Gyakran érezzük úgy, hogy a szerelmi életünk egy végtelenített szalagon futó film, amelyben csak a díszletek és a mellékszereplők változnak, de a forgatókönyv ugyanaz marad. Ismerős az az érzés, amikor a harmadik vagy negyedik párkapcsolat után döbbensz rá, hogy ugyanazokba a csapdákba léptél bele? Ez nem a véletlen műve, és nem is a balszerencse kísért. A pszichológia ezt a jelenséget vakfoltoknak nevezi, azaz olyan belső, tudattalan területeknek, amelyeket mi magunk nem látunk, de alapjaiban határozzák meg a választásainkat és a reakcióinkat.
A szerelmi vakfoltok felismerése az első és legnehezebb lépés a valódi érzelmi szabadság felé vezető úton. Ebben a folyamatban nem csupán a hibáinkat vesszük górcső alá, hanem feltérképezzük azokat a tudattalan sémákat, gyermekkori lenyomatokat és kötődési sebeket, amelyek láthatatlan fonálként rángatnak minket a párkapcsolati sakktáblán. Ha megértjük, miért vonzódunk bizonyos típusokhoz, vagy miért romboljuk le a boldogságunkat éppen akkor, amikor minden jól alakulna, képessé válunk tudatosan irányítani a sorsunkat.
A párkapcsolati vakfoltok olyan tudattalan viselkedési és érzelmi mintázatok, amelyek akadályozzák a harmonikus kötődést, és gyakran ismétlődő kudarcokhoz vezetnek. Felismerésükhöz mély önreflexióra, a múltbéli dinamikák elemzésére és a környezetünk visszajelzéseinek őszinte befogadására van szükség. A gyógyulás kulcsa nem a tökéletesség elérése, hanem a saját működésünk alapos ismerete, amely lehetővé teszi a romboló ciklusok megtörését és egy érettebb, boldogabb kapcsolódás kialakítását.
A belső iránytű és a láthatatlan torzítások
Minden ember rendelkezik egy belső iránytűvel, amely elvezeti őt a potenciális partnerekhez. Ez az iránytű azonban nem mindig az északot mutatja; néha a mágneses mezőjét olyan régi sérelmek és megoldatlan konfliktusok torzítják el, amelyekről sejtelmünk sincs. Amikor belépünk egy szobába, az agyunk másodpercek alatt szkenneli a jelenlévőket, és tudattalanul azokat találjuk vonzónak, akik rezonálnak a belső világunk feszültségeivel.
Ez a folyamat azért veszélyes, mert a vakfolt lényege éppen az, hogy számunkra természetesnek tűnik. Úgy gondoljuk, hogy egyszerűen csak ilyen a stílusunk, vagy hogy nekünk mindig a „rosszfiúk” vagy a „menthetetlen hercegnők” jutnak. Valójában azonban mi magunk vagyunk azok, akik szelektálunk. A szelektív észlelés miatt észre sem vesszük azokat a potenciális partnereket, akik nem illenek bele a megszokott, bár fájdalmas drámánkba.
A vakfoltok gyakran védelmi mechanizmusként funkcionálnak. Megvédenek minket attól, hogy szembenézzünk a legmélyebb félelmeinkkel: az elutasítással, az elhagyatottsággal vagy éppen az intimitással. Ha például félünk a valódi közelségtől, tudattalanul olyan partnereket választunk, akik érzelmileg elérhetetlenek. Így bár panaszkodhatunk arra, hogy nem kapunk elég szeretetet, valójában biztonságban érezzük magunkat, mert soha nem kell teljesen megnyílnunk.
A szeretet nem olyasmi, amit találnunk kell, hanem olyasmi, amire fel kell készülnünk, lebontva a belső falakat, amelyeket ellene építettünk.
Az ismétlési kényszer pszichológiája
Sigmund Freud vezette be az ismétlési kényszer fogalmát, amely az egyik leggyakoribb oka a párkapcsolati vakfoltoknak. Ez a jelenség arra utal, hogy hajlamosak vagyunk újra és újra megteremteni azokat a fájdalmas helyzeteket, amelyeket korábban, leggyakrabban gyermekkorunkban éltünk át. Az agyunk nem mazochista, csupán a megoldásra törekszik: azt hiszi, ha most, felnőttként sikerül megoldanunk ugyanazt a problémát, akkor begyógyul a régi seb.
Vegyünk egy egyszerű példát: ha valakinek az édesapja érzelmileg hűvös és távolságtartó volt, az illető nagy valószínűséggel olyan partnerekhez fog vonzódni, akik szintén nehezen fejezik ki az érzelmeiket. A vakfolt itt az, hogy nem látja: nem a partner „megjavítása” a feladata, hanem a saját önértékelésének megerősítése. Azt reméli, ha egyszer sikerül kicsikarnia a szeretetet egy hideg embertől, azzal végre bebizonyítja, hogy ő igenis szerethető.
Az ismétlési kényszer miatt gyakran érezzük úgy, hogy a sors üldöz minket. Valójában azonban mi rendezzük a darabot, mi válogatjuk ki a színészeket és mi írjuk a párbeszédeket is. Amíg nem ismerjük fel ezt a mintázatot, addig az új kapcsolat nem újrakezdés lesz, hanem csupán a régi tragédia új felvonása. A tudatosság az egyetlen eszköz, amivel kiléphetünk ebből az ördögi körből.
A kötődési stílusok mint sorsformáló tényezők
A modern pszichológia egyik legfontosabb felismerése a kötődéselmélet, amely segít megérteni a szerelmi vakfoltjainkat. A korai éveinkben kialakult kötődési stílusunk meghatározza, hogyan reagálunk a közelségre és a konfliktusokra. Aki biztonságosan kötődik, az bízik magában és másokban, míg a bizonytalanul kötődők számára a szerelem gyakran szorongással vagy távolságtartással párosul.
| Kötődési stílus | Jellemző vakfolt | Következmény a kapcsolatban |
|---|---|---|
| Szorongó | Fél az elhagyástól, túlérzékeny a jelekre | Megfojtja a partnert, állandó megerősítést vár |
| Elkerülő | Az intimitást a szabadság elvesztéseként éli meg | Érzelmi falakat épít, hirtelen visszahúzódik |
| Biztonságos | Néha túl sokáig marad benne rossz helyzetekben | Hisz a javulásban, akkor is, ha nincs rá esély |
A szorongó kötődésű ember vakfoltja gyakran az, hogy nem látja, miként kergeti el a másikat a saját ragaszkodásával. Minden apró változást a partner viselkedésében vészjelzésnek dekódol, és azonnal védekező vagy támadó üzemmódba kapcsol. Nem veszi észre, hogy a saját belső bizonytalansága vetül ki a kapcsolatra, és a félelme önbeteljesítő jóslatként működik.
Ezzel szemben az elkerülő kötődésű egyén vakfoltja a saját érzelmi igényeinek elnyomása. Azt hiszi, nincs szüksége senkire, és a függetlenségét mindenáron védenie kell. Nem látja be, hogy a távolságtartása valójában egy mélyen gyökerező sérülékenység maszkja. Amikor a kapcsolata zátonyra fut, hajlamos a partnert hibáztatni, mondván: „túl sok volt az elvárása”, ahelyett, hogy felismerné saját érzelmi hozzáférhetetlenségét.
A projekció, avagy a tükörbe nézés művészete
C. G. Jung szerint minden, ami irritál minket másokban, közelebb vihet önmagunk megismeréséhez. A párkapcsolatokban ez a projekció mechanizmusán keresztül valósul meg. Amit nem akarunk, vagy nem tudunk elfogadni magunkban (az árnyékunkat), azt rávetítjük a partnerünkre. Ha például valaki elnyomja a saját haragját, gyakran találja magát egy „agresszív” partner mellett, akit aztán kedvére kritizálhat.
A vakfoltunk itt abban rejlik, hogy a partnerünket tartjuk a probléma forrásának. Nem látjuk, hogy ő csak a mi belső drámánk egyik szereplője, aki éppen azt a részt játssza el, amit mi nem merünk. Amikor rámutatunk a másik hibáira, valójában a saját integrálatlan részeinkkel kerülünk szembe. Ezért van az, hogy egy szakítás után sokszor megdöbbenve tapasztaljuk: a következő partnernél is ugyanazok a tulajdonságok kezdenek zavarni.
A projekció visszavétele fájdalmas folyamat. Beismerni, hogy a partnerünk birtoklási vágya valójában a mi belső bizonytalanságunkat tükrözi, vagy hogy az ő lustasága a mi elfojtott pihenési igényünket jelzi, alázatot igényel. Azonban csak ezen az úton válhatunk teljesebb személlyé. Ha felismerjük a saját árnyékunkat a másik szemében, a vakfolt megszűnik, és a kapcsolat egyfajta gyógyító műhellyé alakul.
A megmentő, az áldozat és az üldöző tánca
Stephen Karpman drámaháromszöge kiválóan szemlélteti a szerelmi vakfoltokat. Sokan esnek abba a hibába, hogy fix szerepet választanak a kapcsolataikban. A Megmentő például mindig olyan partnert keres, akinek valamilyen problémája van: függőség, anyagi gondok vagy érzelmi instabilitás. Az ő vakfoltja az, hogy a segítségnyújtással valójában a saját értékességét akarja bizonyítani, miközben elkerüli a saját problémáival való szembenézést.
Az Áldozat szerepében tetszelgők vakfoltja a felelősségvállalás teljes hiánya. Úgy érzik, a világ és a partnerük igazságtalan velük, és tehetetlennek mutatkoznak a sorsukkal szemben. Nem veszik észre, hogy a passzivitásukkal kényszerítik a másikat bizonyos viselkedésekre. Az Áldozat mindig talál egy Üldözőt vagy egy Megmentőt, hogy fenntarthassa a számára biztonságos, bár boldogtalan egyensúlyt.
Ezek a szerepek azért veszélyesek, mert megakadályozzák a valódi intimitást. A szereplők nem egymáshoz kapcsolódnak, hanem a szerepükhöz. A vakfolt felismerése itt azt jelenti, hogy kilépünk a háromszögből, és elkezdünk felnőttként kommunikálni. Ez gyakran a kapcsolat végét jelenti, ha a partner nem hajlandó változni, de ez az egyetlen módja annak, hogy ne egy előre megírt, romboló forgatókönyv szerint éljünk.
A rózsaszín köd mint a legnagyobb vakfolt
A szerelem első fázisa, a fellángolás, definíció szerint egy hatalmas vakfolt. Ilyenkor az agyunkat elönti a dopamin és az oxitocin, ami gyakorlatilag kikapcsolja a kritikai érzékünket. Ebben az állapotban nem a valós személyt látjuk, hanem egy idealizált képet, amelyet mi vetítünk ki rá. Ez az „illúzió fázisa”, ahol minden apró hibát figyelmen kívül hagyunk, vagy bájnak titulálunk.
A probléma akkor kezdődik, ha a rózsaszín köd felszállása után sem vagyunk hajlandóak szembenézni a valósággal. Sokszor még évekkel később is abba az emberbe próbálunk kapaszkodni, akit az első három hónapban látni véltünk. A vakfoltunk ilyenkor a tagadás: nem akarjuk észrevenni a figyelmeztető jeleket (red flags), mert félünk az illúzió elvesztésével járó fájdalomtól.
A tudatos párkereső egyik legfontosabb eszköze, hogy megtanulja megkülönböztetni a kémiát a kompatibilitástól. A kémia elengedhetetlen, de gyakran éppen a legnagyobb sebeink hívják elő. A kompatibilitás viszont az értékrendek, az életcélok és a hétköznapi működés összehangoltságáról szól. Ha a vakfoltunk miatt csak a kémiára figyelünk, borítékolható a későbbi összeomlás.
Aki nem emlékszik a múltra, arra ítéltetik, hogy megismételje azt. Ez a párkapcsolati sémákra is érvényes törvény.
Hogyan kezdjük el a belső nyomozást?
A vakfoltok felismerése nem történik meg egyetlen éjszaka alatt. Ez egy aktív, olykor kényelmetlen munka, amelyhez őszinteségre van szükség. Az első lépés a múltbéli minták leltározása. Érdemes papírra vetni az összes eddigi fontosabb kapcsolatunkat, és keresni a közös pontokat. Milyen tulajdonságai voltak a partnereknek? Hogyan végződtek a kapcsolatok? Mi volt az a pont, ahol mindig megromlott a viszony?
Gyakran kiderül, hogy bár az embereket különbözőnek hittük, a dinamika kísértetiesen hasonló volt. Ha például minden kapcsolatodban te voltál az, aki többet fektetett be, aki mindig várt a másikra, akkor a vakfoltod az önalávetés vagy a meg nem érdemlettség érzése lehet. Ez a felismerés az alapja annak, hogy legközelebb másként válassz.
A barátok és a családtagok véleménye is aranyat érhet, feltéve, ha képesek vagyunk sértődés nélkül végighallgatni őket. Ők kívülről látják a folyamatokat, amelyekben mi benne ülünk. Ha három különböző ember mondja ugyanazt a visszatérő hibánkról, érdemes elgondolkodni rajta, még ha elsőre tiltakozunk is ellene. A vakfoltunkat gyakran ők világítják meg először.
Az érzelmi triggerek mint jelzőfények
A vakfoltjainkhoz a leggyorsabb utat a triggerek, vagyis az érzelmi nyomógombok mutatják meg. Ezek azok a helyzetek, amikor aránytalanul nagy dühöt, fájdalmat vagy szorongást érzünk egy viszonylag jelentéktelen eseményre reagálva. Ha a partnerünk nem hív vissza azonnal, és bennünk világvége hangulat támad, az nem a partner hibája, hanem egy aktív belső seb jelzése.
Ilyenkor ahelyett, hogy vádaskodnánk, érdemes megállni és feltenni a kérdést: „Mire emlékeztet ez engem a múltamból?”. Gyakran kiderül, hogy a jelenlegi helyzet csak egy régi fájdalom visszhangja. Ha megtanuljuk azonosítani ezeket a pontokat, a vakfoltunk lassan áttetszővé válik. Már nem a múltunk fog rángatni minket, hanem mi dönthetünk el, hogyan reagálunk a jelenben.
A triggerek kezelése során kulcsfontosságú az ön-együttérzés. Nem hibáztatni kell magunkat azért, mert vannak ilyen gombjaink, hanem megérteni, miért alakultak ki. A legtöbb vakfoltunk egykor túlélési stratégia volt; egy kisgyermeknek szüksége lehetett rá, hogy elfojtsa az igényeit, de felnőttként ez már nem szolgálja az érdekeit.
A belső gyermek és a szerelmi választások
Minden felnőttben ott él a belső gyermek, akinek megvannak a maga kielégítetlen igényei. Amikor párkapcsolatot keresünk, gyakran nem a felnőtt énünk, hanem ez a sérült gyermek hozza meg a döntéseket. A vakfoltunk akkor a legnagyobb, amikor elhisszük, hogy a partnerünk feladata lesz megadni azt a szeretetet, gondoskodást vagy elismerést, amit a szüleinktől nem kaptunk meg.
Ez egy lehetetlen küldetés a másik számára. Senki nem tudja utólag „újraszülőzni” a másikat anélkül, hogy a kapcsolat ne válna diszfunkcionálissá. Ha a vakfoltunk miatt szülőpótlékot keresünk, akkor elkerülhetetlenül csalódni fogunk. A partnerünk egy esendő ember, nem pedig egy mindenható gondviselő. A felismerés, hogy mi magunk vagyunk felelősek a belső gyermekünk megnyugtatásáért, felszabadítja a kapcsolatot a mázsás súlyok alól.
A felnőtt szerelem nem a hiányról, hanem az osztozásról szól. Ehhez azonban el kell gyászolnunk azt a gyermekkori reményt, hogy valaki majd eljön és „megment” minket. Amikor rálátunk erre a vakfoltra, képessé válunk egyenrangú partnerként kapcsolódni, ahol mindkét fél vállalja a felelősséget a saját érzelmi jóllétéért.
A kommunikációs vakfoltok csapdája
Nemcsak abban vannak vakfoltjaink, hogy kit választunk, hanem abban is, ahogyan a kapcsolatban jelen vagyunk. Sokan hiszik azt, hogy őszintén kommunikálnak, miközben valójában passzív-agresszív jeleket küldenek, vagy falakat építenek a csenddel. A vakfoltunk itt az a meggyőződés, hogy a másiknak „tudnia kellene”, mit érzünk, anélkül, hogy kimondanánk.
Ez az érzelmi olvasni tudás elvárása tipikus gyermekkori maradvány. A csecsemőnek tényleg szüksége van arra, hogy kitalálják az igényeit, de egy felnőtt kapcsolatban ez romboló elvárás. Aki nem látja be saját kommunikációs gátjait, az gyakran érzi magát elhanyagoltnak és meg nem értettnek, miközben ő maga az, aki nem ad esélyt a partnernek a megértésre.
A kommunikációs stílusunk megfigyelése (például egy vita során) rávilágíthat a vakfoltjainkra. Hajlamosak vagyunk a „mindig” és „soha” szavakkal dobálózni? Azonnal védekezünk, ha kritikát kapunk? Esetleg érzelmi zsarolással próbálunk érvényesülni? Ezek mind olyan automatizmusok, amelyekre ha nem látunk rá, szisztematikusan mérgezik a kapcsolatot.
Az igazi intimitás nem ott kezdődik, ahol két ember tökéletesen passzol, hanem ott, ahol mindketten hajlandóak dolgozni a saját tökéletlenségeiken.
Az önismereti napló mint diagnosztikai eszköz
A tudatosság növelésének egyik leghatékonyabb módja a rendszeres írás. Az önismereti napló nem csupán az események rögzítésére szolgál, hanem egyfajta belső laboratórium, ahol elemezhetjük a reakcióinkat. Ha leírjuk, mi történt egy konfliktus során, és mellette rögzítjük a testi érzeteinket és az átfutó gondolatainkat, mintázatokra bukkanhatunk.
Például észrevehetjük, hogy minden alkalommal, amikor a partnerünk a barátaival akar tölteni egy estét, mi ugyanazt a gyomorszorulást érezzük, és ugyanazokkal a vádakkal illetjük őt. A napló segít objektívebbé tenni a szubjektív megéléseinket. A leírt szavak feketén-fehéren megmutatják azt, amit a pillanat hevében a vakfoltunk eltakart.
Az írás során érdemes a következő kérdésekre fókuszálni:
- Milyen érzés volt a testemben, amikor a vita elindult?
- Mi volt az a mondat, ami a leginkább fájt, és miért éppen az?
- Milyen korábbi élményemre emlékeztet ez a szituáció?
- Milyen szerepet játszottam én ebben a dinamikában?
Ezek a kérdések segítenek átvilágítani a tudattalan mechanizmusokat és közelebb visznek a vakfoltok felszámolásához.
A sématerápia tanulságai
A pszichológiában a sématerápia az egyik leghatékonyabb módszer a mélyen fekvő vakfoltok kezelésére. Jeffrey Young elmélete szerint a gyermekkori rossz élmények (vagy éppen a túlóvás) úgynevezett korai adaptív sémákat alakítanak ki. Ilyen például az elhagyatottság-séma, a csökkentértékűség-séma vagy az érzelmi depriváció-séma.
Ezek a sémák olyanok, mint egy szoftver, ami a háttérben fut. Ha elhagyatottság-sémánk van, akkor a vakfoltunk miatt állandóan olyan jeleket keresünk, amik azt igazolják, hogy a partnerünk el fog hagyni minket. Még egy ártatlan késést is bizonyítéknak fogunk tekinteni. A sémák kognitív torzításokat okoznak: csak azt látjuk meg a valóságból, ami illeszkedik a belső félelmünkhöz.
A sémák felismerése és átírása szakember segítségével a leghatékonyabb, de az önálló tájékozódás is sokat segíthet. Ha azonosítjuk a saját uralkodó sémáinkat, akkor a következő alkalommal, amikor elöntenek az érzelmek, képesek leszünk azt mondani: „Ez most nem a valóság, ez csak a sémám, ami éppen aktiválódott”. Ez a tudatos elkülönülés a gyógyulás kezdete.
A felelősség felvállalása és a változás
A vakfoltok felismerése után jön a legnehezebb rész: a felelősség felvállalása. Könnyebb azt mondani, hogy „minden exem őrült volt”, mint beismerni, hogy „én választottam őket, mert félek az intimitástól”. A radikális őszinteség önmagunkkal szemben az egyetlen út a változáshoz. Amíg másokat hibáztatunk, addig kiadjuk a kezünkből az irányítást.
A felelősségvállalás nem bűnbakkeresést jelent. Nem kell ostoroznod magad a múltbeli hibákért. Inkább arról van szó, hogy felismered: te vagy az egyetlen közös nevező az összes eddigi kapcsolatodban. Ez valójában egy jó hír, hiszen azt jelenti, hogy ha te változol, a kapcsolati dinamikáid is megváltoznak. Nem kell várnod a „tökéletes” partnerre, mert a saját belső munkád fogja bevonzani a megfelelő embert.
A változás folyamata gyakran visszaesésekkel jár. Régi minták nem tűnnek el egyik napról a másikra. De már az is hatalmas előrelépés, ha a szakadékba zuhanás közben rájössz, mi történik, és legközelebb talán már a szakadék széle előtt meg tudsz állni. A tudatosság egy izom, amit folyamatosan edzeni kell.
A határok szerepe a vakfoltok ellen
Sok szerelmi vakfolt a határok hiányából fakad. Aki nem tanulta meg meghúzni a saját határait, az gyakran válik túlságosan alkalmazkodóvá, és feloldódik a másikban. A vakfoltja itt az, hogy a szeretetet azonosítja az önfeladással. Nem látja, hogy a határok hiánya valójában nem közelséget, hanem neheztelést és belső feszültséget szül.
A határok meghúzása nem falépítést jelent, hanem annak tisztázását, hogy hol érek véget én, és hol kezdődsz te. Ez magában foglalja az igények, az értékek és a személyes tér védelmét. Ha felismerjük, hogy eddigi kapcsolatainkban hagytuk magunkat „lenyelni”, akkor a vakfoltunk az önérvényesítés hiánya volt. Ennek fejlesztése alapjaiban változtatja meg a párkapcsolati játszmákat.
A határok felállítása próbára teszi a kapcsolatot. Aki csak addig szeretett, amíg mindent ráhagytál, az el fog menni, ha elkezdesz „nem”-et mondani. Ez ijesztő lehet, de valójában egy szűrő folyamat. Csak azokkal az emberekkel érdemes mély kapcsolatot építeni, akik tiszteletben tartják a határaidat és értékelik az autonómiádat.
Az érzelmi érettség felé vezető út
A vakfoltok felszámolása végső soron az érzelmi érettség eléréséről szól. Az érett ember tudja, hogy a párkapcsolat nem egy Disney-film, hanem két fejlődő egyén szövetsége. Képes szembenézni a saját gyengeségeivel anélkül, hogy összeomlana, és képes elfogadni a partnere hibáit anélkül, hogy meg akarná változtatni őt.
Az érzelmi érettség része az is, hogy megtanulunk egyedül lenni. Sokan azért ugranak bele rossz kapcsolatokba, mert menekülnek az egyedülléttől. Itt a vakfolt az a hiedelem, hogy „egyedül nem vagyok elég”. Ha megtanulod élvezni a saját társaságodat és érzelmi biztonságot teremteni magadnak, akkor a párkapcsolat már nem egy túlélési eszköz lesz, hanem egy plusz érték az életedben.
Ez a belső szabadság teszi lehetővé, hogy a választásainkat ne a hiány, hanem a bőség vezérelje. Amikor már nem a vakfoltjaid irányítanak, képessé válsz meglátni a valódi értéket a másikban, és felépíteni egy olyan kapcsolatot, amely nem a múlt sebeit tépi fel, hanem a jövő lehetőségeit nyitja meg.
Az önismereti munka soha nem ér véget, hiszen az élet mindig új kihívások elé állít minket. Azonban minden egyes felismert vakfolttal tisztábbá válik a látásunk. A szerelem többé nem egy vakrepülés lesz a sötétben, hanem egy tudatos utazás, ahol ismerjük a terepet, tudjuk, hol vannak a kátyúk, és ami a legfontosabb: tudjuk, hogyan kell magabiztosan kormányozni.
A gyógyulás útja nem lineáris, és lesznek pillanatok, amikor úgy érzed, visszacsúsztál a startvonalra. Ilyenkor emlékeztesd magad, hogy már a felismerés ténye is hatalmas változás. Az, hogy már tudod, mi a vakfoltod, azt jelenti, hogy többé nem vagy kiszolgáltatva neki. A választás lehetősége most már a te kezedben van, és ez a legtöbb, amit önmagadért és a leendő vagy jelenlegi boldogságodért tehetsz.
Bár minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy a bemutatott témákat precízen dolgozzuk fel, tévedések lehetségesek. Az itt közzétett információk használata minden esetben a látogató saját felelősségére történik. Felelősségünket kizárjuk minden olyan kárért, amely az információk alkalmazásából vagy ajánlásaink követéséből származhat.
