Gyakran érezzük azt a fojtogató gombócot a torkunkban, amikor egy méltatlan helyzetben inkább a csendet választjuk. Úgy gondoljuk, hogy a békesség megőrzése érdekében jobb lenyelni a tüskéket, elrejteni a sérelmeket és mosolyogni akkor is, amikor belül minden porcikánk tiltakozik. Ez a néma önfeláldozás azonban lassan, de feltartóztathatatlanul mérgezi meg a legfontosabb kapcsolatainkat és a saját önbecsülésünket is.
Az asszertív kommunikáció elsajátítása nem csupán egy technika, hanem a lelki egészségünk megőrzésének alapvető feltétele, amely segít világosan és tiszteletteljesen kifejezni az igényeinket. Aki megtanulja időben és hatékonyan megfogalmazni a belső feszültségeit, az képes elejét venni a későbbi érzelmi robbanásoknak és a visszafordíthatatlanul megromló viszonyoknak. Az őszinteség és az önkifejezés egyensúlya teremti meg azt a biztonságos közeget, ahol a konfliktusok rombolás helyett építő jellegű párbeszéddé szelídülhetnek.
A belső csend ára és a felhalmozott sérelmek
Sokan abban a hitben nőttünk fel, hogy a konfliktuskerülés az erény jele, és a jó ember mindig alkalmazkodik a környezetéhez. Ez a szemléletmód azonban figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy az elfojtott érzelmek nem tűnnek el, csupán a felszín alá vándorolnak. Ott, a mélyben pedig elkezdenek erjedni, és idővel keserűséggé, nehezteléssé vagy akár testi tünetekké alakulnak át.
Amikor nem mondjuk ki, mi bánt minket, valójában egy láthatatlan falat építünk magunk és a másik ember közé. Ez a fal kezdetben védelemnek tűnik, de végül börtönné válik, amely elszigetel minket a valódi intimitástól és megértéstől. A környezetünk pedig, mivel nem kap visszajelzést, azt hiszi, minden rendben van, így továbbra is ugyanazokat a mintákat ismétli, amelyek fájdalmat okoznak nekünk.
A „majd elmúlik” stratégiája ritkán válik be, mert a megoldatlan problémák ciklikusan visszatérnek, minden alkalommal egy kicsit nehezebb teherként. Minél tovább várunk az őszinte szóval, annál nagyobb lesz az indulat, ami végül kiszakad belőlünk, gyakran már aránytalanul nagy erejű reakciót kiváltva. Ilyenkor már nem az eredeti problémáról beszélünk, hanem az összes addigi elnyomott haragunkat zúdítjuk a másikra, ami ellehetetleníti a konstruktív megoldást.
Az el nem mondott szavak nem vesznek el, csak súlyosabbá válnak az idő múlásával, amíg végül agyonnyomják azt a kapcsolatot, amit védeni próbáltunk.
Miért félünk az őszinte önkifejezéstől
A félelem az elutasítástól az egyik legősibb emberi ösztönünk, amely gyakran megbénít minket a nehéz beszélgetések előtt. Attól tartunk, hogy ha felfedjük sebezhetőségünket vagy kifejezzük nemtetszésünket, a másik fél elfordul tőlünk vagy szeretetlennek tart majd. Ez a szorongás gyakran gyermekkori tapasztalatokban gyökerezik, ahol az egyéni vélemény kinyilvánítása büntetést vagy érzelmi távolságtartást vont maga után.
Sokan attól is tartanak, hogy az asszertivitást összetévesztik az agresszióval, és nem akarnak „nehéz embernek” tűnni. Pedig óriási különbség van aközött, hogy valaki a saját határait védi, vagy mások határait lépi át támadó jelleggel. Az önérvényesítés hiánya gyakran egyfajta hamis harmóniához vezet, amelyben mindenki kényelmesen érzi magát, kivéve azt az embert, aki elhallgatja a saját igényeit.
A társadalmi elvárások is gyakran arra kondicionálnak minket, különösen bizonyos szerepkörökben, hogy legyünk elfogadóak és türelmesek a végtelenségig. Ez a külső nyomás belső bizonytalanságot szül, és végül már magunkban is kételkedni kezdünk: vajon tényleg jogos az, amit érzek? Ez az önbizalomhiány az alapja annak a passzivitásnak, amely megakadályozza, hogy kiálljunk magunkért, mielőtt a helyzet tarthatatlanná válna.
Az asszertivitás, mint a középső út
Az emberi kommunikációnak három fő iránya van, amelyek közül kettő gyakran szélsőséges és romboló eredményekhez vezet. A passzív viselkedés során feladjuk magunkat, hagyjuk, hogy mások döntsenek helyettünk, és a saját igényeinket a háttérbe szorítjuk. Ezzel szemben az agresszív stílus másokon átgázolva, a partner érzéseit semmibe véve próbálja érvényesíteni az akaratát, ami félelmet és ellenállást szül.
Az asszertivitás az arany középút, ahol képesek vagyunk úgy képviselni magunkat, hogy közben tiszteletben tartjuk a másik felet is. Ez nem jelenti azt, hogy mindig megkapjuk, amit akarunk, de azt igen, hogy a véleményünk elhangzik, és nem marad bennünk feszültség. Az asszertív ember tudja, hol ér véget ő, és hol kezdődik a másik, így képes határozott, de nem bántó módon kommunikálni.
| Kommunikációs stílus | Jellemző hozzáállás | Hosszú távú hatás |
|---|---|---|
| Passzív | „Te vagy a fontos, én nem számítok.” | Önbecsülés elvesztése, belső düh, kiégés. |
| Agresszív | „Én vagyok a fontos, te nem számítasz.” | Elszigetelődés, megromlott kapcsolatok, konfliktusok. |
| Asszertív | „Én is fontos vagyok, és te is fontos vagy.” | Önbizalom, kölcsönös tisztelet, mélyebb kapcsolatok. |
A testünk jelzései és a pszichoszomatika
Amikor a lelkünk nem kap lehetőséget a beszédre, a testünk veszi át az irányítást, és tüneteken keresztül próbálja üzenni, hogy valami nincs rendben. A krónikus hátfájás, a visszatérő fejfájás vagy az emésztési panaszok gyakran az elfojtott érzelmek fizikai manifesztációi. A stresszhormonok, mint a kortizol, folyamatosan magas szinten maradnak a szervezetben, ha állandóan visszafogjuk a természetes reakcióinkat.
A gombóc a torokban nem csak egy metafora; ez egy valós fizikai érzet, amely akkor keletkezik, amikor az önkifejezés vágya és annak elnyomása összecsap. Hosszú távon ez az állapot gyengíti az immunrendszert, és fogékonyabbá tesz minket a különféle betegségekre. Az asszertivitás tehát nem csak egy társas készség, hanem egyfajta biológiai öngondoskodás is, amely felszabadítja a testet a felesleges feszültség alól.
Érdemes megfigyelni, milyen fizikai reakcióink vannak egy-egy elhallgatott konfliktus után vagy közben. A szapora szívverés, a tenyérizzadás vagy a megfeszülő izmok mind-mind arra utalnak, hogy a szervezetünk készen állna a védekezésre vagy az önérvényesítésre, de mi tudatosan leállítjuk ezt a folyamatot. Ez a belső súrlódás emészti fel az energiáinkat, és vezet végül teljes mentális és fizikai kimerüléshez.
A kimondatlan szavak romboló ereje a párkapcsolatban
A párkapcsolatok egyik legnagyobb ellensége nem a veszekedés, hanem a közöny és a némaság, ami a felgyülemlett sérelmekből fakad. Amikor egy társunkkal szemben nem merjük kifejezni a vágyainkat vagy a fájdalmunkat, elvágjuk a lehetőséget attól, hogy a kapcsolat fejlődjön és mélyüljön. A társunk nem gondolatolvasó, így ha nem kap visszajelzést, azt feltételezi, hogy a viselkedése elfogadható számunkra.
A „túl késő” állapota akkor következik be, amikor a szeretetet teljesen felemészti a neheztelés, és már nincs motivációnk a javításra. Ilyenkor a felek már nem is akarnak beszélni, mert úgy érzik, annyi minden maradt kiaknázatlanul az évek során, hogy reménytelennek tűnik a behozása. Az asszertív kommunikáció megelőzi ezt a pontot azáltal, hogy a problémákat akkor kezeli, amikor azok még kicsik és orvosolhatóak.
Gyakori hiba, hogy a békesség kedvéért inkább elnézünk zavaró szokásokat, vagy nem jelezzük, ha érzelmileg elhanyagolva érezzük magunkat. Ez azonban csak látszólagos béke, valójában egy érzelmi időzített bomba, amely előbb-utóbb felrobban. Az őszinteség, még ha pillanatnyilag feszültséget is szül, hosszú távon építi a bizalmat, hiszen a másik tudhatja, hogy mindig számíthat a valóságra tőlünk.
Az igazán mély kapcsolatok nem a konfliktusok hiányától, hanem a konfliktusok őszinte és tiszteletteljes kezelésétől válnak erőssé.
Az én-üzenetek technikája a gyakorlatban
Az asszertív kommunikáció egyik leghatékonyabb eszköze az úgynevezett én-üzenetek használata, amely segít elkerülni a másik fél védekező mechanizmusait. Ahelyett, hogy vádló módon azt mondanánk: „Te soha nem figyelsz rám”, próbáljuk meg a saját érzéseinkre helyezni a hangsúlyt. Például: „Úgy érzem magam, mintha nem hallanál meg, amikor beszélek hozzád, és ez nekem fáj.”
Ez a megközelítés azért működik, mert az érzéseinkről nem lehet vitatkozni; azok a mi szubjektív valóságunkat tükrözik. A vádaskodás („te ilyen vagy”, „te mindig azt csinálod”) azonnali ellentámadást vagy bezárkózást vált ki a partnerből. Az én-üzenet ezzel szemben egy meghívás a párbeszédre, amelyben megmutatjuk magunkat, és lehetőséget adunk a másiknak a megértésre és a változtatásra.
Az én-üzenet felépítése egyszerű: írjuk le a konkrét helyzetet ítélkezés nélkül, fogalmazzuk meg az azzal kapcsolatos érzésünket, végül pedig fejezzük ki a szükségletünket vagy kérésünket. Ez a struktúra keretet ad a mondandónknak, és segít abban, hogy a lényegnél maradjunk még feszült helyzetben is. Gyakorlással ez a fajta kommunikáció természetessé válik, és drasztikusan csökkenti a félreértések számát.
A határok kijelölésének művészete
A határaink meghúzása nem önzőség, hanem az önbecsülésünk alapvető megnyilvánulása, amely kijelöli, meddig mehetnek el mások velünk szemben. Sokan félnek nemet mondani, mert attól tartanak, hogy ezzel megbántanak másokat, vagy értéktelenebbé válnak a szemükben. Azonban az, aki mindenkinek igent mond, valójában saját magára mond folyamatosan nemet, ami belső kiüresedéshez vezet.
Az asszertív határok segítenek megőrizni az integritásunkat és az energiánkat azokra a dolgokra, amelyek valóban fontosak számunkra. A világos határok valójában megkönnyítik a környezetünk dolgát is, hiszen egyértelmű útmutatást adunk ahhoz, hogyan viszonyuljanak hozzánk. Aki nem jelöli ki a határait, az akarata ellenére is felhatalmazza a többieket arra, hogy átlépjenek rajta.
A határok kijelölésekor fontos a következetesség és a higgadtság; nem kell magyarázkodni vagy bocsánatot kérni azért, mert szükségünk van saját térre vagy időre. Egy egyszerű, de határozott kijelentés, mint például „Most nem tudok ebben segíteni, mert pihenésre van szükségem”, sokkal tiszteletreméltóbb, mint a folyamatos panaszkodás a túlterheltség miatt. Az emberek többsége tiszteli azokat, akik tudják, hol vannak a korlátaik, és képesek azokat tisztelettel kommunikálni.
Mikor jön el az a pont, amikor már túl késő
A „túl késő” fogalma a pszichológiában gyakran az érzelmi leválás állapotát jelenti, amikor a folyamatos sérülések hatására a kapcsolat motorja leáll. Ilyenkor már nem érezzük a vágyat a megbeszélésre, mert a bizalom alapjai omlottak össze a sok elhallgatott probléma súlya alatt. Ezen a ponton az asszertivitás már nem a kapcsolat megmentésére, hanem a békés elválásra vagy a saját lelki épségünk kimenekítésére szolgál.
Sokan akkor döbbennek rá az őszinteség fontosságára, amikor a másik fél már továbblépett, vagy amikor a konfliktus már olyan mértékben eszkalálódott, hogy nincs visszaút. A megelőzés ezért elengedhetetlen; minden apró, elfojtott sérelem egy-egy tégla abban a falban, ami végül elválaszt minket a másiktól. Ne várjuk meg, amíg a harag teljesen átveszi az uralmat a szeretet felett, mert onnan már nagyon nehéz az építkezés.
Az időzítés kulcsfontosságú: a friss sebeket könnyebb kezelni, mint a régi, hegesedett és elfertőződött érzelmi sérüléseket. Ha úgy érezzük, hogy már a gondolatától is elfáradunk annak, hogy elmondjuk, mi bánt, akkor már valószínűleg a veszélyzónában vagyunk. Ilyenkor az utolsó esélyünk az azonnali és radikális őszinteség, amivel még talán megállítható a folyamat, de ehhez mindkét fél akarata és nyitottsága szükséges.
A legnagyobb tragédia nem az, amikor két ember nem ért egyet, hanem az, amikor már nem is akarnak beszélni egymással.
Az önismeret mint az asszertivitás alapköve
Nem tudjuk elmondani, mi bánt minket, ha mi magunk sem vagyunk tisztában az érzéseink forrásával és valódi természetével. Gyakran csak egy általános rossz érzést tapasztalunk, és dühösek leszünk valakire, pedig a probléma mélyebben, egy ki nem elégített szükségletünkben gyökerezik. Az önreflexió segít abban, hogy a felszíni tünetek mögé lássunk, és pontosan meg tudjuk fogalmazni a belső világunkat.
Mielőtt megszólalnánk, érdemes feltenni magunknak a kérdést: mi az, ami valójában fáj ebben a helyzetben? Lehet, hogy nem is a konkrét esemény a baj, hanem az a jelentés, amit mi tulajdonítunk neki, például, hogy nem vagyunk elég fontosak. Az ilyen felismerések lehetővé teszik, hogy ne csak a viselkedést kritizáljuk, hanem a mélyebb érzelmi igényeinkről beszéljünk.
Az önismereti munka során megtanuljuk felismerni a saját „nyomógombjainkat” is, vagyis azokat a témákat, amelyekre túlzottan érzékenyen reagálunk. Ha tudjuk, miért vált ki belőlünk egy-egy mondat heves reakciót, akkor képesek leszünk kontrollálni a válaszunkat is. Ez a tudatosság adja meg azt a belső szabadságot, amellyel választhatunk a robbanás és a tudatos, asszertív válasz között.
Gyakorlati lépések az asszertív kommunikáció felé
Az asszertivitás egy készség, amely tanulható és fejleszthető, éppen úgy, mint egy idegen nyelv vagy a biciklizés. Kezdjük kicsiben, olyan helyzetekben, ahol a tét nem túl nagy, például a boltban vagy egy kevésbé közeli ismerőssel szemben. Figyeljük meg a saját reakcióinkat, a testbeszédünket és a hangszínünket, miközben próbáljuk érvényesíteni az akaratunkat.
A felkészülés sokat segíthet a nehéz beszélgetések előtt; akár le is írhatjuk vagy elpróbálhatjuk a legfontosabb mondatainkat. Fontos, hogy ne a düh hevében szólaljunk meg, de ne is várjunk napokig, amíg a feszültség felemészt minket. Keressünk egy alkalmas időpontot, amikor mindkét fél nyugodt, és jelezzük előre, hogy egy fontos témáról szeretnénk beszélni.
- Figyeljünk a szemkontaktusra: tartása magabiztosságot sugároz, de ne legyen tolakodó.
- Tartsunk egyenes testtartást: a testünk üzenete erősíti a szavaink hitelességét.
- Használjunk nyugodt, egyenletes hangszínt: a kiabálás eltereli a figyelmet a tartalomról.
- Hallgassuk meg a másikat is: az asszertivitás kétirányú utca, a válaszadás lehetősége alapvető.
- Legyünk specifikusak: kerüljük az általánosításokat, maradjunk a konkrét eseménynél.
A konfliktusoktól való félelem leküzdése
A konfliktus nem feltétlenül jelent veszekedést vagy a kapcsolat végét; sokkal inkább egy jelzés, hogy valami korrekcióra szorul. Ha sikerül átkereteznünk a fejünkben a konfliktus fogalmát, és lehetőségként tekintünk rá a növekedéshez, kevésbé lesz félelmetes beleállni. Minden sikeresen megoldott nézeteltérés erősíti a felek közötti köteléket és az egymásba vetett bizalmat.
Gyakran azért kerüljük a konfrontációt, mert katasztrófizálunk, vagyis a lehető legrosszabb forgatókönyvet képzeljük el. „Ha elmondom, elhagy”, vagy „Ha nemet mondok, meggyűlölnek” – ezek a gondolatok ritkán tükrözik a valóságot. Valójában az emberek többsége értékeli a tisztánlátást, és sokkal könnyebb dolguk van valakivel, aki őszintén megmondja, mi van benne.
Tanuljunk meg bízni a saját teherbírásunkban és a kapcsolat erejében is. Egy egészséges viszony elbírja az igazságot, sőt, szüksége van rá a fennmaradáshoz. Aki mindig mindent lenyel, az valójában nem bízik a kapcsolat tartósságában, hiszen azt hiszi, az őszinteség tönkretenné azt. Ez a bizalmatlanság pedig önbeteljesítő jóslatként működhet a jövőben.
Az asszertivitás és az önbecsülés kapcsolata
Minden alkalommal, amikor kiállunk magunkért, küldünk egy pozitív üzenetet a saját tudattalanunknak: „Értékes vagyok, és számít az, amit érzek.” Ez az önigazolás folyamatosan építi az önbecsülésünket, ami pedig még könnyebbé teszi a későbbi asszertív fellépést. Ez egy felfelé ívelő spirál, amelynek a végén egy sokkal magabiztosabb és kiegyensúlyozottabb személyiség áll.
Ezzel szemben a folyamatos megalkuvás és elhallgatás rombolja az önértékelést, hiszen azt tanítjuk magunknak, hogy a mi igényeink másodlagosak. Ez az állapot gyakran vezet depresszióhoz vagy szorongáshoz, mert elveszítjük a kontrollt a saját életünk felett. Az asszertivitás visszaadja nekünk a kormányrudat, és lehetővé teszi, hogy aktív alakítói legyünk a saját sorsunknak.
Az önbecsülés nem abból fakad, hogy mindenki szeret minket, hanem abból, hogy mi magunkat tiszteljük annyira, hogy nem hagyjuk magunkat elnyomni. Aki rendelkezik ezzel a belső stabilitással, azt kevésbé rendítik meg mások negatív reakciói is. Tudja, hogy az ő értéke nem attól függ, hogy mások egyetértenek-e vele mindenben.
Amikor a környezet ellenáll: a változás nehézségei
Fontos tudatosítani, hogy amikor elkezdünk asszertíven viselkedni, a környezetünk nem biztos, hogy azonnal örömmel fogadja ezt. Azok, akik hozzászoktak a korábbi passzivitásunkhoz és ahhoz, hogy mindig számíthatnak az önfeláldozásunkra, kényelmetlenül érezhetik magukat az új határok miatt. Ez az ellenállás természetes velejárója a változási folyamatnak.
Lehet, hogy megkapjuk a „megváltoztál” vagy az „önző lettél” jelzőket, de ezek valójában csak az ő saját kényelmük elvesztése miatti reakciók. Ilyenkor a legfontosabb a kitartás és a következetesség, mert ha az első ellenállásnál visszatáncolunk, csak azt tanítjuk meg nekik, hogy az új határaink nem valódiak. Idővel a legtöbben alkalmazkodni fognak az új felálláshoz, és a kapcsolat egy egészségesebb szintre lép.
Néha előfordulhat, hogy bizonyos emberek teljesen kikopnak az életünkből, mert csak addig voltunk számukra értékesek, amíg ki tudtak használni minket. Bár ez fájdalmas lehet, hosszú távon ez is a mi érdekünket szolgálja, hiszen így helyet szabadítunk fel olyan embereknek, akik valóban tisztelnek minket. Az asszertivitás egyfajta szűrőként is működik, amely csak a valódi, kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolatokat tartja meg.
A munkahelyi asszertivitás és a kiégés megelőzése
A munka világában az asszertivitás hiánya az egyik leggyakoribb oka a kiégésnek és a munkahelyi stressznek. Aki nem tud nemet mondani a plusz feladatokra, vagy nem meri jelezni, ha a felettese tiszteletlenül bánik vele, az hamar eléri a teherbíró képessége határát. A professzionális határok kijelölése nem jelenti azt, hogy nem vagyunk jó munkaerők; éppen ellenkezőleg, a fenntartható teljesítmény záloga.
A munkahelyi kommunikációban is alkalmazható az én-üzenetek technikája, csak itt érdemesebb a szakmai hatékonyságra helyezni a fókuszt. Például: „Ha egyszerre három sürgős feladatot kapok, nem tudom garantálni azt a minőséget, amit elvárnak tőlem. Kérlek, segíts a prioritások meghatározásában.” Ez nem panaszkodás, hanem konstruktív visszajelzés a folyamatokról.
Aki képes határozottan képviselni a szakmai véleményét és a saját szükségleteit, azt általában jobban tisztelik a kollégák és a vezetők is. A „mártír” szerep a munkahelyen ritkán vezet előléptetéshez; sokkal gyakrabban vezet kihasználáshoz és végül lelki kimerüléshez. Az időben jelzett problémák lehetővé teszik a szervezet számára is, hogy korrigáljon, mielőtt komolyabb veszteségek érnék.
A kimondott szó felszabadító ereje
Van valami katartikus abban a pillanatban, amikor végre kimondjuk azt, amit hetek, hónapok vagy évek óta magunkba fojtottunk. Ez a megkönnyebbülés nem feltétlenül azért jön létre, mert megoldódott a probléma, hanem azért, mert végre hűek maradtunk önmagunkhoz. Ez az integritás érzése az, ami a leginkább táplálja a lelki békénket.
Amikor őszinték vagyunk, megszűnik a kettősség aközött, amit érzünk és amit mutatunk, ez pedig hatalmas energiákat szabadít fel bennünk. Ez az energia korábban az elfojtásra és a látszat fenntartására ment el, most pedig fordíthatjuk alkotásra, örömre vagy fejlődésre. Az asszertív életmód egyfajta könnyedséget ad, hiszen nem kell többé súlyos titkokat és elfojtott indulatokat cipelnünk.
Ne feledjük, hogy soha nem késő elkezdeni a tanulást, de minden elhalasztott nap újabb nehézségeket szülhet. Az őszinte szó, még ha elsőre nehéz is, a legszebb ajándék, amit magunknak és a környezetünknek adhatunk. Kezdjük el ma, mondjuk el, mi bánt, és adjunk esélyt a változásnak, mielőtt a csend véglegessé válna.
A változás nem történik meg egyik napról a másikra, és lesznek pillanatok, amikor visszacsúszunk a régi mintákba. Ilyenkor legyünk magunkkal türelmesek és megértőek, de ne adjuk fel a célunkat. Minden egyes alkalommal, amikor sikerül asszertíven kifejeznünk magunkat, közelebb kerülünk egy olyan élethez, amelyben nem a félelem, hanem az őszinteség és a szeretet irányít.
A saját hangunk megtalálása nem csak rólunk szól, hanem egy példamutatás is a környezetünk számára. Megmutatjuk, hogy lehetséges tisztelettel, de határozottan élni, és ezzel másokat is arra bátorítunk, hogy merjenek önmaguk lenni. Így válik egy egyéni döntésből közösségi formáló erő, amely jobbá és tisztábbá teszi az emberi kapcsolatainkat.
Végül érdemes átgondolni: mi az az egyetlen dolog, amit már régóta el szeretnénk mondani valakinek, de eddig nem mertük? Mi tart vissza minket, és mi történne a legrosszabb esetben? Ha szembenézünk ezekkel a kérdésekkel, rájöhetünk, hogy a hallgatás kockázata sokkal nagyobb, mint az őszinte szóé. Tegye meg az első lépést még ma, mert a holnap talán már túl késő lesz a sebek gyógyításához.
Bár minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy a bemutatott témákat precízen dolgozzuk fel, tévedések lehetségesek. Az itt közzétett információk használata minden esetben a látogató saját felelősségére történik. Felelősségünket kizárjuk minden olyan kárért, amely az információk alkalmazásából vagy ajánlásaink követéséből származhat.
