Igaz, hogy a hatalom megváltoztatja az embereket?

A hatalom különleges erő, amely képes megváltoztatni az emberek viselkedését és értékrendszerét. Sokan hiszik, hogy a főhatalom birtoklása korrumpál, míg mások szerint lehetőséget ad a jóra. Mi áll a háttérben? Fedezd fel, hogyan formálja a hatalom az emberek életét és döntéseit!

By Lélekgyógyász 12 Min Read

Gyakran tapasztaljuk, hogy egy korábban kedves, odafigyelő ismerősünk, miután magasabb pozícióba kerül vagy jelentős befolyásra tesz szert, hirtelen megváltozik. Megnyilvánulásai hűvösebbé válnak, türelmetlenebb lesz a környezetével, és mintha elveszítené azt a képességét, hogy mások szemével lássa a világot. Ez a jelenség nem csupán a népmesék és a politikai drámák kedvelt fordulata, hanem egy mélyen gyökerező pszichológiai folyamat, amely szinte mindenkit érint, aki a hierarchia csúcsára kerül.

A hatalom megszerzése és gyakorlása során az emberi agyban és viselkedésben bekövetkező változások törvényszerűek, és gyakran függetlenek az egyén eredeti jellemétől. A kutatások azt mutatják, hogy a befolyás növekedésével párhuzamosan csökken az empátiás készség, miközben felerősödik az impulzivitás és az önközpontú gondolkodás. Ez a folyamat egyfajta „kognitív rövidzárlatot” okoz, amely segít a gyors döntéshozatalban, de elszigeteli a vezetőt a valóságtól és a munkatársai érzelmi szükségleteitől.

A hatalom paradoxona: Miért veszítjük el, amivel nyertünk?

Dacher Keltner, a Berkeley Egyetem pszichológus professzora évtizedeken át tanulmányozta a hatalom lélektanát, és megalkotta a hatalom paradoxona fogalmát. Ez a jelenség arra utal, hogy az emberek általában olyan tulajdonságok révén jutnak befolyásos szerepbe, mint a szociális intelligencia, az együttműködési készség, az empátia és a másokra való odafigyelés. Azonban amint megkaparintják a vágyott pozíciót, ezek a pozitív jellemvonások gyakran elsorvadnak.

A hatalom birtokában az egyén úgy érzi, már nincs szüksége arra, hogy mások kedvében járjon vagy finomhangolja a viselkedését a környezete elvárásaihoz. Ez a felszabadultság érzése kezdetben hatékonysághoz vezet, de hosszú távon a társas kapcsolatok megromlását eredményezi. Az illető elkezdi tárgyiasítani a környezetét, és eszközként tekint az emberekre saját céljai elérése érdekében.

Érdekes módon a hatalommal rendelkező személyek hajlamosabbak megszegni azokat a társadalmi normákat, amelyeket korábban maguk is tiszteletben tartottak. Ez a viselkedésbeli gátlástalanság megnyilvánulhat apró udvariatlanságokban, mint a közbeszólás, de súlyosabb etikai vétségekben is. A környezet pedig gyakran asszisztál ehhez, hiszen a hierarchia alacsonyabb fokain állók félnek a konfrontációtól, így a hatalom birtokosa soha nem kap valós visszajelzést a viselkedéséről.

Az empátia hiánya mint neurológiai elváltozás

A neurológiai vizsgálatok megdöbbentő eredményeket hoztak a hatalom és az agy kapcsolatáról. Sukhvinder Obhi, az ontariói McMaster Egyetem idegtudósa kimutatta, hogy a magas pozícióban lévők agyában sérül az úgynevezett tükörneuron-rendszer működése. Ez a rendszer felelős azért, hogy képesek legyünk átérezni mások fájdalmát, örömét vagy szándékait – gyakorlatilag ez az empátia biológiai alapja.

Amikor valaki hatalmat kap, az agya szelektálni kezd az információk között. Mivel a pozíciója megvédi őt mások negatív reakcióitól, az agya „lustává” válik a társas jelek olvasásában. Nem azért nem érzi át a beosztottja gondjait, mert gonosz, hanem mert az agya már nem fordít energiát ezeknek a finom érzelmi rezgéseknek a feldolgozására. Ez a pszichológiai távolságtartás segít ugyan a nehéz, racionális döntések meghozatalában, de emberileg teljesen kiüresítheti a vezetőt.

A hatalom nemcsak a jellemet torzítja, hanem az agy fizikai működését is átprogramozza, korlátozva a másokhoz való kapcsolódás képességét.

Ez a neurológiai változás magyarázza, miért tűnnek a politikusok vagy a vállalatvezetők gyakran érzéketlennek a hétköznapi emberek problémái iránt. Számukra a világ statisztikákból és stratégiai célokból áll, az egyéni sorsok pedig elmosódott háttérzajjá válnak. Ez a folyamat szinte észrevétlenül zajlik le, és az egyén meggyőződése marad, hogy ő továbbra is ugyanaz a méltányos ember, aki korábban volt.

A Hubris-szindróma: Amikor a siker mámorrá válik

Lord David Owen korábbi brit külügyminiszter és neurológus vezette be a pszichológiába a Hubris-szindróma fogalmát. Ez a kifejezés a gőg, a túlzott önbizalom és a mások iránti megvetés elegyét takarja, amely kifejezetten a tartósan hatalmon lévő személyeknél jelentkezik. Ez nem egy diagnosztizálható elmebetegség, hanem egyfajta „foglalkozási ártalom”, amely a kontroll nélküli hatalomgyakorlásból fakad.

A Hubris-szindrómában szenvedő vezető elkezdi azonosítani magát az intézménnyel, amelyet vezet. Saját döntéseit tévedhetetlennek hiszi, a kritikát pedig személyes támadásnak vagy árulásnak tekli. Gyakran harmadik személyben beszél önmagáról, és messianisztikus küldetéstudata lesz. Úgy érzi, ő nem a jelennek, hanem a történelemnek vagy egy magasabb erőnek tartozik elszámolással, ami felmenti őt a hétköznapi erkölcsi szabályok alól.

Jellemző Hétköznapi önbizalom Hubris-szindróma
Visszajelzés fogadása Tanul a kritikából Ellenségességnek tartja
Felelősségvállalás Elismeri a hibáit Másokat hibáztat
Valóságérzékelés Reális korlátok Mindenhatóság érzése

A fenti táblázat jól mutatja azt az éles határvonalat, ahol az egészséges vezetői attitűd átcsap patológiás gőgbe. A legveszélyesebb ebben a szakaszban az, hogy a vezető környezete – félelemből vagy érdekből – elkezdi szűrni az információkat. Csak azt mondják meg neki, amit hallani akar, ezáltal egy visszhangkamra jön létre, amelyben a vezető nárcizmusa végtelenül tágulhat.

A Sütiszörny-kísérlet és a gátlástalanság

A hatalom alatt állók viselkedése kiszámíthatatlanul megváltozhat.
A Sütiszörny-kísérlet során a kísérlet alanyai gyakran elhanyagolták a saját erkölcsi értékeiket a hatalom hatására.

Dacher Keltner egyik legismertebb kísérlete, amelyet gyakran csak „Sütiszörny-kísérletként” emlegetnek, rávilágított arra, hogyan változik meg a viselkedésünk már a legcsekélyebb hatalom hatására is. A kísérlet során háromfős csoportokat kértek fel egy feladat elvégzésére, és véletlenszerűen kineveztek közülük egy vezetőt. A munka közben egy tálcán öt darab süteményt vittek be nekik.

Az eredmények beszédesek voltak: az ötödik, utolsó süteményt szinte minden esetben a „vezető” vette el és ette meg. De nem csak az evés ténye volt érdekes, hanem a módja is. A kinevezett vezetők hangosabban csámcsogtak, több morzsát hagytak maguk után, és kevésbé figyeltek az alapvető asztali etikettre. Ez a kísérlet bebizonyította, hogy a hatalom már rövid távon is csökkenti a társas gátlásokat és növeli az önző vágyak azonnali kielégítésének igényét.

Ez a gátlástalanság a való életben sokkal súlyosabb formákat is ölthet. A hatalommal rendelkezők hajlamosabbak a kockázatvállalásra, a szabályok áthágására és az etikai határok feszegetésére. Úgy érzik, rájuk nem vonatkoznak azok a korlátok, amelyek a „közönséges” embereket keretek között tartják. Ez a belső meggyőződés vezethet a pénzügyi visszaélésektől kezdve a zaklatási ügyekig számos negatív kimenetelhez.

A nárcizmus és a hatalom vonzereje

Fontos kérdés, hogy a hatalom teszi-e rosszá az embert, vagy eleve a sötétebb személyiségjegyekkel rendelkezők vágynak-e a befolyásra. A pszichológia válasza: mindkettő. A sötét triádnak nevezett személyiségjegyek – a nárcizmus, a machiavellizmus és a pszichopátia – gyakran felülreprezentáltak a vezetői pozíciókban. Ezek az egyének mesterei a manipulációnak és a felfelé irányuló hízelgésnek, miközben gátlástalanul taposnak át másokon.

A nárcisztikus személy számára a hatalom a legfőbb igazolás. Szüksége van a csodálatra és a kontrollra, hogy fenntartsa törékeny önértékelését. Amikor pozícióba kerül, a hatalom nem megváltoztatja őt, hanem felszabadítja a korábbi gátlások alól. Végre megélheti azt a felsőbbrendűséget, amiről mindig is álmodott. Az ilyen vezetők alatt a szervezeti kultúra hamar toxikussá válik, hiszen a lojalitást többre értékelik a szakmai hozzáértésnél.

Ugyanakkor a „normális” személyiségek is veszélyben vannak. Az állandó stressz, a magány és a folyamatos döntéskényszer kimeríti az érzelmi tartalékokat. A védekezési mechanizmusként kialakuló érzelmi falak végül ugyanoda vezetnek: a környezettől való elidegenedéshez és a gőghöz. Senki sem immunis teljesen a hatalom torzító hatásával szemben, csak a tudatosság szintje térhet el.

A környezet felelőssége: Az udvartartás hatása

A hatalom megváltoztató ereje nem vákuumban érvényesül. Szükség van hozzá egy olyan közegre, amely elfogadja és bátorítja a vezető torzulását. A hierarchikus rendszerekben gyakran kialakul az „udvaronc-effektus”, ahol a beosztottak túlzott tisztelettel, kritika nélkül viszonyulnak a felettesükhöz. Ez a fajta szervilizmus megerősíti a vezetőben azt a hitet, hogy ő valóban különleges és tévedhetetlen.

Amikor egy vezetőt csak bólogató emberek vesznek körül, megszűnik a valósággal való kapcsolata. Nem kap őszinte kritikát, senki nem meri szembesíteni a hibáival, és ez egyfajta pszichológiai elszigeteltséghez vezet. Ebben az állapotban a vezető már nem látja a tettei következményeit, mert az udvartartás minden kudarcot sikerként tálal neki, vagy másokra hárítja a felelősséget.

A bölcs vezető nem azokat gyűjti maga köré, akik minden szavára bólogatnak, hanem azokat, akik mernek ellentmondani neki a közös cél érdekében.

A szervezeti kultúra és a fékek és egyensúlyok rendszere tehát elengedhetetlen a hatalom vadhajtásainak nyeséséhez. Ahol nincs transzparencia és elszámoltathatóság, ott a hatalom törvényszerűen elkorcsosul. A közösség felelőssége, hogy ne építsen bálványokat, mert a bálványok előbb-utóbb elfelejtik, hogy ők is csak emberek.

Megőrizni az emberséget a csúcson is

Létezik-e ellenszer a hatalom torzító hatására? A válasz az önreflexióban és a tudatosan fenntartott kapcsolatokban rejlik. Azok a vezetők, akik képesek megőrizni az emberségüket, általában rendelkeznek olyan referenciapontokkal, amelyek kívül esnek a hatalmi körükön. A család, a régi barátok, akik nem a pozíciója miatt tisztelik őket, segítenek abban, hogy a földön maradjanak.

Az empátia gyakorlása tudatos döntés kérdése. Kutatások bizonyítják, hogy ha a hatalommal rendelkező személyeket arra kérik, próbálják meg aktívan elképzelni mások helyzetét, a tükörneuronjaik újra aktívvá válnak. Ez azt jelenti, hogy a képesség nem vész el végleg, csak „alvó üzemmódba” kerül a túlterheltség vagy a gőg miatt. A rendszeres visszajelzés kérése és a hibák nyílt beismerése olyan gyakorlatok, amelyek megvédhetik a jellemet az eróziótól.

A hatalom tehát valóban megváltoztatja az embert, de ez a változás nem feltétlenül végzetes. Ha felismerjük a veszélyeket – a neurológiai távolságtartást, a Hubris-szindrómát és az empátia csökkenését –, képessé válunk arra, hogy tudatosan ellensúlyozzuk ezeket a folyamatokat. A hatalom igazi próbája nem az, hogy mit tudunk elérni vele, hanem az, hogy meg tudunk-e maradni közben annak az embernek, akinek indultunk.

Az igazán nagy formátumú vezetők nem azok, akik felette állnak másoknak, hanem azok, akik a hatalmat eszközként használják a közösség építésére, miközben alázattal viseltetnek a rájuk bízott felelősség iránt. A hatalom nem jutalom, hanem egy nehéz teher, amelynek cipeléséhez nem izmokra, hanem erős morális iránytűre van szükség. Amint ezt valaki elfelejti, a hatalom már nem őt szolgálja, hanem ő válik a hatalom rabjává.

Végül érdemes elgondolkodni azon, hogy mindannyian rendelkezünk bizonyos mértékű hatalommal valaki felett – legyen az a gyerekünk, egy beosztottunk vagy akár egy szolgáltatást nyújtó személy. A hétköznapi interakcióink során tanúsított tisztelet és odafigyelés az első lépés afelé, hogy immunissá váljunk a hatalom mámorító és olykor pusztító hatásával szemben.


Bár minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy a bemutatott témákat precízen dolgozzuk fel, tévedések lehetségesek. Az itt közzétett információk használata minden esetben a látogató saját felelősségére történik. Felelősségünket kizárjuk minden olyan kárért, amely az információk alkalmazásából vagy ajánlásaink követéséből származhat.

Megosztás
Hozzászólás