A lélek legmélyebb bugyraiban gyakran találkozunk olyan kötelékekkel, amelyek nem szabadságot és szárnyalást, hanem fullasztó szorítást és bizonytalanságot hoznak az életünkbe. Sokan tapasztalják meg azt az állapotot, amikor a boldogságuk, a belső békéjük vagy akár a létezésük értelme is egyetlen másik embertől függ. Ez az állapot nem csupán intenzív szerelem, és messze túlmutat a természetes ragaszkodáson.
Az érzelmi függőség egy láthatatlan póráz, amelynek egyik vége a saját bizonytalanságunkhoz, a másik pedig a partnerünk validációjához van kötve. Amikor ez a kötél megfeszül, légszomjat érzünk, amikor pedig lazul, a magány tátongó szakadékától rettegünk. Ez a belső dinamika nem a jelenben születik meg, hanem mélyen a múltunkban gyökerezik, és a felnőtt kapcsolatainkban ölt testet.
Az érzelmi függőség lényege egyfajta belső űr, amelyet képtelenek vagyunk önmagunkkal kitölteni, ezért mástól várjuk el a teljesség érzését. A függő fél számára a másik jelenléte nem választás, hanem létszükséglet, ami gyakran vezet az egyéni határok feladásához és az önfeláldozáshoz. A gyógyulás útja az önismereten, a gyermekkori kötődési minták feltárásán és az autonóm énkép újjáépítésén keresztül vezet.
Az érzelmi függőség láthatatlan szövedéke a mindennapokban
Amikor az érzelmi függőségről beszélünk, gyakran egy drámai, viharos kapcsolatra gondolunk, ám a valóság ennél sokszor árnyaltabb és csendesebb. Ez a függőség beszivárog a hétköznapok legapróbb döntéseibe, meghatározza a hangulatunkat és korlátozza a szabadságunkat. Nem egyszerűen arról van szó, hogy szeretünk valakit, hanem arról, hogy nélküle nem érezzük magunkat létezőnek.
A függő személy számára a partner véleménye válik az egyetlen hiteles iránytűvé, amelyhez képest tájékozódik a világban. Ha a másik elégedett, a függő is ragyog, ám ha a legkisebb kritika vagy távolságtartás jelentkezik, a világ összeomlik. Ez az állandó érzelmi hullámvasút kimeríti az idegrendszert, és megakadályozza a valódi, egyenrangú intimitás kialakulását.
Az érzelmi függőség egyik legárulkodóbb jele a magánytól való bénító félelem. Ez a rettegés nem csupán a fizikai egyedüllétről szól, hanem egy mélyebb, egzisztenciális szorongásról, amely azt sugallja: egyedül nem vagyok elég. Emiatt a függő fél hajlamos benne maradni méltatlan, akár bántalmazó kapcsolatokban is, mert a magányt sokkal ijesztőbbnek találja, mint a szenvedést.
Az érzelmi függőségben a szeretetet összetévesztjük a szükséglettel, a ragaszkodást pedig a biztonsággal, miközben pont a valódi szabadságot veszítjük el.
A gyermekkori kötődési minták meghatározó ereje
Ahhoz, hogy megértsük, miért válunk felnőttként érzelmileg függővé, vissza kell tekintenünk az első éveinkre, amikor a világról alkotott képünk még csak alakult. John Bowlby kötődéselmélete rávilágít arra, hogy a gondozóval kialakított első kapcsolatunk szolgál belső dolgozó modellként minden későbbi interakciónkhoz. Ha ez az első kötelék bizonytalan vagy következetlen volt, a gyermek megtanulja, hogy a szeretetért küzdeni kell.
A bizonytalan-szorongó kötődésű gyermek folyamatosan figyeli a szülő jelzéseit, mert sosem tudhatja biztosan, mikor kap figyelmet és mikor marad magára. Ez a folyamatos készenléti állapot felnőttkorban is megmarad, és a párkapcsolatban hipervigilanciaként jelentkezik. A függő fél minden apró rezdülést elemez, a későn érkezett választ vagy a hűvösebb hangsúlyt azonnal a kapcsolat végének vagy a szeretet elvesztésének jeleként értékeli.
Sok esetben a szülői háttérben egy olyan dinamika rajzolódik ki, ahol a gyermeknek a szülő érzelmi igényeit kellett kielégítenie. Ez a megfordult szereposztás, a parentifikáció, arra kondicionálja az egyént, hogy az ő értéke csak akkor létezik, ha másokról gondoskodik vagy másoknak megfelel. Így a felnőttkori érzelmi függőség gyakran egy gyermekkori túlélési stratégia folytatása.
Az elhanyagolás vagy az érzelmi elérhetetlenség egy olyan mély sebet hagy, amelyet a függő személy később a partnereivel próbál begyógyítani. A tragédia az, hogy egy másik embertől várjuk azt a feltétel nélküli elfogadást, amit csecsemőként kellett volna megkapnunk. Mivel azonban egy felnőtt partner nem képes és nem is kötelessége szülőként funkcionálni, a csalódás borítékolható, ami csak tovább mélyíti a bizonytalanságot.
Az önértékelés hiánya és a belső űr metaforája
Az érzelmi függőség valódi motorja nem a másik ember iránti rajongás, hanem a saját énképünk töredezettsége. Amikor valaki nem rendelkezik stabil önértékeléssel, szüksége van egy külső tükörre, amely folyamatosan megerősíti a létjogosultságát. Ha ez a tükör (a partner) elfordul vagy homályos képet mutat, a függő személy úgy érzi, elvész az identitása.
Ezt az állapotot gyakran egy belső űrként írják le a kliensek, amit semmilyen hobbi, munka vagy siker nem tud tartósan kitölteni. Csak a partner figyelme az a speciális „üzemanyag”, amely képes elnémítani a belső kritikus hangokat és a nem-vagyok-elég érzését. Emiatt a függő fél teljesen kiszolgáltatottá válik a másik hangulatának és véleményének.
A saját igények elnyomása és a határok elmosódása törvényszerűen következik ebből a dinamikából. A függő személy megtanulja kaméleonként alakítani a személyiségét, hogy mindig megfeleljen a partner vélt vagy valós elvárásainak. Ebben a folyamatban azonban éppen az veszik el, akit valójában szeretni lehetne: az autonóm, egyedi egyéniség.
| Jellemző | Egészséges kötődés | Érzelmi függőség |
|---|---|---|
| Énkép | Stabil, független a partnertől. | A partner visszajelzéseitől függ. |
| Szabadság | Támogatják egymás fejlődését. | A távolság szorongást vált ki. |
| Kommunikáció | Nyílt, őszinte igénykifejezés. | Manipuláció vagy igények elnyomása. |
| Konfliktuskezelés | Megoldásközpontú párbeszéd. | Rettegés az elhagyástól, behódolás. |
A dopamin és az oxitocin szerepe a függőségi ciklusban
Nem mehetünk el szó nélkül a biológiai háttér mellett sem, hiszen az érzelmi függőség sok szempontból hasonlít a szerfüggőséghez. Az agy jutalmazási rendszere aktívan részt vesz ebben a folyamatban. Amikor a partner figyelmet szentel nekünk, az agyunkban dopamin és oxitocin szabadul fel, ami euforikus állapotot és biztonságérzetet okoz.
A probléma akkor kezdődik, amikor a partner eltávolodik vagy elutasítóvá válik. Ilyenkor megvonási tünetek jelentkeznek: testi fájdalom, alvászavar, kényszeres gondolatok és szorongás. A függő személy bármit megtesz, hogy újra megkapja az „adagját”, azaz a megerősítést, még akkor is, ha ez önmaga feladásával jár. Ez a biológiai kényszer magyarázza, miért olyan nehéz kilépni egy pusztító kapcsolatból józan ésszel.
A bizonytalanság ráadásul fokozza a függőséget. A pszichológiából ismert időszakos megerősítés elve alapján sokkal erősebben ragaszkodunk ahhoz, amit csak néha kapunk meg, mint ahhoz, ami folyamatosan rendelkezésre áll. Ha a partner kiszámíthatatlan – hol rajong, hol rideg –, az agyunk még kétségbeesettebben fog küzdeni a pozitív pillanatokért.
Ez a kémiai körforgás fenntartja az illúziót, hogy a boldogságunk kulcsa a másik kezében van. Valójában azonban az idegrendszerünk egyfajta stresszválaszban ragad, ahol az egyetlen megnyugvást a partner közelsége jelenti. A gyógyulás során ezt a biológiai huzalozást is át kell alakítanunk, megtanítva a testünknek, hogy a biztonság forrása belül is megtalálható.
Az elhagyatottságtól való félelem mint hajtóerő
Minden érzelmi függőség mélyén ott lüktet egy ősi, zsigeri félelem: az elhagyatottság traumája. Ez a félelem gyakran nem a jelenlegi partnernek szól, hanem azoknak az emlékeknek, amikor gyermekként tehetetlennek és egyedülhagyottnak éreztük magunkat. A felnőttkori kapcsolat csupán a színpad, ahol újra és újra eljátsszuk ezt a drámát, remélve, hogy most más lesz a végkifejlet.
A függő személy számára az egyedüllét nem lehetőség a feltöltődésre, hanem fenyegető üresség. Úgy érzi, ha nincs mellette senki, aki visszaigazolná a létezését, akkor ő maga is megszűnik lenni. Ez az egzisztenciális annihilációtól való rettegés az, ami miatt elviseli a megaláztatást, a hűtlenséget vagy az érzelmi ridegséget is.
A félelem miatt a függő fél gyakran kontrollálóvá válik. Bár ez ellentmondásosnak tűnhet, a folyamatos ellenőrzés, a féltékenység és a „hol vagy, kivel vagy” típusú kérdések mind a biztonságérzet visszaszerzésére tett kétségbeesett kísérletek. Paradox módon éppen ez a fojtogató kontroll az, ami végül elmarja a partnert, beteljesítve ezzel a függő személy legrosszabb jóslatát.
Az elhagyástól való félelem gyógyítása nem a kapcsolat megmentésével kezdődik, hanem az egyedülléttel való megbékéléssel. Meg kell tanulnunk, hogy a magány nem egyenlő a megsemmisüléssel, és hogy képesek vagyunk megtartani saját magunkat akkor is, ha éppen nincs külső támaszunk. Ez a belső stabilitás az alapja minden egészséges kapcsolódásnak.
A megmentő és az áldozat tánca
Az érzelmi függőség gyakran nem magányosan, hanem komplementer módon jelenik meg a párkapcsolatokban. Az egyik leggyakoribb felállás a függő-függő dinamika, ahol az egyik fél az „áldozat”, a másik pedig a „megmentő” szerepét ölti magára. Bár a megmentő erősebbnek tűnik, ő ugyanúgy függ a másiktól, hiszen szüksége van valakire, akit segíthet, hogy értékesnek érezze magát.
Ez a dinamika egy zárt rendszert alkot, amelyben mindkét fél elkerüli a saját valódi problémáival való szembenézést. A figyelmük a másikra irányul: az egyik arra vár, hogy megmentsék, a másik pedig arra, hogy hálát kapjon a mentőakcióért. Ebben a játszmában nincs helye a valódi intimitásnak, mert mindketten csak szerepeket játszanak.
A megmentő típusú érzelmi függőség különösen trükkös, mert társadalmilag gyakran elismert: „milyen önfeláldozó, milyen sokat tesz a másikért”. Valójában azonban ez is a kontroll egy formája és a belső bizonytalanság elfedése. Ha a megmentett fél fejlődni kezd és önállóvá válik, a megmentő gyakran pánikba esik, mert elveszíti funkcióját és hatalmát a kapcsolatban.
A kilépés ebből a táncból az egyéni felelősségvállalással kezdődik. Fel kell ismernünk, hogy nem vagyunk felelősek egy másik felnőtt ember boldogságáért vagy gyógyulásáért, és mások sem felelősek a miénkért. Az igazi szeretet nem a szükségletre, hanem a szabadságra épül, ahol két egész ember dönt úgy, hogy együtt halad tovább.
A társadalmi elvárások és a romantikus mítoszok hatása
Sajnos a kultúránk, a filmek és a popslágerek jelentős része romantizálja az érzelmi függőséget. A „nélküled meghalok”, a „te vagy a másik felem” vagy a „mindenem a tiéd” típusú üzenetek azt sugallják, hogy a totális összeolvadás a szerelem legmagasabb szintje. Ez a szimbiózis-mítosz mélyen beivódik a gondolkodásunkba, és normálisnak tünteti fel az egészségtelen kötődést.
A társadalom gyakran az önfeláldozást és a határok nélküli alkalmazkodást tekinti a jó partner ismérvének, különösen a nők esetében. Emiatt sokan fel sem ismerik, hogy amit éreznek, az nem mély szerelem, hanem egy pusztító függőség. A különválás, a saját érdekek érvényesítése pedig sokszor önzésnek van megbélyegezve, ami tovább nehezíti a határok meghúzását.
A valódi párkapcsolat nem két fél ember találkozása, akik egymástól várják a teljességet, hanem két egész emberé, akik osztoznak az életükön. Ahhoz, hogy idáig eljussunk, le kell számolnunk azokkal a romantikus illúziókkal, amelyek a szenvedést és a drámát az érzelmek mélységével azonosítják. A nyugodt, biztonságos szeretet elsőre talán unalmasnak tűnhet a függőség viharaihoz szokott léleknek, de hosszú távon ez az egyetlen fenntartható forma.
A média által közvetített képek gyakran elhallgatják a kapcsolatok hétköznapi munkáját, és csak a kezdeti, szinte mániás fázist mutatják be. Ez a fázis biológiailag valóban hasonlít a függőséghez, de egy egészséges dinamikában ez idővel átalakul egy mélyebb, autonómiát tisztelő kötődéssé. Ha ez az átalakulás nem történik meg, a kapcsolat megreked a függőség szintjén.
Az érzelmi határok hiánya és az én-diffúzió
Az érzelmi függőség egyik legfájdalmasabb következménye az én-határok elmosódása, amit a pszichológia én-diffúziónak nevez. Ebben az állapotban az egyén már nem tudja megkülönböztetni a saját érzéseit és vágyait a partneréitől. Ha a partner dühös, a függő is bűntudatot vagy feszültséget érez, függetlenül attól, hogy van-e rá oka.
A határok hiánya miatt a függő személy szinte „beleolvad” a másikba, elveszítve saját preferenciáit, barátait és érdeklődési köreit. Ez egyfajta érzelmi vámpírizmushoz is vezethet, ahol a felek egymás energiájából élnek, de valójában mindketten éheznek. A határok nem elválasztanak, hanem összekötnek: csak ott lehet valódi kapcsolódás, ahol van két különálló fél.
A határok meghúzása a függő számára kezdetben bűntudatot vált ki. Úgy érzi, ha nemet mond vagy saját teret igényel, azzal elárulja a szerelmet vagy megbántja a másikat. Pedig a határok valójában a kapcsolat védelmét szolgálják. Megakadályozzák a kiégést és a neheztelés felhalmozódását, ami hosszú távon minden függő kapcsolatot megmérgez.
A gyógyulás fontos lépése a „nem” kimondásának gyakorlása és a saját igények újrafelfedezése. Meg kell tanulni elviselni a másik esetleges rosszkedvét anélkül, hogy azonnal meg akarnánk javítani azt vagy magunkra vennénk a felelősséget érte. Az érzelmi differenciálódás képessége teszi lehetővé, hogy közel legyünk valakihez, miközben önmagunk maradunk.
A határ nem egy fal, hanem egy kapu: én döntöm el, kit engedek be, és meddig, hogy a belső világom épsége megmaradjon.
Az önszeretet mint az érzelmi függetlenség alapköve
Bár az „önszeretet” fogalma mára kissé elcsépelté vált, az érzelmi függőségből való kilábalásnál nincs fontosabb eszközünk nála. Ez nem nárcizmust jelent, hanem egyfajta jóindulatú semlegességet és gondoskodást önmagunk iránt. Meg kell tanulnunk úgy bánni magunkkal, ahogy egy szerető, támogató szülő bánna a gyermekével.
A függő személy általában rendkívül szigorú és kritikus önmagával szemben. A belső monológja tele van ítélkezéssel és elvárásokkal. Az önszeretet gyakorlása során ezeket a romboló gondolatokat kell lecserélni elfogadásra. Fel kell ismernünk, hogy az értékünk nem a teljesítményünktől vagy mások véleményétől függ, hanem alanyi jogon jár.
Az önszeretet része a testi és lelki szükségleteink kielégítése is. A függő fél gyakran elhanyagolja az egészségét, az alvását vagy a pihenését, ha a partner igényeiről van szó. Visszatalálni önmagunkhoz annyit tesz, mint újra komolyan venni a saját éhségünket, fáradtságunkat és örömünket. Amikor elkezdünk gondoskodni magunkról, a másiktól való függőségünk természetes módon csökkenni fog.
Ez a folyamat türelmet igényel. Évekig tartó önfeladás után nem lehet egyetlen nap alatt stabillá válni. Apró lépésekkel kell kezdeni: egyedül elmenni egy sétára, nemet mondani egy kérésre, vagy csak megengedni magunknak egy órát, amikor semmi mással nem foglalkozunk, csak azzal, ami nekünk fontos. Ezek a kis győzelmek építik fel azt a belső várat, amely már nem dől össze a partner távozásának szelétől.
A belső gyermek gyógyítása: az út a gyökerekhez
Mivel az érzelmi függőség gyökerei a gyermekkorban vannak, a végleges gyógyuláshoz le kell merülnünk a múltba. A belső gyermekkel való munka során felvesszük a kapcsolatot azzal a részünkkel, amelyik még mindig retteg az elhagyatottságtól, és aki még mindig a szülei elismerésére vágyik. Meg kell hallgatnunk ezt a gyermeket, és meg kell adnunk neki azt a biztonságot, amit akkoriban hiányolt.
Sokszor azért kapaszkodunk kétségbeesetten a partnerünkbe, mert benne látjuk azt az ideális szülőt, aki végre meggyógyíthatja a régi sebeinket. De ez egy illúzió. A partnerünk nem tud visszamenni az időben, és nem tudja jóvátenni a múltat. Az egyetlen ember, aki megadhatja a belső gyermeknek a biztonságot, az a felnőtt énünk.
Amikor felismerjük, hogy a jelenlegi szorongásunk valójában egy régi emlék aktiválódása, lehetőségünk nyílik a változtatásra. Ahelyett, hogy a partnertől követelnénk a megnyugtatást, mi magunk nyugtatjuk meg a bennünk lévő rémült gyermeket. „Itt vagyok veled, biztonságban vagy, én soha nem hagylak el” – ezek a belső megerősítések képesek átírni az idegrendszeri mintázatokat.
Ez a munka gyakran fájdalmas, hiszen szembe kell néznünk a szüleink tökéletlenségével és a saját gyermekkori hiányainkkal. De a fájdalom átélése és elengedése az ára a szabadságnak. Aki megbékél a múltjával, annak már nem kell a jelen kapcsolatait arra használnia, hogy régi csatákat vívjon meg.
Gyakorlati lépések a függőségből való kilépéshez
A felismerés az első és legfontosabb lépés, de a változáshoz tettekre is szükség van. Az érzelmi függőségből való felépülés egyfajta érzelmi józanodás, amely tudatosságot és fegyelmet igényel. Az alábbiakban felsorolunk néhány konkrét területet, amelyeken érdemes elkezdeni a munkát:
- Érzelmi tudatosság fejlesztése: Naponta többször álljunk meg, és kérdezzük meg magunktól: „Hogy vagyok most? Mit érzek a testemben? Mire lenne szükségem?”
- A közösségi háló bővítése: Ne engedjük, hogy a partnerünk legyen az egyetlen forrása az emberi kapcsolódásnak. Építsük újra a barátságainkat, keressünk közösségeket.
- Digitális detox a kapcsolatban: Hagyjunk fel a partner folyamatos ellenőrzésével a közösségi médiában. Ne várjuk kényszeresen a válaszokat az üzenetekre.
- Saját célok kitűzése: Keressünk olyan tevékenységeket, amelyek tőlünk és a kapcsolattól függetlenül örömet okoznak vagy sikerélményt adnak.
A terápia vagy az önismereti csoport rendkívül sokat segíthet ebben a folyamatban. Egy szakember tükröt tud tartani a vakfoltjainkra, és biztonságos közeget nyújt a nehéz érzelmek feldolgozásához. Ne féljünk segítséget kérni, hiszen a függőség mechanizmusai sokszor túl erősek ahhoz, hogy egyedül küzdjünk meg velük.
Fontos tudatosítani, hogy a visszaesések a folyamat részei. Lesznek napok, amikor újra visszacsúszunk a régi mintákba, a kontrollálásba vagy az önalávetésbe. Ilyenkor ne ostorozzuk magunkat, hanem tekintsük ezt tanulási lehetőségnek: mi váltotta ki a szorongást? Miért éreztük úgy, hogy elveszítjük a talajt? A türelem önmagunk iránt a gyógyulás motorja.
Az egyedüllét és a magány közötti különbség felfedezése
A függő ember számára az egyedüllét büntetés, a független ember számára viszont lehetőség. Az érzelmi függetlenség felé vezető út egyik mérföldköve, amikor képessé válunk élvezni a saját társaságunkat. Ez nem azt jelenti, hogy nincs szükségünk másokra, hanem azt, hogy nem vagyunk kétségbeesve, ha éppen nincsenek ott.
A magány egy hiányállapot, az egyedüllét viszont egyfajta belső teljesség. Amikor egyedül vagyunk, lehetőségünk van kapcsolódni a saját gondolatainkhoz, kreativitásunkhoz és belső csendünkhöz. A függőség pont ettől a csendtől óv meg, mert a csendben felerősödnek a fájdalmas belső hangok. De csak ezeken keresztül vezet az út a valódi békéhez.
Próbáljunk ki olyan tevékenységeket, amiket korábban elképzelhetetlennek tartottunk egyedül: menjünk moziba, étterembe vagy egy rövid kirándulásra. Figyeljük meg a felbukkanó szorongást, és lélegezzünk bele. Tapasztaljuk meg, hogy túléljük, sőt, akár élvezhetjük is ezeket a pillanatokat. Minden ilyen alkalommal egy téglát helyezünk el a saját belső biztonságunk falában.
Az érzelmi szabadság nem a kapcsolatok hiányát jelenti, hanem a választás szabadságát. Amikor már nem azért vagyunk valakivel, mert nélküle nem tudunk létezni, hanem azért, mert vele jobb az élet, akkor érkeztünk meg az egészséges kötődés állapotába. Ebben a térben már nem a félelem, hanem a valódi szeretet hozza meg a döntéseket.
A párkapcsolati dinamika átalakulása a gyógyulás után
Amikor az egyik fél elkezd kigyógyulni az érzelmi függőségből, az alapjaiban rázza meg a kapcsolatot. Ez egy kritikus pont: vagy a kapcsolat is fejlődik és szintet lép, vagy véget ér. Ha a partner is hajlandó a változásra, kialakulhat egy sokkal mélyebb, őszintébb és intimebb viszony, ahol mindkét félnek van tere a növekedésre.
Gyakran előfordul azonban, hogy a partner – aki talán tudattalanul profitált a másik függőségéből – ellenállni kezd. Próbálja visszanyomni a fejlődő felet a régi szerepbe bűntudatkeltéssel vagy távolságtartással. Ilyenkor dől el, hogy mennyire stabil az új önképünk. Képesek vagyunk-e kitartani a határaink mellett akkor is, ha ez a kapcsolat elvesztésével járhat?
A valódi érzelmi autonómia paradox módon közelebb hozza az embereket. Amikor nem a másiktól várjuk a boldogságunkat, megszűnik a folyamatos nyomás a partneren. Nem kell többé tökéletesnek lennie, nem kell minden pillanatban rendelkezésre állnia. Ez a felszabadultság teszi lehetővé, hogy a felek valóban egymásra lássanak, és ne csak a saját kivetítéseiket és szükségleteiket szeressék a másikban.
Az új dinamikában a konfliktusok már nem a szakadék szélét jelentik, hanem a fejlődés eszközeit. Megtanulunk úgy vitatkozni, hogy közben nem kérdőjelezzük meg a másik szeretetét vagy a kapcsolat létjogosultságát. A biztonság immár nem a folyamatos egyetértésből, hanem abból a tudatból fakad, hogy mindketten két lábon állunk a földön, és önként választjuk az egymáshoz való kapcsolódást.
Az érzelmi függőség mögött rejlő űr kitöltése nem egy külső személy feladata, hanem a saját életünk legfontosabb belső munkája. Ahogy haladunk ezen az úton, felfedezzük, hogy a szeretet nem egy lánc, ami gúzsba köt, hanem egy fény, ami megvilágítja a közös utunkat. A szabadság és a kötődés nem egymást kizáró fogalmak, hanem egyensúlyban lévő erők, amelyek együttesen adják meg az életünk valódi gazdagságát. A saját lábunkra állni nem azt jelenti, hogy többé nincs szükségünk senkire, hanem azt, hogy végre valódi, érett módon tudunk jelen lenni valaki más számára is.
Bár minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy a bemutatott témákat precízen dolgozzuk fel, tévedések lehetségesek. Az itt közzétett információk használata minden esetben a látogató saját felelősségére történik. Felelősségünket kizárjuk minden olyan kárért, amely az információk alkalmazásából vagy ajánlásaink követéséből származhat.
