gondolkodásunkba. Ha folyton azt hajtogatjuk magunknak, hogy „bénák vagyunk” vagy „ezt megint elrontottuk”, az idegrendszerünk folyamatos stresszben marad.
Az első lépés a változás felé a tudatosítás, amikor tetten érjük ezeket a romboló gondolatokat. Meg kell tanulnunk megkérdőjelezni ezeket az állításokat: vajon tényleg igaz, amit a fejemben hallok? Egy jó barátunkhoz is így beszélnénk hasonló szituációban, mint ahogy saját magunkkal tesszük?
Az önszeretet gyakorlása során az a cél, hogy ezt a szigorú hangot egy támogató, bátorító belső mentorra cseréljük. Ez nem jelenti a realitásérzék elvesztését, csupán azt, hogy a hibáinkat nem végzetes ítéletként, hanem az emberi lét természetes velejárójaként kezeljük. Amint elkezdünk finomabban bánni önmagunkkal, a külvilágból érkező negatív ingereket is könnyebben kezeljük majd.
Úgy bánj magaddal, mintha te lennél a legkedvesebb barátod, akit mindenáron meg akarsz védeni a fájdalomtól.
Az önegyüttérzés, mint a gyógyulás motorja
Kristin Neff pszichológus kutatásai rávilágítottak arra, hogy az önegyüttérzés sokkal fontosabb a mentális egészség szempontjából, mint az önbizalom. Míg az önbizalom gyakran az összehasonlításon alapul, az önegyüttérzés a közös emberi tapasztaláson nyugszik. Mindenki szenved, mindenki hibázik, és senki sem tökéletes – ez az alapvető felismerés segít abban, hogy ne izolálódjunk a fájdalmunkban.
Három fő pillére van ennek a folyamatnak: az önmagunkkal szembeni kedvesség, a közös emberi sors felismerése és a tudatos jelenlét. Amikor nehézséggel szembesülünk, ahelyett, hogy keményen bírálnánk magunkat, megállhatunk egy pillanatra, és elismerhetjük: „Ez most nagyon fájdalmas.” Ezzel a validálással megadjuk magunknak azt a figyelmet, amit korábban mindig mástól vártunk.
Az önegyüttérzés segít abban is, hogy ne ragadjunk bele az önsajnálatba, hiszen az önsajnálat elszigetel, az együttérzés viszont összeköt. Megértjük, hogy a nehézségek nem azért érnek minket, mert rosszak vagyunk, hanem mert az élet hullámzása mindenkit érint. Ez a szemléletmód felszabadít a maximalizmus béklyói alól és teret ad a valódi fejlődésnek.
A határok meghúzása: az önszeretet gyakorlati oldala
Sokan félnek a „nem” szótól, mert tartanak az elutasítástól vagy attól, hogy önzőnek tűnnek. Azonban aki nem tud nemet mondani másoknak, az valójában folyamatosan önmagára mond nemet. A személyes határok kijelölése nem falakat jelent, hanem kapukat, amelyeken mi döntjük el, kit és mit engedünk be a belső világunkba.
A határok nélküli élet hamar kiégéshez, nehezteléshez és a saját igényeink teljes elhanyagolásához vezet. Meg kell tanulnunk felismerni a testünk jelzéseit: a gyomorgörcsöt vagy a feszültséget, amikor olyasmit vállalunk el, amihez nincs kedvünk vagy energiánk. Ezek a fizikai tünetek jelzik, hogy éppen átlépjük a saját határunkat, és ideje lenne megálljt parancsolni.
Az önszeretet jegyében meghúzott határok valójában a kapcsolatainkat is védik. Ha őszinték vagyunk a határainkkal kapcsolatban, a környezetünk pontosan tudni fogja, mire számíthat tőlünk. Nem lesznek kimondatlan elvárások és elfojtott düh, ami hosszú távon mérgezné a viszonyainkat. A tiszta kommunikáció az önbecsülés egyik legfontosabb megnyilvánulása.
A testünkkel való megbékélés és a testi öngondoskodás
A modern társadalom irreális szépségideálokat közvetít, ami miatt sokan folyamatos háborúban állnak a saját testükkel. Az önszeretet ezen a téren azt jelenti, hogy elhagyjuk a testünk tárgyiasítását. A testünk nem egy dekoráció, amit a külvilág számára kell tökéletesíteni, hanem az a csodálatos gépezet, amely lehetővé teszi, hogy tapasztaljunk, érezzünk és mozogjunk a világban.
A testkép-pozitivitás helyett néha célravezetőbb a test-semlegesség elérése. Ez azt jelenti, hogy nem kell minden egyes porcikánkat imádni minden pillanatban, de hálásak vagyunk azért, amit a testünk tesz értünk. Megtanulunk figyelni a jelzéseire: mikor éhes, mikor szomjas, és mikor van szüksége pihenésre vagy éppen mozgásra.
A testi öngondoskodás nem a drága arckrémeknél kezdődik, hanem a megfelelő mennyiségű alvásnál és a minőségi táplálkozásnál. Ha úgy tekintünk a testünkre, mint egy templomra, amelyet gondozni kell, akkor a mozgás sem kínszenvedés lesz, hanem a vitalitásunk megünneplése. Az önszeretet ezen szintjén megszűnik a koplalás és az önsanyargatás minden formája.
A múlt árnyékai: belső gyermek és árnyékmunka
Sokszor azért nem tudjuk szeretni magunkat felnőttként, mert hordozzuk a múlt sérelmeit és a belső gyermekünk fájdalmát. Ez a belső gyermek az a részünk, amely még mindig vágyik az elismerésre, a biztonságra és a feltétel nélküli szeretetre. Ha elhanyagoljuk őt, akkor felnőtt kapcsolatainkban is csak a hiányt fogjuk keresni és másoktól várjuk a gyógyulást.
Az árnyékmunka során szembenézünk azokkal a részeinkkel is, amelyeket szégyellünk vagy elnyomunk. Mindenkiben ott van az irigység, a düh, a féltékenység vagy a gyengeség. Az önszeretet nem ezeknek a letagadását jelenti, hanem az integrációjukat. Amint elfogadjuk az „árnyékunkat”, az elveszíti romboló erejét felettünk.
A múltbéli események átértékelése és a gyermekkori sebek tudatosítása fájdalmas, de felszabadító folyamat. Ebben a munkában gyakran segít egy szakember, aki biztonságos teret nyújt az érzelmek feldolgozásához. Meg kell tanulnunk, hogy a múltunk nem határoz meg minket, de a vele való megbékélés kulcsfontosságú a jelenbeli boldogságunkhoz.
A megbocsátás felszabadító ereje önmagunkkal szemben
Talán a legnehezebb feladat az életben megbocsátani saját magunknak. Évekig cipelhetjük a bűntudat súlyos terhét egy-egy rossz döntés vagy elszalasztott lehetőség miatt. Ez a mérgező bűntudat olyan, mint egy lassú méreg, ami felemészti az életerőnket és megakadályozza, hogy értékeljük a jelent.
Értsük meg, hogy az adott pillanatban, az akkori tudásunkkal és érzelmi állapotunkkal a tőlünk telhető legjobbat tettük. Ha ma már másképp döntenénk, az csak azt bizonyítja, hogy fejlődtünk és tanultunk az esetből. A múltbeli énünknek nem büntetésre, hanem megértésre és megbocsátásra van szüksége.
A megbocsátás nem azt jelenti, hogy helyesnek tartjuk, amit tettünk, hanem azt, hogy úgy döntünk: nem hagyjuk, hogy a múlt romba döntse a jövőnket. Engedjük el az önvád ostorát, és adjunk magunknak esélyt az újrakezdésre. Minden nap egy tiszta lap, amin új történetet írhatunk, függetlenül attól, mi történt korábban.
Ritualitás és rutinok: az önszeretet mindennapi rítusai
Az elméleti tudás önmagában kevés, ha nem ültetjük át a gyakorlatba. Az önszeretetet apró szokásokon keresztül építhetjük be az életünkbe, amelyek kapaszkodót nyújtanak a nehéz napokon is. Egy reggeli meditáció, egy tudatosan elfogyasztott kávé vagy egy esti naplóírás mind-mind azt üzeni a lelkünknek: „Fontos vagy nekem.”
A naplózás különösen hatékony eszköz az önismeretben. Ha leírjuk az érzéseinket, egyfajta távolságot teremtünk köztünk és a gondolataink között, így kevésbé fognak elárasztani minket. Érdemes bevezetni a hála-naplót is, amelyben minden nap leírunk legalább három dolgot, amit szeretünk magunkban vagy az életünkben.
Ezek a rutinok nem kényszerpályák, hanem szeretetteljes keretek. Ha egy nap kimarad, ne ostorozzuk magunkat érte, hiszen az is az önszeretet része, hogy rugalmasak vagyunk. A lényeg az állandóság és az a szándék, hogy tudatosan időt szánunk a belső világunk ápolására.
A közösségi média csapdája és a digitális méregtelenítés
Soha nem volt még ennyire nehéz szeretni magunkat, mint a közösségi média korában. A filterezett valóság és a mások kirakatéletével való folyamatos összehasonlítás radikálisan rombolja az önbecsülést. Elfelejtjük, hogy amit látunk, az csak egy szerkesztett pillanatkép, nem pedig a teljes igazság.
A digitális tudatosság elengedhetetlen az önszeretet megőrzéséhez. Vizsgáljuk meg, kiket követünk: inspirálnak minket ezek a tartalmak, vagy inkább elégedetlenséget ébresztenek bennünk? Ne féljünk használni a „kikövetés” gombot minden olyan fióknál, ami után rosszul érezzük magunkat a bőrünkben.
Tartsunk rendszeres szüneteket a virtuális térben, és térjünk vissza a hús-vér valóságba. A valódi kapcsolódások, az érintés, a természet közelsége sokkal mélyebben táplálja a lelket, mint bármennyi lájk a képernyőn. Az önszeretet ott kezdődik, ahol abbahagyjuk mások életének figyelését és elkezdjük a sajátunkat élni.
Az egyedüllét és a magány közötti éles határvonal
Aki szereti önmagát, az nem fél az egyedülléttől. Sőt, az egyedül töltött időt lehetőségnek tekinti a töltődésre és a belső rendeződésre. Ezzel szemben a magány egyfajta belső üresség, amit kétségbeesetten próbálunk kitölteni mások jelenlétével, munkával vagy különböző függőségekkel.
Meg kell tanulnunk „jóban lenni” magunkkal csendben is. Ha folyamatosan külső ingerekre van szükségünk ahhoz, hogy ne érezzük rosszul magunkat, az annak a jele, hogy menekülünk önmagunk elől. Az önszeretet egyik legmagasabb foka, amikor képesek vagyunk egyedül élvezni egy sétát, egy vacsorát vagy egy filmet anélkül, hogy hiányérzetünk lenne.
Ez a belső függetlenség tesz minket igazán vonzóvá mások számára is. Ha nem egy mentőövet keresünk a másik emberben, hanem egy társat, akihez kapcsolódhatunk, a kapcsolataink minősége drasztikusan javulni fog. A magány akkor szűnik meg, amikor rájövünk, hogy mi magunk vagyunk a saját legjobb társaságunk.
A környezetünk hatása: toxikus emberek és támogató közösségek
Nem lehetünk szerelmesek önmagunkba, ha olyan emberekkel vesszük körül magunkat, akik folyamatosan leépítenek minket. A környezetünknek óriási szerepe van abban, hogyan látjuk magunkat. A toxikus kapcsolatok olyanok, mint a penész: észrevétlenül eszik meg az önbecsülésünket és hitetik el velünk, hogy nem vagyunk elegek.
Az önszeretet egyik legbátrabb tette az, amikor eltávolodunk azoktól, akik nem tisztelnek minket. Ez néha fájdalmas szakításokat vagy családi konfliktusokat jelent, de a hosszú távú mentális egészségünk érdekében elkerülhetetlen. Meg kell tanulnunk különbséget tenni az építő kritika és az öncélú bántás között.
Keressünk olyan közösségeket, ahol az elfogadás és a támogatás az alapértelmezett. Olyan embereket, akik előtt merhetünk sebezhetőek lenni, és akik nem ítélkeznek felettünk. Egy megtartó közegben az önszeretet virágba borul, hiszen a külső pozitív tükrözés segít megerősíteni a belső békénket.
Hogyan változtatja meg az önszeretet a párkapcsolatot?
Gyakran hallani a közhelyet, hogy „amíg nem szereted magad, nem tudsz mást sem szeretni”. Ebben van igazság, de a valóság ennél árnyaltabb. Inkább úgy fogalmazhatnánk: amíg nem szereted magad, nem tudod engedni, hogy mások jól szeressenek. Ha nincs meg a belső alapunk, a partnerünktől érkező dicséreteket és szeretetet is gyanakvással vagy hitetlenséggel fogadjuk.
Az önszeretet hiánya gyakran társfüggőséghez vezet. Ilyenkor a partnerünk válik a boldogságunk egyetlen forrásává, ami óriási és elviselhetetlen terhet ró rá. Aki szereti magát, az nem a hiányt akarja betölteni a kapcsolattal, hanem meg akarja osztani a saját bőségét a másikkal.
Amikor elkezdjük tisztelni magunkat, a párkapcsolati dinamikánk is megváltozik. Nem tűrjük el tovább a tiszteletlenséget, és merünk őszintén beszélni az igényeinkről. Paradox módon, minél inkább függetlenedünk érzelmileg a partnerünk pillanatnyi hangulatától, annál intimebbé és mélyebbé válhat a kapcsolatunk.
A munka és a hivatás, mint az önkifejezés eszköze
Az önszeretet a karrierünkre is kihat. Aki értékeli önmagát, az nem marad benne olyan munkahelyi környezetben, ahol kizsákmányolják vagy nem ismerik el a tehetségét. Merünk méltó fizetést kérni és kiállni az igazunkért, mert tudjuk, hogy a szaktudásunk és az időnk értékes.
Gyakran hajlamosak vagyunk a munkánkkal azonosítani magunkat, és ha ott kudarc ér, azt személyes bukásnak könyveljük el. Az önszeretet segít elválasztani a teljesítményünket az emberi értékünktől. Ha elbukunk egy projektben, az nem azt jelenti, hogy rossz emberek vagyunk, hanem azt, hogy ez a konkrét próbálkozás nem sikerült.
A hivatásunk megtalálása is az önszeretet egyik formája. Amikor olyan tevékenységet végzünk, ami összhangban van az értékeinkkel és a képességeinkkel, a lelkünk kivirágzik. Ne féljünk váltani, ha úgy érezzük, a jelenlegi utunk nem minket szolgál. Az önmagunk iránti hűség néha kockázatos döntésekkel jár, de a jutalma a valódi kiteljesedés.
Az önszeretet és a kreativitás kapcsolata
A kreativitás az önszeretet egyik legtisztább megnyilvánulása. Amikor alkotunk – legyen az festés, főzés, kertészkedés vagy írás –, valójában a belső világunkat tesszük láthatóvá. Ehhez azonban szükség van arra a belső biztonságra, hogy nem félünk a bírálattól és nem akarunk rögtön tökéleteset alkotni.
A maximalizmus a kreativitás és az önszeretet legnagyobb ellensége. Ha minden ecsetvonásnál azt figyeljük, mit szólnak majd hozzá mások, elvész az alkotás öröme. Engedjük meg magunknak a kísérletezést, a hibázást és a „csúnya” dolgok létrehozását is. Az alkotás folyamata maga a gyógyulás, függetlenül a végeredménytől.
Amikor kreatívak vagyunk, belépünk a flow állapotába, ahol megszűnik az idő és az önkritikus gondolkodás. Ez a mentális állapot rendkívül regeneráló hatású az idegrendszerre. Keressük meg azt a tevékenységet, amiben teljesen el tudunk merülni, és tekintsünk rá úgy, mint egy fontos spirituális gyakorlatra.
A spirituális dimenzió: kapcsolódás valami nálunk nagyobbhoz
Sokak számára az önszeretet nem áll meg a pszichológiai szinten, hanem spirituális mélységeket is érint. Annak felismerése, hogy részei vagyunk egy nagyobb egésznek – legyen az a természet, az univerzum vagy az isteni energia –, segít abban, hogy szentnek és sérthetetlennek lássuk magunkat. Ha az életet ajándéknak tekintjük, akkor önmagunkat is ajándékként kezeljük.
A spiritualitás segít értelmet találni a szenvedésben is. Nem büntetésként éljük meg a nehézségeket, hanem a lélek fejlődési lehetőségeiként. Ez a szemléletmód hatalmas erőt ad a legsötétebb órákban is, hiszen tudjuk, hogy van egy belső magunk, ami érinthetetlen és örök.
A meditáció, az ima vagy a természetben való csendes jelenlét mind olyan utak, amelyeken keresztül megtapasztalhatjuk ezt a mélyebb kapcsolódást. Amikor rájövünk, hogy szeretve vagyunk a létezés által, az önszeretet már nem egy feladat lesz, amit el kell végeznünk, hanem a természetes létállapotunk.
Gyakorlati lépések az önszeretet útján
Bár a cikk nagy részében a szemléletváltásról volt szó, fontosak a konkrét, apró tettek is. Kezdjük azzal, hogy minden reggel belenézünk a tükörbe, és ahelyett, hogy a hibákat keresnénk, mondunk magunknak valami kedveset. Lehet, hogy eleinte furcsának vagy mesterkéltnek tűnik, de az agyunk idővel elkezdi elhinni ezeket a pozitív üzeneteket.
Tanuljunk meg nemet mondani egy olyan kérésre a héten, amihez valójában semmi kedvünk. Figyeljük meg az ekkor jelentkező bűntudatot, de ne hagyjuk, hogy az irányítson. Tapasztaljuk meg azt a felszabadító érzést, ami a saját határaink védelmével jár. Ez a kis győzelem építi az önbecsülésünket.
Vezessünk be egy „én-idő” blokkot a naptárunkba, ami ugyanolyan szent és sérthetetlen, mint egy üzleti tárgyalás. Legyen ez az időszak azé a tevékenységé, ami valóban feltölt minket. Ne adjuk el ezt az időt senkinek és semminek, mert ez az elköteleződésünk záloga önmagunk felé.
Amikor szakember segítségére van szükség
Vannak helyzetek, amikor az önszeretet hiánya olyan mély gyökerekkel rendelkezik, hogy egyedül nem boldogulunk. Ha folyamatos öngyűlöletet, depressziót vagy krónikus szorongást tapasztalunk, nem szégyen terapeuta vagy pszichológus segítségét kérni. A szakember egy külső, objektív és támogató tükröt tart elénk, amelyben tisztábban láthatjuk magunkat.
A terápia nem a „javításról” szól, hanem a felfedezésről és az elfogadásról. Segít lebontani azokat a védelmi mechanizmusokat, amelyeket gyerekkorunkban építettünk fel, de ma már inkább gátolnak minket. A gyógyulás folyamata néha lassú és fájdalmas, de az eredmény – egy stabil, szeretetteljes belső világ – minden befektetett energiát megér.
Ne várjuk meg, amíg teljesen összeroppanunk. Az önismereti munka a legjobb megelőzés a kiégés és a mentális betegségek ellen. Az, hogy segítséget kérünk, nem a gyengeség, hanem a hatalmas bátorság és az önszeretet jele, hiszen elismerjük: érdemesek vagyunk a fejlődésre és a boldogabb életre.
Az önszeretet, mint társadalmi felelősség
Gondoljunk bele, milyen lenne a világ, ha mindenki egy kicsit jobban szeretné önmagát. Kevesebb lenne a gyűlölködés, az irigység és a mások elnyomására irányuló törekvés. Aki békében van magával, annak nincs szüksége arra, hogy bántson másokat. Az egyéni gyógyulásunk tehát a közösségünk és a társadalmunk gyógyulásához is hozzájárul.
Az önszeretet tehát nem egy elszigetelt, nárcisztikus projekt, hanem egyfajta világjobbító tevékenység. Ha mi jól vagyunk, az a környezetünkre is átsugárzik: türelmesebbek leszünk a gyerekeinkkel, megértőbbek a munkatársainkkal és kedvesebbek az idegenekkel. A pozitív változás hullámai messzire elérnek.
Tanítsuk meg a gyerekeinknek is ezt a szemléletmódot a saját példánkon keresztül. Ha látják, hogy tiszteljük a határainkat, gondoskodunk a testünkről és megbocsátunk a hibáinkért, ők is ezt a mintát fogják követni. Az önszeretet a legértékesebb örökség, amit átadhatunk a következő generációknak.
Végezetül ne feledjük, hogy az önszeretet nem egy lineáris folyamat. Lesznek napok, amikor minden könnyűnek tűnik, és lesznek olyanok, amikor újra a régi, kritikus hangokat halljuk. Ez teljesen rendben van. A fejlődés nem a tökéletességben rejlik, hanem abban, hogy minden egyes botlás után képesek vagyunk újra és újra szeretetteljesen visszafordulni önmagunkhoz.
Az élet túl rövid ahhoz, hogy ellenséges viszonyban éljünk a legközelebbi társunkkal: saját magunkkal. Kezdjük el ma, kezdjük el most, azzal a hittel, hogy minden lélegzetvételünkkel érdemesek vagyunk a szeretetre, egyszerűen azért, mert létezünk. A legszebb szerelmi történet az életünkben éppen most kezdődik, ha engedjük.
Bár minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy a bemutatott témákat precízen dolgozzuk fel, tévedések lehetségesek. Az itt közzétett információk használata minden esetben a látogató saját felelősségére történik. Felelősségünket kizárjuk minden olyan kárért, amely az információk alkalmazásából vagy ajánlásaink követéséből származhat.
