Gyakran hallani az utcán, a munkahelyeken vagy akár a családi vacsorák alkalmával, amint valaki egy nőt „hisztériásnak” vagy „őrültnek” titulál, ha az érzelmei nem illeszkednek a környezet elvárásaihoz. Ezek a kifejezések nem csupán sértőek, hanem egy évezredek óta húzódó, mélyen gyökerező társadalmi és orvosi előítélet maradványai. A női lélek rezdüléseit a történelem során sokszor próbálták patológiásnak beállítani, elnyomva ezzel a valódi szükségleteket és a jogos felháborodást.
Ez az írás feltárja a nők megbélyegzésének történelmi gyökereit az ókortól napjainkig, rávilágítva a „hisztéria” diagnózisának romboló hatásaira. Megvizsgáljuk, miként befolyásolják a nemi sztereotípiák a modern pszichiátriai kórképek felállítását, és miért kapnak a nők gyakrabban bizonyos stigmával járó diagnózisokat. A cikk célja, hogy segítsen felismerni a rendszerszintű elfogultságokat és utat mutasson a valódi, előítéletektől mentes mentális gyógyulás felé.
A vándorló méh legendája és az ókori gyökerek
A nők mentális állapotának biológiai alapokra való visszavezetése már az ókori Egyiptomban és Görögországban elkezdődött. Hippokratész és kortársai úgy vélték, hogy a női szervezet minden bajának forrása a méh, amely ha nem kap elég „figyelmet” vagy nedvességet, elindul a testben. Ez a „vándorló méh” elmélet szolgált alapjául a hisztéria kifejezésnek, amely a görög hystera szóból ered.
Az elképzelés szerint a méh elmozdulása fulladást, szorongást és különféle fizikai tüneteket okozott, amelyeket kizárólag a házasság és a gyermekvállalás gyógyíthatott meg. Ebben a korszakban a női létezés célját kizárólag a reprodukcióban határozták meg, így minden ettől eltérő viselkedést testi hibának tekintettek. A nők érzelmi kitöréseit nem válaszreakciónak, hanem egy rakoncátlan szerv fizikai mozgásának tulajdonították.
Ez a szemléletmód évszázadokon át tartotta magát, megágyazva annak a gondolatnak, hogy a nők alapvetően instabilak. A testük feletti kontroll hiánya a fejük feletti kontroll elvesztését is jelentette a társadalom szemében. Ezzel a nőt megfosztották attól a jogától, hogy gondolatait és érzéseit racionálisnak ismerjék el.
A középkor sötét árnyai és a boszorkányság bélyege
A középkorban az orvosi megközelítést felváltotta a vallási fanatizmus, és a „fura” vagy deviánsnak ítélt női viselkedést már nem a méhnek, hanem a gonosznak tulajdonították. Akik nem illeszkedtek a szigorú vallási és társadalmi keretekbe, könnyen a boszorkányperek célpontjaivá váltak. Az önálló véleménnyel rendelkező, gyógyítással foglalkozó vagy egyszerűen csak magányosan élő nőket gyakran vádolták meg azzal, hogy az ördöggel cimborálnak.
A Malleus Maleficarum, a hírhedt boszorkánykalapács könyv hosszan taglalja, miért hajlamosabbak a nők a gonosz befolyására. Érvelésük szerint a nők intellektuálisan gyengébbek és érzelmileg befolyásolhatóbbak, ami sebezhetővé teszi őket a sötét erőkkel szemben. Ez a korszak volt az első nagyszabású kísérlet arra, hogy a női nonkonformizmust rendszerszinten büntessék és kiirtsák.
A máglyahalál és a kínzások nem csupán fizikai megsemmisítést jelentettek, hanem a félelem kultúráját ültették el. A nők megtanulták, hogy az érzelmek kifejezése vagy a hagyományostól eltérő gondolkodás életveszélyes lehet. Az „őrültség” ebben a kontextusban a spirituális romlottság szinonimája lett, amit csak megtéréssel vagy halállal lehetett orvosolni.
Charcot és a nagy hisztéria színháza
A 19. század végén a hisztéria visszakerült az orvosi diskurzusba, de most már a neurológia és a korai pszichiátria köntösében. Jean-Martin Charcot, a híres francia neurológus a párizsi Salpêtrière kórházban tartott látványos bemutatókat. Ezeken a szeánszokon hipnózis alá vetett nőket mutatott be az orvostanhallgatóknak és az érdeklődő közönségnek, produkálva náluk a hisztéria „tipikus” tüneteit.
A nők görcsös rángatózása, érzelmi kitörései és furcsa pózai egyfajta látványossággá váltak, amit a férfi orvosok hűvös távolságtartással elemeztek. Charcot bár tudományos alapokra helyezte a jelenséget, továbbra is fenntartotta azt a nézetet, hogy ez egy tipikusan női gyengeség. A betegek gyakran csak úgy tudtak figyelmet és ellátást kapni, ha produkálták az elvárt „látványos” tüneteket, így kialakult egy ördögi kör a beteg és az orvos között.
A hisztéria diagnózisa a 19. században egyfajta gyűjtőfogalommá vált mindenre, amit az orvostudomány nem értett vagy nem akart elfogadni a női viselkedésben.
Ezek az előadások megerősítették azt a sztereotípiát, hogy a női szenvedés teátrális és figyelmet követelő. A valódi traumákat, a családon belüli erőszakot vagy a társadalmi elnyomást teljesen figyelmen kívül hagyták a „beteges hajlam” javára. A nők ezzel végleg elveszítették a szavahihetőségüket a klinikai falak között.
A pihenőkúra és a sárga tapéta fogsága
Ebben az időszakban terjedt el Silas Weir Mitchell „pihenőkúrája”, amelyet kifejezetten ideges nők számára fejlesztettek ki. A kezelés lényege a teljes elszigetelés, a fizikai és szellemi munka abszolút tilalma, valamint a bőséges táplálás volt. A nőket hetekre ágyba kényszerítették, megtiltották nekik az olvasást, az írást és a társas érintkezést.
Charlotte Perkins Gilman híres novellája, A sárga tapéta, tűpontosan mutatja be ennek a „gyógymódnak” a romboló hatását. A főhősnő, akit szülés utáni depressziója miatt fognak pihenőkúrára, a kényszerű tétlenségtől és a falra meredéstől valóban elveszíti a kapcsolatát a valósággal. Az orvosi kezelés, amelynek gyógyítania kellett volna, valójában előidézte azt az állapotot, amitől tartottak.
A pihenőkúra jól példázza a kor patriarchális szemléletét: a nőt vissza kell szorítani a passzivitásba. Ha egy nő aktív akart lenni, alkotni vágyott vagy önálló gondolatai voltak, azt a „túlhajszoltság” jeleként értékelték, amit csak a teljes leállítással lehetett kezelni. Ez a módszer valójában a női önkifejezés elfojtásának eszköze volt.
Freud és a szexualitás elfojtása
Sigmund Freud megjelenésével a hisztéria kutatása új irányt vett: a tudattalan felé fordult. Freud felismerte, hogy a tünetek mögött gyakran elfojtott emlékek és traumák állnak. Kezdetben úgy vélte, hogy páciensei gyermekkori szexuális abúzus áldozatai voltak, de később – részben szakmai nyomásra – megváltoztatta elméletét. Azt kezdte állítani, hogy ezek nem valós események, hanem a gyermek vágyálmai.
Ez a fordulat katasztrofális következményekkel járt a nők számára. A valódi abúzust és traumát innentől kezdve „fantáziálásnak” bélyegezték. Ha egy nő panaszkodott, azt a saját belső konfliktusainak és megoldatlan Ödipusz-komplexusának tudták be, mentesítve ezzel az elkövetőket és a társadalmat a felelősség alól.
A pszichoanalízis korai szakasza bár lehetőséget adott a beszédre, a nők szavait mégis szűrőn keresztül hallgatták meg. Az elemző – aki szinte mindig férfi volt – döntötte el, mi az igazság a páciens élettörténetében. Ez a dinamika tovább erősítette azt a nézetet, hogy a nők nem tudják objektíven megítélni a saját valóságukat.
A modern pszichiátria és a nemi torzítás
Bár a hisztéria diagnózisa hivatalosan megszűnt, a benne rejlő előítéletek továbbélnek a modern diagnosztikai rendszerekben. Statisztikailag kimutatható, hogy bizonyos mentális betegségeket sokkal gyakrabban diagnosztizálnak nőknél, még akkor is, ha a tünetek megegyeznek a férfiakéival. Ez felveti a kérdést: vajon a nők valóban betegebbek, vagy a mérőeszközeink elfogultak?
A depresszió és a szorongásos zavarok aránya kétszer magasabb a nők körében. Ennek hátterében részben biológiai tényezők is állhatnak, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül a szocializációt sem. A nőknek gyakran megengedett az érzelmek kifejezése, míg a férfiakat az érzelmi elfojtásra nevelik, ami eltorzíthatja a statisztikákat. Ugyanakkor a női dühöt vagy elégedetlenséget még mindig hajlamosabbak vagyunk patológiásnak látni.
| Diagnózis | Nemi arány (nő/férfi) | Társadalmi megítélés |
|---|---|---|
| Depresszió | ~2:1 | Érzelmi gyengeségként kódolva |
| BPD (Borderline) | ~3:1 | A „kiszámíthatatlan és nehéz” nő sztereotípiája |
| PTSD | ~2:1 | Gyakran bagatellizált trauma háttér |
A táblázat jól mutatja, hogy bizonyos állapotok erősen „nőiesítetté” váltak a klinikumban. Ez oda vezethet, hogy az orvosok hajlamosabbak ezeket a címkéket ráaggatni a női páciensekre, mielőtt alaposan feltárnák a tünetek mögötti egyéni élettörténetet.
A Borderline-címke és a nők megbélyegzése
A Borderline Személyiségzavar (BPD) az egyik legvitatottabb diagnózis a modern pszichológiában, különösen a nők tekintetében. Sokan úgy vélik, hogy a BPD a modern kori „hisztéria”. A diagnózist gyakran olyan nőkre használják, akik intenzív érzelmeket mutatnak, instabilak a kapcsolataikban, vagy dühösek. A címke azonban sokszor nem gyógyít, hanem elszigetel.
A klinikai gyakorlatban a Borderline jelzőhöz gyakran társul egy negatív előítélet az egészségügyi dolgozók részéről: a beteg „manipulatív”, „figyelemhajhász” vagy „reménytelen”. Ez a hozzáállás megakadályozza a valódi empátiát és a hatékony segítséget. A nők, akiket ezzel a stigmával látnak el, gyakran azt érzik, hogy senki sem hallja meg a fájdalmukat, csak a viselkedésüket ítélik meg.
Érdekes megfigyelni, hogy sok nő, aki BPD diagnózist kap, valójában súlyos, krónikus traumákon esett át. Ha a fókuszt a személyiség „hibájáról” a trauma hatásaira helyeznénk (CPTSD – Komplex Poszttraumás Stressz Zavar), a megítélés is gyökeresen megváltozna. A „mi a baj veled?” kérdés helyett a „mi történt veled?” lenne az irányadó.
Az orvosi gaslighting és a női fájdalom
Az orvosi gaslighting az a jelenség, amikor az egészségügyi szakember megkérdőjelezi vagy érvényteleníti a páciens által tapasztalt tüneteket, azt sugallva, hogy azok csak „a fejében léteznek”. A nők sokkal gyakrabban szembesülnek ezzel, legyen szó fizikai fájdalomról vagy mentális panaszokról. Ha egy nő panaszkodik, gyakran kapja azt a választ, hogy „csak stresszes”, vagy „biztos a hormonok teszik”.
Ez a jelenség különösen veszélyes, mert elhalasztja a valódi diagnózisokat. Kutatások bizonyítják, hogy a nőknek átlagosan többet kell várniuk a sürgősségi osztályokon fájdalomcsillapítóra, és a szívroham tüneteit is gyakrabban diagnosztizálják náluk szorongásként. A mentális egészségügyben ez úgy jelenik meg, hogy a nők valódi, környezeti okokra (pl. munkahelyi kizsákmányolás, családi egyenlőtlenség) visszavezethető szomorúságát azonnal gyógyszerezni akarják, ahelyett, hogy a rendszerszintű okokat vizsgálnák.
A gaslighting aláássa a nők önmagukba vetett hitét. Amikor egy szaktekintély azt mondja, hogy nem is érzed azt, amit érzel, elkezdesz kételkedni a saját józan eszedben. Ez a folyamat pontosan az, amit a történelem során a „hisztéria” vádjával értek el: a női hang elnémítását.
A hormonok fogságában: mítosz és valóság
Tagadhatatlan, hogy a hormonális változások hatással vannak a hangulatra, de a társadalom hajlamos ezt végletesen leegyszerűsíteni. A PMS (premenstruációs szindróma) vagy a menopauza gyakran válik élcelődés tárgyává, vagy érvvé a nők alkalmatlansága mellett. Ha egy nő határozott vagy dühös, az első kérdés gyakran az: „Meg fog jönni?”.
Ez a redukcionista szemlélet megfosztja a nőket az érzelmeik érvényességétől. Ha minden dühöt a hormonoknak tulajdonítunk, akkor nem kell foglalkozni azzal, hogy a dühnek esetleg valós és jogos oka van. A hormonális ciklus egy biológiai realitás, de nem egyenlő az ítélőképesség elvesztésével.
A PMDD (premenstruációs diszfóriás zavar) egy létező, súlyos állapot, amely valódi szenvedést okoz sok nőnek. Fontos azonban, hogy ezt orvosi segítségként és ne megbélyegzésként kezeljük. A cél az lenne, hogy a nők támogatást kapjanak a biológiai folyamataik során, anélkül, hogy emiatt „megbízhatatlannak” vagy „őrültnek” bélyegeznék őket.
A „crazy ex-girlfriend” és a popkultúra torzításai
A média és a popkultúra nagy szerepet játszik abban, hogyan látjuk a nők mentális egészségét. A „dilis ex-barátnő” vagy az „őrült szingli” archetípusai lépten-nyomon szembejönnek velünk a filmekben és sorozatokban. Ezek a karakterek általában irracionálisak, bosszúállóak és képtelenek az önkontrollra. A történetek ritkán mutatják be, mi vezetett az állapotukhoz; az őrültségüket adottnak és viccesnek veszik.
Ez a fajta ábrázolás belsővé teszi a nőkben a félelmet: „Vajon én is ilyen vagyok, ha felemelem a hangom?”. A nők elkezdenek öncenzúrát gyakorolni, hogy véletlenül se tűnjenek „őrültnek”. Ez a folyamat gátolja az egészséges érzelemkifejezést és a határhúzást a párkapcsolatokban.
A popkultúra gyakran romantizálja vagy kigúnyolja a női mentális betegségeket, de ritkán ábrázolja őket méltósággal és valódi mélységgel.
Amikor a „crazy” jelzőt dicséretként vagy viccként használják (pl. „ő egy jó értelemben vett őrült csaj”), azzal is csak a valódi problémák élét veszik el. A mentális szenvedés nem esztétikai kérdés és nem egy izgalmas személyiségjegy, hanem egy állapot, amely tiszteletet és megértést érdemelne.
Az érzelmi munka és a mentális teher
A nők mentális egészségére óriási nyomást gyakorol az úgynevezett „érzelmi munka” (emotional labor) és a láthatatlan munka. Elvárás velük szemben, hogy ők legyenek a család érzelmi tartóoszlopai, emlékezzenek minden születésnapra, simítsák el a konfliktusokat és tartsák egyben a háztartást. Ez a folyamatos készenlét és kognitív terhelés gyakran vezet kiégéshez.
Amikor egy nő összeomlik ezen terhek alatt, a környezet gyakran csak a tünetet látja: a türelmetlenséget, a sírást vagy a bezárkózást. Ahelyett, hogy a terhek megosztásáról beszélnének, könnyebb rásütni a „túlérzékeny” vagy „hisztis” bélyeget. A mentális betegség ebben az esetben nem egy belső hiba, hanem egy tarthatatlan rendszerre adott adekvát válasz.
A társadalom hajlamos individualizálni a problémákat. Ha egy anya depressziós, azt az ő kémiai egyensúlyhiányának tekintik, és nem kérdezik meg, hogy van-e bárki, aki segít neki, vagy mikor aludt utoljára négy óránál többet egyhuzamban. A kontextus nélküli diagnózis valójában a status quo fenntartását szolgálja.
Intersectionality: Amikor a stigma többszöröződik
Nem beszélhetünk a nők mentális egészségéről anélkül, hogy ne említenénk a kereszteződő hátrányokat (interszekcionalitás). A színes bőrű nők, a szegénységben élők vagy az LMBTQ+ közösség tagjai még erősebb megbélyegzéssel néznek szembe. Az „angry black woman” (dühös fekete nő) sztereotípiája például még nehezebbé teszi számukra, hogy jogos panaszaikat meghallgassák anélkül, hogy agresszívnak vagy mentálisan instabilnak címkéznék őket.
Ezekben a csoportokban a trauma nem csupán egyéni, hanem generációs és rendszerszintű. A rasszizmus, a homofóbia és a szegénység okozta krónikus stressz közvetlenül rontja a mentális állapotot. Ha a pszichológia nem veszi figyelembe ezeket a külső tényezőket, akkor akarva-akaratlanul is az elnyomó rendszerek eszközévé válik.
A gyógyításnak tehát kulturálisan érzékenynek kell lennie. Egy terápiás folyamat csak akkor lehet sikeres, ha a szakember felismeri a saját előítéleteit és érti azt a társadalmi mátrixot, amelyben a páciense él. Az „őrült” bélyeg itt nemcsak nemi, hanem faji és osztályalapú fegyelmezési eszköz is.
A düh mint tiltott érzelem
A kislányokat korán arra nevelik, hogy legyenek „kedvesek”, „szépek” és „együttműködőek”. A düh a lányok esetében nem elfogadott érzelem, míg a fiúknál gyakran az erő és a férfiasság jele. Ha egy felnőtt nő dühöt fejez ki, azt a társadalom azonnal fenyegetőnek vagy patológiásnak érzékeli. A „hisztéria” vádja valójában a női düh semlegesítésére szolgál.
Pedig a düh egy rendkívül fontos jelzőrendszer: azt mutatja, hogy megsértették a határainkat vagy igazságtalanság ért minket. Ha egy nőtől elvesszük a düh kifejezésének jogát, megfosztjuk az önvédelem eszközétől. Az elfojtott düh pedig gyakran befelé fordul, és depresszióként vagy szomatikus betegségként ölt testet.
A terápiás folyamat egyik legfontosabb lépése sok nő számára a düh visszanyerése. Megtanulni, hogy a düh nem egyenlő az őrültséggel, hanem egy energia, ami változásra ösztönözhet. A „hisztéria” mögött szinte mindig egy el nem mondott, fel nem vállalt, jogos felháborodás húzódik meg.
A diagnózis felszabadító ereje és veszélyei
Fontos látni az érme másik oldalát is: egy diagnózis felszabadító is lehet. Sok nő számára az, hogy nevet kap a szenvedése – legyen az ADHD, autizmus vagy klinikai depresszió –, az első lépés az öngyűlölet megszüntetése felé. „Nem rossz vagyok, hanem beteg/másképp huzalozott” – ez a felismerés életmentő lehet.
A probléma akkor kezdődik, ha a diagnózis nem egy folyamat kezdete, hanem egy bélyeg, amivel lezárják az embert. A diagnózisnak egy eszköztárnak kellene lennie a jobb élethez, nem pedig egy ketrecnek, ami meghatározza a nő teljes identitását. A jó szakember segít a páciensnek, hogy a diagnózis mellett megőrizze az ágenciáját és az emberi méltóságát.
A nőknek joguk van a pontos és elfogulatlan diagnózishoz. Joguk van ahhoz, hogy ne „hisztériásnak” lássák őket, hanem olyan egyénnek, akinek a tünetei mögött érthető okok és biológiai folyamatok állnak. A tudomány fejlődése remélhetőleg egyre inkább lehetővé teszi ezt a fajta tisztánlátást.
Út a trauma-informált gyógyászat felé
A jövő útja a trauma-informált szemléletmód elterjedése. Ez a megközelítés abból indul ki, hogy a legtöbb mentális nehézség valójában a múltbeli traumákra adott adaptív válasz. Ha egy nő „kiszámíthatatlanul” viselkedik, az nem azért van, mert „őrült”, hanem mert a szervezete folyamatosan veszélyt észlel a múltbeli tapasztalatok miatt.
Ez a szemléletváltás leveszi a szégyen terhét a nők válláról. Segít megérteni, hogy a „tünetek” valójában túlélési mechanizmusok voltak, amelyek egy ponton hasznosak voltak, de mára akadályozóvá váltak. A gyógyulás így nem a „javításról” szól, hanem a biztonságérzet visszaépítéséről.
A trauma-informált ellátás része az is, hogy a szakember elismeri a hatalmi dinamikákat a terápiás szobában és azon kívül is. Nem akarja dominálni a páciens valóságát, hanem partnerként kíséri őt a saját története feldolgozásában. Ez a hozzáállás a legfőbb ellenszere a történelmi „hisztéria-képnek”.
A nyelv hatalma: Szavaink ereje a gyógyulásban
Hogyan beszélünk a nők mentális állapotáról? A nyelv nemcsak leírja a valóságot, hanem alakítja is azt. Amikor olyan szavakat használunk, mint a „hormonális”, „túlérzékeny”, „drámakirálynő”, akkor a nők mentális egészségét bagatellizáljuk. Ezek a szavak falat emelnek a megértés és a segítségnyújtás közé.
A tudatos nyelvhasználat az orvosi rendelőkben és a mindennapi életben is elengedhetetlen. A „hisztéria” szót végleg törölni kellene a szótárunkból, ha mentális állapotokról beszélünk. Helyette használjunk pontos, deskriptív kifejezéseket, amelyek nem hordoznak ítéletet. A „szabályozatlan érzelmek” vagy az „intenzív stresszválasz” sokkal közelebb áll az igazsághoz, és tiszteletben tartja az egyén tapasztalatait.
A nőknek is meg kell tanulniuk új szavakat a saját állapotukra. A belső monológunk gyakran visszhangozza a társadalom gúnyolódását. Ha megtanulunk empátiával és szakmai pontossággal beszélni önmagunkhoz, az már önmagában is gyógyító erejű lehet. A nyelv lehet a szabadság eszköze is, ha jól használjuk.
A közösség és a szolidaritás ereje
A nők elszigetelése volt az egyik legfőbb eszköze a mentális megbélyegzésnek. A „bolond nő a padláson” képe az abszolút magány szimbóluma. Ezzel szemben a gyógyulás gyakran közösségi élmény. Amikor a nők elkezdenek beszélni egymással a tapasztalataikról, rájönnek, hogy nincsenek egyedül, és amit „őrültségnek” hittek, az valójában egy kollektív sors része.
Az önsegítő csoportok, a női körök és a támogató online közösségek teret adnak az érvényesítésnek. Itt nem kell attól tartani, hogy valaki „hisztériásnak” nevezi a másikat, mert mindenki ismeri az érzést. A szolidaritás lebontja a stigmát és erőt ad a rendszerszintű változtatásokhoz.
A mentális egészség nem csupán egyéni felelősség, hanem társadalmi ügy. Ha egy közösségben a nők biztonságban érezhetik magukat az érzéseikkel, akkor az „őrültség” mint kategória értelmét veszti. A kapcsolódás a legfőbb ellenszere annak a patológiás magánynak, amit a történelem kényszerített a nőkre.
Öngondoskodás a megbélyegzés világában
Hogyan vigyázhat egy nő a mentális egészségére egy olyan világban, amely hajlamos őt „őrültnek” látni? Az első lépés a kritikai gondolkodás. Felismerni, amikor a környezet gaslightingot alkalmaz, és bízni a saját megéléseinkben. Ez nem könnyű, hiszen egy egész életen át tartó szocializáció ellenében kell menni.
Az öngondoskodás itt nem (csak) habfürdőt és illatgyertyákat jelent, hanem radikális önelfogadást. Azt a döntést, hogy az érzéseinknek helye van, és nem kérünk elnézést a létezésünkért. Ez magában foglalja a határok kijelölését, a „nem” mondás képességét és a segítségkérést olyan szakemberektől, akik tiszteletben tartják az autonómiánkat.
Fontos, hogy olyan terapeutát vagy segítőt keressünk, aki érti a nemi alapú dinamikákat és nem akar minket visszaszorítani a hagyományos szerepekbe. A gyógyulás célja nem az, hogy „jól viselkedő” nők legyünk, hanem az, hogy egészek, önazonosak és szabadok.
A nők mentális egészségügyi helyzete sokat javult az ókori „vándorló méh” óta, de a küzdelem még korántsem ért véget. A „hisztéria” szelleme továbbra is ott kísért a diagnózisokban, a közbeszédben és a nők önképében. A valódi változáshoz nemcsak az orvostudománynak, hanem az egész társadalomnak fejlődnie kell.
Meg kell tanulnunk tisztelni a női tapasztalatot minden mélységében és vadságában. Fel kell hagynunk azzal, hogy az érzelmeket betegségnek tekintsük, és el kell ismernünk, hogy a világ, amiben élünk, gyakran maga az, ami beteggé tesz. Ha visszaadjuk a nőknek a szavahihetőségüket és a jogot a saját valóságukhoz, azzal nemcsak őket, hanem az egész emberiséget gyógyítjuk.
Minden nő, aki felvállalja a fájdalmát, a dühét vagy a különlegességét, egy-egy tégla a „hisztéria” falának lebontásában. A cél egy olyan világ, ahol senkit sem lehet elhallgattatni az „őrült” jelzővel, és ahol a mentális egészség nem kiváltság, hanem alapvető emberi jog, nemtől függetlenül.
Bár minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy a bemutatott témákat precízen dolgozzuk fel, tévedések lehetségesek. Az itt közzétett információk használata minden esetben a látogató saját felelősségére történik. Felelősségünket kizárjuk minden olyan kárért, amely az információk alkalmazásából vagy ajánlásaink követéséből származhat.
